13 év, 9 hónap, 9 nap – a paksi Szabó János az NB I csúcstartója!

 

– Tudja, ki tartja az országos csúcsot, vagyis ki tartozik a legrégebb óta egy klub kötelékébe az NB I-ben?
– Ha már így tette fel a kérdést, gondolom, én.

– Így van!
– Nem semmi!

– Nocsak, meglepődött?
– Nem vagyok az a típus, aki számolgat és statisztikát vezet. Az az én szerencsém, hogy Karszt József, vagyis Jozsó bá, a technikai vezetőnk, aki egyébként jóval több technikai vezetőnél, minden adatot ismer, ami a Pakssal és azon belül a játékosokkal kapcsolatos. Ha valamelyikünk mérföldkőhöz ér, nyomban szól. S hogy meglepődtem-e? Igen. De nagyon örülök annak, hogy a jelek szerint az élvonalban én futballozom a leghosszabb ideje egyazon klubban.

– No és azt tudja, hogy mióta?
– Régóta…

– Immáron tizenhárom éve, kilenc hónapja és kilenc napja.
– Az igen! Azt hiszem, büszke lehetek erre. Némi túlzással mondhatom, életem felét a Paksnál töltöttem. Most, hogy belegondolok ebbe… Megdöbbentem, na.

– Ahhoz képest, hogy – a világhálós enciklopédia szerint – Miskolc a szülővárosa…
– Ez, már bocsánat, hülyeség! Tény, hogy több forrás is arról ír, hogy Miskolcon jöttem a világra, ám ez nem felel meg a valóságnak. Ízig-vérig tolnai gyerek vagyok. Szekszárdon születtem, Pakson nőttem fel, és a mai napig Paks az otthonom. Ötévesen már az ASE-ban, azaz az Atomerőmű csapatában fociztam.

– A város másik klubjában…
– Volt is versengés! Egy kisváros nagy rivalizálása. Jó hangulatú derbik voltak ám! Mások mellett Fiola Attila, Kesztyűs Barna és a ma már a Dunaújvárost erősítő Pokorni Péter is az ASE kötelékébe tartozott, ám aki tudott, idővel átigazolt a PSE-be. Az Atomerőműnek ugyanis nem volt felnőttcsapata, így aki magas szinten akart futballozni, váltania kellett. Nem mintha ez gondot okozott volna, mert a már említett rivalizálás ellenére jó volt a viszony a két klub játékosai között. Ha éppen nem egymás ellen csatáztunk, egymással fociztunk fent a hegyen.

– Az egymás elleni csörtéket ki nyerte?
– Erre egytől egyig másként emlékszünk… Az eredmények a múlt homályába vesztek, ma már mindenki azt állítja, mindig az a csapat győzött, amelyikben ő játszott!

– Hogyan igazolt át a Paksi SE-be? Hívták vagy bekopogtatott, hogy szívesen jönne?
– Hívtak, de szívesen is mentem. Először az U19-es csapat tagja voltam, amely a kiemelt bajnokságban szerepelt, más kérdés, hogy az idény végén kiestünk. Hogy milyen régen volt, jelzi: akkor még csatár voltam.

– Hogy mi volt?!
– Csatár, bizony. Volt olyan ASE–PSE meccs, amely úgy végződött négy négyre, hogy négy gólt szereztem. Ha az öltözőben szóba kerülnek azok az idők, olykor még ma is mondom az akkori ellenfeleknek: nekem ne magyarázzatok, négyet rúgtam nektek!

– Bevallom, meglepett vele, hogy támadóként kezdte.
– Vannak rejtett titkai a pályafutásomnak… Minden információt nem adhatok ki egy interjúban, ha még öt év múlva is futballozom, akkor is elárulok valamit. Na jó, csak vicceltem! Azt viszont komolyan mondom, nagyot jót tett a fejlődésemnek, hogy az U19-es gárda játékosaként többször is az első csapattal edzhettem. A Paks akkor már NB I-es volt, ha a bajnoki mérkőzéseken nem is jutottam szóhoz, már azzal jól jártam, hogy a felnőttekkel készültem.

– Mígnem eljött 2009. március hetedike.
– Látja, azt a napot még én sem felejtem el. Aznap mutatkoztam be az élvonalban, a Kaposvár ellen mindjárt kezdőként kaptam lehetőséget Gellei Imrétől, meglehet, azért is, mert sok volt a sérült. Hazai pályán játszottunk, óriási szélben, a végeredmény nulla nulla lett. Nagyon örültem, hogy az első perctől az utolsóig a pályán lehettem, védőként arra is büszke voltam, hogy lehoztuk kapott gól nélkül a meccset.

