Futballmunkások – Malonyai Péter publicisztikája

Legutóbb az olaszok selejtezős blamája után jött elő a futballistákkal szembeni követelmény, hogy „Dolgozzatok! Dolgozzatok!”, ami nekem sokkal többről árulkodik, mint amennyit jelent. Alapvetően azt, hogy lehet akármilyen jó a marketing, akármennyi a duma a drukkerek és csapat közös nagy családjáról, a lelátó és a pálya külön világ.

Mert ugyebár a játékos hivatásos, tehát értelemszerűen éppen úgy dolgozik, mint a néző, csak éppen pechjére a teljesítménye látványosabban mérhető, könnyebben kiderül a frankó, mint annál, aki a pálya széléről ráüvölti minden keserűségét, indulatát. Még azt sem mondom, hogy a futballban több a megkívánt nívót el nem érő teljesítmény, mint a civileknél. Más kérdés – és ezt az itthoni tapasztalataim sugallják –, hogy ha valaki a hétköznapokban csak annyit tud a szakmájáról, mint amennyit a nálunk labdával poroszkáló honfitársaim, aligha kap kiemelkedő bérezésű állást, már ha foglalkoztatják egyáltalán.

Magyarán, a futballisták dolgoznak, csak éppen rosszul, s a gyatra munkát nem azok kérik rajtuk számon, akiknek ez a dolguk.

A drukkernek a futball mindig szórakozás marad. Játék, amellyel gyerekként a grundon, a téren többnyire megpróbálkozott, s beleszeretvén – még mindig gyerekfejjel – arról álmodozott, hogy a világbajnoki döntőben az ő tizenegyesével nyer a válogatott világbajnokságot. Alapállását erősíti, hogy a hivatásos látszólag éppen úgy rúg a labdába, mint ő, mert az ugyebár nem látszik, hol érinti a labdát, hogyan lép melléje, hol a súlypontja és így tovább. Innen jön az „Ezt még a nénikém is berúgta volna…!” felkiáltás.

A munka egyébként nálunk mindig kulcskérdés volt a futballban. A háború előtti ősprofizmusban például a játékosok többsége nem keresett annyit, hogy kizárólag a labda közbejöttével éljen meg, így aztán – profizmus ide vagy oda – kénytelen volt állást is vállalni. Az Est számolt be arról a harmincas évek második felében, hogy a Fradi legnagyobbjai – a jogvégzett Sárosi György például – heti 60 pengő fizetést kaptak, meg persze prémiumot, ám ez hiába számított jó pénznek (sláger: „Havi kétszáz pengő fixszel, ma egy ember könnyen viccel.”), nem volt kiemelkedő jövedelem. Vagy a Hungária világbajnoki ezüstérmes (1938) hátvédje, Bíró Sándor, aki azért igazolt 29 évesen a BSZKRT-ba, mert villamosvezető lehetett. Nyugdíjas állás volt – ez vezérelte egy nyilatkozata szerint.

Aztán 1945 után a politika ráharapott a munkára – a futballban is. Főként a kommunista hatalomátvétel után, amikor a munka „becsület és dicsőség” dolga volt, a propagandában mindenképpen. Az MLSZ elnöke, dr. Ries István (nem mellesleg igazságügy-miniszter) például 1949-ben kijelentette, aki azt hiszi, hogy csak sportból meg lehet élni, az nem gondol a jövőre. „A mi szemünkben a válogatott játékosok a magyar sport büszkeségei, élmunkások” – tette hozzá, miközben a futballisták akkoriban is azért cseréltek klubot, mert az átigazolásnál nem kevés pénz ütötte a markukat.

Azt persze tudták, mit kell mondaniuk. Egy korabeli riport szerint Krasznai László, az Újpest tartalékcsapatának balszélsője edzés után közölte az újságíróval, hogy „Mi még visszamegyünk a gyárba. Pótoljuk az edzés miatt elmulasztottakat.” A szombathelyiek Hiba II Jánost állították pellengérre, mert „a munkához való viszonya a lehető legrosszabb. Az elmúlt időben semmilyen munkakörben nem állta meg a helyét. Legutóbb két héten keresztül nem jelent meg a munkahelyén.”

