Ha a pályák mesélni tudnának – falusi futballtörténetek

Sajátos futballzarándoklatra indulunk Szabolcs-Szatmár-Bereg megye fehérgyarmati járásában. Kísérőnk a környék pályáinak valamennyi göröngyét ismerő Tukacs László, a pénz- és emberhiány miatt megszűnés szélén táncoló Túristvándi csapatának Minarik Edéje, 59 éves játékos-edző és tanár, valamint a vidék futballhagyományait hozzá hasonló odaadással ápoló Borbély Balázs (róla kisebb cikkünkben írunk bővebben). Túránk során a körzet csapat nélkül maradt, használaton kívüli pályáit járjuk be, felidézve a hozzájuk kapcsolódó emlékeket, azzal a szándékkal, hogy ha – egyelőre – nem is íródik tovább a helyi futballtörténelem, legalább eddigi fejezetei megmaradjanak. Körjáratunk állomásainál Tukacs Lászlót idézzük, és idéznénk még tovább is, ha nem lenne széle az „újságpapírnak”.

CÉGÉNYDÁNYÁD

„Az 1970-es árvíz, a Szamos kiöntése idején a futballpályára terelték a jószágokat, a terület ugyanis kissé magasabban fekszik a településnél. Az oldalvonal mögötti erdőrészen túl áll Kende báró, vagyis aranykulcsos Kende Zsigmond valamikori kastélya. Nagyapám, Dankai Ferenc volt az uraság intézőjének, Szibelt Aladárnak a parádés kocsisa, ő szállította a bárói családot a front közeledtével, 1944. október 24-én Tiszakóródról a pálya melletti kastélyba. A zsidó származású intéző a világháború viharában, a németektől tartva Mezőcsáton vadászfegyverével agyonlőtte magát. Ehhez a vidékhez kapcsolódik a 19. századi tudós kocsis, Köcsön Péter legendája, amely szerint az ördöggel cimboráló, szamosháti garabonciás úgy vitte át szekerét a folyón, hogy az egyik lova döglött volt. Azóta is mondják mifelénk a gyanús emberre, hogy hajt, mint Köcsön.”

GYÜGYE

„Itt olyan jó talaj volt mindig, hogy ha milliárdos lennék, stadiont építenék a területre. Valamikor, a terelés előtt erre folyt a Szamos, és a folyó egykori sóderágya úgy felszívja a vizet, hogy még a mostani, sáros időben is szinte száraz a gyep. Ahogy elnézem, az öltöző viszont úgy néz ki, mintha itt húzódott volna a második ukrán front. Ennek az ablakán vágta be a cipőjét dühében Giliszta, a gyügyei kapus, miután a milotai Nyilas Dezső surcot adott neki, úgy ment be a labda a lába között a kapuba. Az egyik játékosomat, az apró termetű cigány fiút, Jimmyt meg én menekítettem be a hátamon az öltözőbe, miután neki akart ugrani a játékvezetőnek, a hatalmas testű, nagy hajú Balázs Palinak – már ahogy a futballpályákon hívják, mert a neve amúgy Szikora László. Jimmynek kalimpált keze-lába a levegőben, miközben vittem lefelé, de muszáj volt betennem az öltözőbe, még rá is zártam az ajtót, nehogy nagyobb baj legyen. Másik alkalommal meg én akaszkodtam össze a bíróval. Tyukoddal játszottunk itt semleges pályán, a távolabbi kapu előtt kergettük Lakatos Winnetouval Kiss Janit, az ellenfél csatárát, aki csinált egy cselt, majd rögtön elesett úgy, hogy hozzá sem értem. A játékvezető megadta a büntetőt. Amit akkor mondtam neki, néha még ma is visszahallom: »Ha ez tizenegyes volt, akkor én dobszó mellett nyalom ki a se...edet Fehérgyarmaton a Szamos vendéglő előtt, amikor indul a fél hármas busz.«”

SZAMOSÚJLAK

„Na, látom, volt valami hatása a cikkemnek. Megírtam, hogy milyen disznóól van itt a pocokjárta, nyitva hagyott öltözőben, erre tessék, kitakarították. Tudtátok, Szamosújlakon született Bíró Antal, aki Újpesten játszott Fazekasékkal, Benéékkel? Miután 1999-ben újjáalakult a túristvándi csapat, itt vívtuk az első mérkőzésünket – gólzáporos 1–1 lett. A helyi Új Élet TSz támogatta a szamosújlaki csapatot, a környéken mindenki úgy boldogult, ahogy tudott. Sonkádon például a Kolbász becenevű edző csomagtartóból osztogatott kenyérrel ösztönözte játékosait. Tarpán meg úgy csináltak gólkirályt Rozman Sanyiból, hogy a Kölcse elleni utolsó meccsen tizenhét gólt rúgattak vele, némi extra pálinkával ösztönözve az érintetteket.”