– Amihez azóta jött további háromszáz első osztályú fellépés a Paksban.
– Nem kevés… Minek is tagadjam, nem hittem volna, hogy eljutok idáig. Azért háromszáznál több bajnokin játszani egy klubban nem rossz. Arról már az unokáinak is mesélhet az ember.

– Azt is feleleveníti majd nekik, hogy 2011 őszét Siófokon töltötte?
– Ma már azokra a hónapokra is jó szívvel gondolok vissza. A nyári átigazolási időszak utolsó napján adtak kölcsön, amikor kiderült, hogy mennem kell, nem éreztem jól magam a bőrömben, de utólag azt mondom, jót tett nekem az a szűk fél év. Azon az őszön nem biztos, hogy kaptam volna annyi lehetőséget Pakson, amennyi Siófokon jutott nekem.

– Ráadásul a Balaton-parti életbe is belekóstolhatott.
– Nem, mert mire megérkeztem, a szezonnak vége volt, jóformán minden bezárt. Különben sem nyaralni mentem, hanem futballozni, örülök, hogy a teljesítményemmel rászolgáltam arra, hogy a télen visszatérhessek.

– Van sejtése arról, összesen hány tétmeccs­nél tart a Paksban?
– Megkérdezhetem Jozsó bát?

– Utólagos engedelmével már megkérdeztem: háromszázhatvanötnél.
– Azt a mindenit!

– Az ötszáz összejöhet?
– Ó, az messze van! Előbb legyen meg a négyszáz, aztán beszéljünk a folytatásról! Időm van bőven, még két évig szerződés köt a klubhoz, ha elkerülnek a sérülések és nem rúgom hátsón magam a labdával, már a következő idényben elérhetem a négyszázat. Nagy szám lenne!

– Borítékolható, hogy a karrierjében Paks lesz a végállomás?
– Köztünk szólva, jó esély van rá, hogy ott fejezem be, ahol elkezdtem. Nem vagyok vándormadár típus, ahol jól érzem magam, ott szívesen játszom. Márpedig itt nemhogy jól, csodásan érzem magam. Tényleg ez az otthonom. Amikor tavaly januárban Haraszti Zsolt hároméves hosszabbítást kínált, egy másodpercig sem töprengtem, hogy elfogadjam-e. Ha az én koromban valakinek felajánlanak egy hosszabb távra szóló megállapodást, azt meg kell köszönni és alá kell írni. Megtisztelő, hogy ennyire bíznak bennem.

– A bizalmat ki is kellett érdemelni…
– A vezetők, az edzők, a csapattársak és a szurkolók is tudják, mire számíthatnak tőlem. Ami tőlem telik, megteszem a Paksért.

– Küzdhetett volna más csapat sikereiért is?
– Megkerestek többször is, de az élet mindig úgy hozta, hogy végül maradtam. Mindamellett egyáltalán nem bántam meg, hogy így alakult. Aki kicsit is ismeri az itteni közeget, tisztában van vele, hogy a légkör családias, a nyugodt háttér adva van, és nyilván sokat nyom a latban a folyamatos élvonalbeli szereplés és az azzal párosuló játéklehetőség is. Ez éppúgy a városban tartott, mint a szeretteim és a barátaim közelsége. Mint említettem, helyi srác vagyok, ideköt minden, már nem tudom elképzelni magam más klubban. Nem tudhatom, mi lett volna, ha máshová igazolok, lehet, többet is kihozok a pályafutásomból, de az is lehet, hogy kevesebbet. Nem szoktam ezen rágódni, úgy fogom fel, hogy minden úgy volt jó, ahogy történt, s minden úgy jó, ahogy most van.

– Minek tulajdonítja, hogy mások is hosszú évekig viselik a klub mezét?
– Egyszerű: jó emberek vannak itt. Aki nem paksi, idővel azzá válik. Sok olyan labdarúgó érkezett hozzánk, aki korábbi csapatában nem élvezte edzője bizalmát, itt viszont magára talált, megújult és alapember lett. Mint mondtam, a közeg nagyon jó, aki akar, a mi öltözőnkben könnyen beilleszkedik. Befogadunk mindenkit, és mivel kizárólag magyar játékosok alkotják a keretet, nyelvi problémák sincsenek.

