Esélyt a magyar fiataloknak! – Bobory Balázs publicisztikája

Ott hagytam abba füstölgéseimet a múlt héten, hogy talán érdemes lenne önmaguknak is kérdéseket feltenniük a csapatsportágainkban dolgozó klub- és szakvezetőknek, edzőknek, vajon miért nem sikerül nemzetközi szinten is meghatározó, klasszis játékosokat adni a válogatottainknak. Bevallom, jólesett, hogy olimpiai bajnoki címet szerző sportolók, szakemberek is felhívtak és egyetértésüket fejezték ki, de ennél is fontosabb, hogy tovább is ötleteltek, miként lehetne megvalósítani a nagy álmot, azaz sportáganként a világ élvonalához való felzárkózást.

És míg a szombatom az öregfiúkkal lejátszott teremfocitornának köszönhetően csodálatosan telt, másnap már megint bosszankodtam egy sort. Ezúttal a magyar futballbajnokik nyomták fel a vérnyomásomat, és nem is a színvonal, mert szerintem az már egy ideje többnyire elfogadható, viszont a trend továbbra sem tetszik.

Sűrűn bólogattam, mikor olvastam Somogyi Zsolt kollégám derbivel kapcsolatos jegyzetét, amelyet fájdalmas kérdéssel kezd, miszerint nem hiszi el, hogy a két részre szakadt újpesti utánpótlásban egyetlenegy olyan fiatal sincs, aki ne lenne legalább ugyanolyan jó, mint a luxemburgi belső védő, Tim Hall? A bekk nemcsak fürtös frizurájával keltett feltűnést a Ferencváros ellen 3–1-re elvesztett rangadón, hanem 0–0-nál olyan ügyetlen mozdulattal, egyben öngóllal, amilyet még azon az öregfiúktornán sem láttam, amelyen szombaton részt vettem, pedig ott volt néhány labdarúgó a pályán, aki a korát tekintve már túl van az ötvenen, súly szempontjából a százon is, és nagy többségük kitekintést sem nyert fénykorában a megyei futball mesés világából.

Nos, azt tudjuk, hogy utánpótlás terén mekkora csata zajlott a két, fiatalokat pallérozó egyesület, az UTE és az Újpest FC között, mindenki a saját igazát hajtogatta, volt itt hangos címervita, miközben az ádáz harc egyértelműen a taotámogatásokért zajlott. Nekem még ezzel sem lenne bajom, és valószínűleg még a hányatott sorsú újpesti drukkereknek sem, ha nem kellene a csapat megerősítése érdekében „Tim Hallokat” igazolni, hanem Roderick Duchatelet tulajdonosnak az lenne a gondja, melyik minőségi 19 éves fiatalhoz nyúljon, aki lila-fehérben nevelkedett.

Továbblépve ezen elkezdtem böngészni a többi élvonalbeli csapat összeállítását, és a Honvéd–Kisvárda mérkőzés tudósításánál kellett szorosabban fognom a lapokat, nehogy kiessen az újság a kezemből, mert döbbenetes volt látni, hogy a 22 kezdőjátékosból mindössze három magyarországi nevelésű. Vannak kispesti kötődésű barátaim, részvétet érzek irántuk, hogy több mint öt évvel a bajnoki cím elhódítása után azt kell látniuk, hogy a világ minden tájáról idecsődített zsoldossereg küzd a bennmaradásért, és a klubirodában sem honfitársaink ülnek, akik döntési helyzetben irányítanak. A Honvéd legutóbbi bajnokcsapata 2017-ben kiváló magyar játékosokra és alapjában kispesti nevelésekre épült, a XIX. kerületben működő Magyar Futball Akadémia adta a legtöbb válogatott szintű játékost labdarúgásunknak, elég csak Gazdag Dánielre, Botka Endrére, Holender Filipre, Vécsei Bálintra vagy éppen Baráth Botondra gondolni. Csak hát néhány éve még tudatosan építették be a fiatalokat a Kispestbe a rutinosabb hazai és légiós játékosok mellé, és fontos szempont volt, hogy a saját nevelés megjelenjen a felnőttegyüttes piros-fekete dresszében is. Szombaton egyedül Benczenleitner Barna volt a kezdőben akadémiai „termék”, aztán a 64. percben elhagyta a pályát, de legalább a folytonosság nem szakadt meg, mert Kocsis Dominik csereként pályára léphetett, így mindvégig volt egy szem akadémista a Honvédban a kilencven perc során.