KISNAMÉNY

„Nem tudtam eddig, kinek az emlékére állították a keresztet a pályánál, most mondja az itteni asszony, hogy mi történt. Huszonkét évvel ezelőtt kisgyerekek fociztak a kapu és az országút közötti füves részen, kigurult a labdájuk az autók elé, a hatéves Józsika meg szaladt utána… Kisnaményban játszott egykor Gábor István, a Dögi becenevű, félelmetesen kemény csatár. Nem cigány volt, mégis olyan barna, mint az apacs harcosok. Nézd, ott megy az utca túloldalán Dzsoni – valaha ő is nagyon tudott ám futballozni! Ellenben már tizenhárom évesen úgy ivott, hogy csak néztem, és lám, még mindig él… Sajnos nemcsak a csapatok, de a kocsmák is tűnnek el a környéken. Az emberek hozzászoktak, hogy a boltban veszik meg az olcsó sört, a felest meg a vakulós bort.”

GACSÁLY

„Itt senki sem szeretett pályára lépni, úgy voltunk vele, csak legyünk túl a Gacsályon. A bírókat is büntetésből küldték ide. Feloszlásuk előtt mi vertük meg őket a Túristvándival hét-kettőre. Lefújták a meccset, Tóth Pali, a nagydarab cigány gyerek, a helyi futballvezér elkiáltotta magát: „Na, banda, befelé!” Még mi is megriadtunk kissé. Odabent csak úgy harsogott a hangja: „Cipő, sportszár, mez, gatya, be középre, aztán mindenkinek takarodó!” Így ért véget a gacsályi futball. Bikalegelő volt akkoriban az oldalvonalon túl, ahol most a kökénybokrokat látni, a labdát sem mertük onnan visszahozni. Nyolcvanháromban történt, amikor én még Csécsén játszottam, hogy egy kiélezett Gacsály–Tiszacsécse meccsen átment a labda a lyukas hálónkon, a bíró meg nem adta meg a gólt. Hiába vezettek már öt-nullára a gacsályiak, meg akarták ölni. Csécsei csapatkapitányként én is odamentem a sporttárshoz, szóltam neki, hogy valóban gól volt, mire kiosztott nekem egy sárgát reklamálásért. Ez volt a szerencséje: utána már a gacsályiak is csak kacagtak rajta.”

TÚRRICSE

„Tocsogós pálya volt ez mindig, a meccsek előtt néha viderrel merték róla a habarék vizet. Rendes lelátó is épült, látod, öltözőépülettel, néhány éve ifjúsági panziót alakítottak ki benne, nemzetközi sakkversenyt is rendeztek a teremben, a partiumi Pusztadarócot vertük meg magabiztosan. Kellett is ide a nézőtér, a Biri elleni osztályozón ezer ember tolongott. Elek bácsi állt mindig a pálya mellett kockás öltönyében, kék svájcisapkájában, és utánozhatatlan hangján visította: »Kiiiiiiss!« Kiss Antinak szólt a kiáltás, aki nem volt rossz csatár, bár a pályán kicsit tofla. Költő is amúgy, egyszer megkérdezte tőlem, mit gondolok, hány kiló verse van. Mondtam, hogy úgy tudom, a verset nem kilóban mérik, de ő ragaszkodott hozzá, sőt el is büszkélkedett vele, hogy már tizenhat és fél kiló verset írt. Baglyosoknak nevezték a ricseieket, a pályát meg magunk között Bagolyvárnak. Vannak errefelé ilyen csúfondárosnak szánt becenevek, a milotaiak például a macskások. Három fia is játszott a milotaiaknál Bunna István gazdálkodónak, aki szekerére kis táblát rakott ki, sárga színű, cirkás, kézzel írott szöveggel: »A kellő lóerő hiányát nagyban pótolja az akarat«”.