– Az elmúlt tizenhárom esztendőben melyik volt a legerősebb Paks?
– Noha logikusan hangzana, ha rávágnám, hogy a tizenegy éve ezüstérmet szerző együttes volt a csúcs, abban az idényben nem tehettem annyit a csapatért, amennyit szerettem volna, hol játszottam, hol nem. Mindamellett fantasztikus időszak volt, a bajnokságban remekeltünk, a Ligakupát megnyertük, majd a nemzetközi porondon is tisztességesen helytálltunk. Mindent összevetve sokkal több a szép emlék, mint a kevésbé szép. Jó, egyszer-kétszer fenyegetett bennünket a kiesés réme, de újra és újra bizonyítottuk, hogy az első osztályban van a helyünk. Két éve az utolsó, sőt az utolsó utáni pillanatra hagytuk a döntést, jóllehet, manapság már a sorsunkról döntő debreceni mérkőzésről is tudok mosolyogva beszélni. Főleg úgy, hogy a ráadás perceiben kétszer is a kapufa mentett meg minket a vereségtől, egyben az élvonalbeli búcsútól… Amilyen hosszú, olyan vidám volt a hazafelé tartó út, de köszönjük, nem kérünk többet a hasonló izgalmakból.

– Ha szabad érdeklődni, meddig tervez még?
– Mire kitöltöm a szerződésemet, harmincöt leszek, a labdarúgásban az már szép kornak számít. Ha még akkor is számolnak vele, és én is úgy érzem, hogy van értelme a folytatásnak, nem zárom ki, hogy egy, esetleg két évet ráhúzok, de ha nem, akkor sem lesz gond. Egyvalamiben biztos vagyok: szeretnék a foci világában maradni.

– Van már elképzelése arról, milyen szerepkörben?
– Edzőként. A B- plusz A-licencet adó kurzus hallgatója vagyok, ha minden jól megy, ősszel teljesítem a szükséges vizsgát. Érdekel a szakma, nyitott szemmel járok, akitől tudok, tanulok. Szerencsém van ezen a téren is, mert sok jó edzőm volt.

– Maradva még a játékos-pályafutásánál: már most teljesnek érzi?
– Igen! A 2011-ben megszerzett bajnoki ezüstérem nekünk arannyal ért fel, a Ligakupa-elsőségről, ugyebár, esett szó, arról viszont még nem, hogy Paksról lettem válogatott. Úgyhogy semmi okom panaszra, sőt! Habár egy Magyar Kupa-győzelemmel még „megdobhatnának” a vége felé…

– Tényleg nincs hiányérzete?
– Nyilván mindig feljebb vágyik az ember, néha nekem is eszembe jut, hogy némi mázlival és jobb bajnoki hajrával talán többször is dobogóra állhattunk volna. Még Csertői Aurél vezetése, majd tavaly, immár Bognár György irányítása alatt is közel jártunk hozzá, ha nagyon őszinte akarok lenni, kicsit fáj, hogy mindkétszer lecsúsztunk az éremről.

– Idén olyan messze jutottak a Magyar Kupában, mint még soha, készülhetnek is az Újpest elleni elődöntőre.
– S ha legyőzzük a lila-fehéreket, miközben a másik ágon a Ferencváros túljut a Győrön, majd a bajnokságot is behúzza, akkor is indulhatunk a nemzetközi kupában, ha netán vereséget szenvedünk a fináléban. Persze tudjuk, hogy van ez, ha valaki döntőt vív, azt már cefetül szeretné megnyerni… De jó lenne még egyszer megméretni az európai porondon! Tizenegy éve óriási élményt jelentett, hogy három kört mentünk az Európa-liga-selejtezőben, igaz, én csak egy meccsen léphettem pályára. Ha csak egyről a kettőre jutnék ezen a téren, már nagyon boldog lennék! Hú, de messzire mentünk…

– Térjünk is vissza a múltba: tudja, ki szerzett eddig huszonhét gólt a Paksban?
– Ha újra így tette fel a kérdést, gondolom, én.

– Így van!
– Ez sem rossz! Kiváltképp védőként. Ez év márciusában különösen hatékony voltam: előbb a hétközi, Kazincbarcika elleni kupameccsen, majd a hétvégi, Mezőkövesd elleni bajnokin találtam a kapuba. Egy hét alatt lőttem két gólt – ezt még Ádám Martin és Böde Dani is megirigyelte volna!

– Azon eltöprengett már, hogy a szerződéséből hátralévő időszak mit tartogat még?
– A futballban bármi benne van. A csapatunkban szintúgy.

– S ha egyszer lezárul ez a fejezet, a következőt is a klubnál nyitná?
– Sokat kaptam a Paksi FC-től, ezt próbáltam és próbálom játékosként viszonozni, és ha lesz rá lehetőségem, a későbbiekben edzőként is. Meglátjuk, mit hoz a jövő, hiszen a folytatás természetesen nem csak rajtam múlik, ugyanakkor bízom abban, hogy nem lesz akadálya. Ha az utánpótlásban töltött időszakot is ideveszem, tizenhat esztendeje vagyok a Paksnál, szerintem néhány közös év még van bennünk.

 

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. április 9-i lapszámában jelent meg.)