Ez volt ugyebár az álamatörizmus, ami megmaradt egészen a rendszerváltásig. Változó erősséggel. A hatvanas években a játékosok még „benéztek” néha-néha a munkahelyükre. Attól voltak amatőrök, hogy fizetésüket a munkahelyüktől kapták, a kalóriapénzt a sporthivatal utalta át, a klub csak a prémiummal gazdálkodhatott. Meg közbenjárt a munkahelyeknél, leginkább az őt támogató bázisszervnél, intézménynél, hogy egy-egy ütősebb igazolásnál a játékos szüleinek, feleségének, anyósának is legyen állása. Az NB III-ban esett meg, hogy amikor a csapat a megyeszékhelyről igazolt három „nevet”, a legfőbb ösztönző az volt, hogy a három feleség megkapta a pálya melletti kocsmát – gebinbe, azaz nyereségre, és nem szoros elszámolásban üzemeltethették. Hogy a helyiek nagyon hamar „Hatcsöcsűnek” nevezték el a műintézményt, és még akkor is, amikor már rég nem voltak ott a nagy igazolások, népi lelemény, ám a megoldás hű tükre a korabeli viszonyoknak.

A hetvenes években változott a helyzet, a gyár, a vállalat, az intézmény átutalta a játékosok fizetését a klubba, mondván, ne bosszantsák jelenlétükkel a dolgozókat. Ezzel együtt természetesen mindvégig a futballból éltek, profi futballisták voltak. Hazug rendszer volt, s mérhetetlen károkat okozott. Nem a népgazdaságnak, hiszen a vállalatoknak nem volt nagy teher az a néhány százezer forint a sok százmilliós költségvetésükhöz képest, a dolgozókat sem érte kár, hiszen nem az ő borítékukból hiányoztak a forintok – morálisan.

A rendszer hazugságra épült évtizedeken át, s meggyőződésem, ahol a simli korokon átívelően magától értetődő, ott több emberöltő kell a megtisztuláshoz, ha elérkezhet a tisztaság egyáltalán. Példa rá, hogy hiába beszél mostanság mindenki üzleti alapról, piacgazdaságról a labda környékén, a futballban ténykedőknek meggyőződésük, hogy minden jár nekik – elsősorban persze a rengeteg pénz és a kivételes bánásmód. Erősíti őket, hogy nincs olyan testület, amely ellenőrizné, hogy van-e egyáltalán remény a befektetés (hívjuk így) megtérülésére. Nem pénzügyileg, az ügyes vezető ismeri a kiskapukat – szakmailag. Hiszen akik helyet kaphatnának egy-egy ellenőrzésre létrehozott csoportban, biztosan érdekelve vannak abban is, hogy ne legyen tiszta a kép.

Hogy nehéz túllépni a simlin, arra példám is van. Amikor egy válogatottban is megforduló játékostól megvált utolsó NB I-es klubja, csalódottan nyilatkozott. Pedig még edzői állást is adtak a gyerekeknél… – érvelt, miközben azért léphetett egyáltalán hivatalba, mert az utánpótlásban szerepet kapva taopénzből folyósíthatták a javadalmazását.

Az elitsport, esetünkben a futball átka, hogy alapszinten csak a mestermunka hoz dicséretet, amihez persze legalább alapszinten illik jártasnak lenni a szakmában. Hogy így legyen, ahhoz valóban csak egyetlen út vezet: dolgozni kell! Én is mindig ide térek vissza, csak éppen a pályára gondolok. Már én is unom egy kicsit, amit szajkózok, de mit csináljak, nem sok változást látok az elmúlt évtizedekhez képest. Leszámítva persze a dumát. A legújabb kedvencem, hogy a válogatottnál arról folyt a vita a luxemburgi blama után, hogy milyen rendszerben játsszon a csapat. Könyörgök, nem mindegy? Ugyanakkor az is igaz, hogy a magyar futballista valóban univerzális, nincs az a valaha létezett, sőt még ki sem talált szisztéma a WM-rendszeren innen és túl, amelyben ne tudna rosszul játszani.

Tudna jól is, de ahhoz először is meg kellene fogadni a lelátó tanácsát: „Dolgozzatok…! Dolgozzatok…!” Ne csak ijedtükben szedjék össze magukat a „fiúk” és az őket szakmailag terelgetők, hanem… És itt megállok, jól néznénk ki, ha nekem kellene motivációt sugallnom azoknak, akiknek megadatik, hogy a világ legnépszerűbb játékában vállalhatnak szerepet. És ugyebár manapság ami legnépszerűbb, az nagy üzleti lehetőség. Még nálunk is ráharapnak a nagy cégek a játékra, nyilván hasznuk is van belőle, így képzelhető, mi lenne, ha valódi piaci érték (is) ösztönözné őket a befektetésre.

Azt viszont egyáltalán nem kívánom, hogy a bekiabálások hatására a futballisták csatlakozzanak a lelátó népéhez, és elhelyezkedjenek a „termelő munkában” (hogy történelmi kifejezéssel éljek).

Ahogy hallom, a magyar gazdaság stabil.