Nem tudom, mire gondolhatnak a klub utánpótlásedzői, amikor kimennek az NB I-es csapat meccsére, és figyelik Albi Dokát, Brandon José Dominguest, Luka Capant vagy éppen Ari Vidar Jónssont... Hogy az önbecsülésüknek nem tesz jót, ha az összeállítást böngészik, abban biztos vagyok, mert végigfuthat az agyukon, hogy tényleg ennyire nem dolgoztak jól az elmúlt években, és ezek a légiósok jobbak, mint azok a játékosok, akiket éveken át formáltak, tanítottak, oktattak, nem kevés pénzt, energiát fordítottak rájuk. De az is lehet, hogy eszükbe jut, mennyire rosszul menedzselik itt és általában a magyar labdarúgásban a fiatalokat, akikre manapság divatos azt mondani, hogy később érnek, mint a fejlettebb futballkultúrában kikupálódott társaik, de nekem ne említse senki, hogy a tehetség nem tör utat magának, ha egyáltalán lehetőséghez jut. Nyilván, jelenleg Kispesten megint tele a gatya, ismét közel állnak a kieséshez, és újra lehet mire fogni, miért nem kísérleteznek tinédzserekkel, de azt ki magyarázza majd meg, ha esetleg ezzel az állománnyal búcsúzik a csapat? Persze, a nyártól a másodosztályban már jók lesznek a saját nevelések, és aztán rájuk lehet majd pakolni a terhet: „Nesztek, gyerekek, jussatok vissza!”

A Kisvárdára nem vesztegetnék sok szót, kiemelt akadémiát működtet a klub, igaz, sokkal később kezdte el efféle tevékenységét, mint mondjuk a Honvéd, és a Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyeieknél megszoktuk már, hogy olyan ritka a magyar nevelésű játékos, mint a fehér holló. Reméljük, egyszer ez is változik.

Azonban a változáshoz talán szövetségi szinten is keményebb beavatkozásra lenne szükség. Megértem, hogy az üzleti világban nehéz központilag érdekeket érvényesíteni, mert nyilván minden klubvezetőnek megvan a saját elgondolása, hogyan, milyen szereplőkkel viheti sikerre csapatát, és mindezzel nem is lenne baj egyébként, ha kizárólag a saját forintjait pakolná az utánpótlás-nevelésbe. Mivel azonban ez nem így van, elvárható lenne, hogy az akadémiai hátterű egyesületek hasznosítsanak is valamit abból, amit „termelnek”, mert ha nem sikerül, ki kell mondani, hogy „selejtet” állítanak elő. És valljuk be, sokáig egyetlen vállalkozás sem állna meg a lábán önerőből, ha csak rossz minőséget termelne. Szóval kellene egy kis ösztökélés, hogy legyen minél több jó produktum.

Ha ez éveken keresztül nem sikerül, akkor kellene következniük a szankcióknak, amelyek lehetnek forrásmegvonások is, a lényeg, hogy nagyon precíz, alapos és világos ellenőrzőrendszernek kell kialakulnia, mert jelenleg akadnak klubok, amelyek nem érdekeltek abban, hogy az akadémiai nevelésű futballistát beépítsék a felnőttegyüttesbe.

Azt is tudom, hogy nagy a verseny az élvonalban, hiszen olyan bajnokságban szerepelnek a csapatok, amelyben a harmadik Kisvárdát és a még benn maradó, tizedik helyen álló Újpestet nyolc pont választja el egymástól. Erre mondják sokan, szuper a kis létszám, izgalmas a sorozat, viszont több magyar klubvezető szemléletét látva kevesebb a hely a fiataloknak, már csak ezért is érdemes az NB I-es mezőny létszámának emelésén elgondolkodni, hátha néhány ifjúval több mutatkozhatna be az élvonalban, és élhetne is a lehetőséggel.

Pozitív példaként megint csak a Kecskemétet vagy a Paksot lehetne idecitálni, ahol többnyire a máshol „leselejtezett”, lesajnált, mégis motivált, bizonyítani akaró futballisták ráncigálják a nagyok, vagy legalábbis nagyobb költségvetésből és más koncepció szerint dolgozó klubok bajszát, és nemegyszer ki is tépik... De érdemes lenne megfigyelni a környező országok bajnokságait is, a legtöbb csapatban túlnyomórészt hazai játékosok szerepelnek, egy-egy légiós tűnik csak fel a keretekben, összességében mégsem rosszabbak, mint a mi multikulturális öltözőjű klubjaink.

Csak azt tudom megint írni: adjuk meg az esélyt a magyar fiataloknak, azért van az akadémiai rendszer, hogy kiaknázzuk a tehetségeket, ha viszont tényleg nincsenek, akkor megint baj van, csak más szempontból...

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!