CSAHOLC

„Volt egy közismert bíró a járásban, Csaholcon is vezetett meccseket, Sztalinnak hívta mindenki. Hasonlított is a vezérre, meg gyerekkorában állítólag Nagyaron, a Sztálin-szobor mögött bújócskázott. Óriás ember volt, mint Piedone, és a keze akkora, mint a tepsi. Negyvenkét évig bíráskodott, rossz Simson motorjával járta a vidéket, a kezdőkörből hozta le a meccseket gumicsizmában, Balogh István volt a becsületes neve. Emlékezetes bírói mozzanatoknak se szeri, se száma. Kisnaményban történt, a meccs előtti igazoltatásnál a hazaiaknál feketéző, csaholci származású Tőkei Gyuri kapus játékra jelentkezett. Kádár Gábor, a szintén csaholci sporttárs lapozta az igazolásokat, sorolta a neveket, mondta fennhangon, hogy „Drótos Lajos!”, mire falubelije szemtelenül feltette a kezét. Erre ő higgadtan: „Várjál, Gyuri, te majd később jössz…”

FÜLESD

„Látod itt ezt a sáros földutat az oldalvonal mögött? Sokáig ez volt az ukránoktól befutó csempészút. Hátvéd létemre mind a két kaput felavattam. Régebben könnyen odaértem, ma már sokszor a másik kapuig elnézni is fárasztó. Na, de azért még csak-csak – az öreg bikának is kemény a szarva. Fülesden játszott a túristvándi illetőségű Pipics, aki egyszer úgy pórul járt, hogy azóta ezen mosolyog a falu. Észrevette, hogy nincs otthon a Gyuszi, beosont a házába, összeszedett ezt-azt, evett-ivott, amit talált, jól érezte magát. Rábukkant valami rendes piára is, szépen elfogyasztotta, a pénztárcát és a telefont letette az asztalra, és elaludt a konyhában. Talán reggelig húzza a lóbőrt, ha a rendőrök fel nem ébresztik… Valaha a pályával szemközti inszeminátor-helyiségben öltöztünk, ott ejtette teherbe a tehenet a műbika. Parázs meccseket játszottunk itt, most nagy a csönd. Túristvándiban is egyre nehezebb összehozni a csapatot, egy játékosunk közlekedési balesetben meghalt az ősszel, néhányan kikoptak. Elköltözött Konboj is, aki arról kapta a nevét, ahogyan a cowboy szót próbálta leírni az iskolában. Akadtak rendőrségi ügyei, aztán felment Pestre biztonsági őrnek, és elvett egy asszonyt, akinek volt nyolc gyereke. De azért – biztos, ami biztos – ő is csinált neki kettőt.”

TISZAKÓRÓD

„Én itt levett kalappal megyek be a sporttelepre, a Tadionba, ahogy mi mondjuk. A szomszédos tanyán születtem, tizenegy évig játszottam ezen a pályán. A játéktéren igyekezett volna át a Kóród–Csegöld rangadó kellős közepén egy közelben élő asszony, a Kopasz Juliska. A bíró megállította a játékot, a néni nemigen zavartatta magát, mire Piper, a pohos főrendező odasétált hozzá, adott neki egy taslit. Az asszony összecsuklott, úgy húzták le a pályáról, az oldalvonal mellett locsolták fel szegényt. A bíró meg intett, hogy mehet tovább a játék.”

TISZACSÉCSE

„Édesanyám csécsi, ma is a faluban él, itt nőttem fel, itt futballoztam, a pálya volt a mindenem. Én elsírom magam, ha látom a szántóföldet az egykori futballpálya helyén. A településen hatalmas sportélet volt, járási bajnok sakkcsapat működött, élénk teke-, asztalitenisz- és futballélet zajlott, ma semmi sincs. Régen a meccsből tudták a gyerekek, hogy vasárnap van, ma már jó esetben abból, hogy tyúkot öl az anyjuk. Messzire elkerülöm ezt a részt, futni sem erre járok már, megszakadna a szívem. A töltés túloldalán lakott a Móricz Pisti, kicsi, mokány, harcias játékos volt. Fenyegette az ellenfelet: „Ügyelj, mert pofádból kiszedem a bélést!” Volt, hogy ki is szedte… A csapat 1985-ben oszlott fel, az utolsó meccsen három-kettőre kaptunk ki Túrricsétől, az utolsó gólunkat Kagyló rúgta. Most meg úgy érzem magam itt, a szántóföld mellett, mint Ülő Bika, miután bezárták a rezervátumba.