Futballpályák vonatablakból – Csillag Péter publicisztikája

„Tájékoztatjuk a tisztelt utazóközönséget, hogy a Tokaj Intercity vonat baleset miatt előreláthatólag tizenöt perc késéssel indul. A késésért szíves türelmüket és megértésüket kérjük.”

Keleti pályaudvar, reggeli zsivajgás, indul az utazás, csak erre vártál. Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lőtt gólt itt egykor Mracskó Mihály. Vonatról viszont akadálytalanul beleshetünk a külvárosi edzőpályákra, a gazzal felvert hátsó füvesekre, a faluszéli libalegelőkre vagy akár a házak fölé magasodó nagyvárosi stadionokra. Itt van rögtön a 7-es számú vágányról nagy végre kicsattogó vonatunk balján a szeretett-átkozott Nép­stadion, pontosabban a nemzedékek szívébe zárt, omladozó kultstadion helyén emelt szupermodern, hiperextra Puskás Aréna, amely az UEFA-sztenderdeknek már igazoltan megfelel, és ha telnek az évek, gyűlnek a falakhoz kapcsolódó élmények, bizonyára megszeretni is lehetséges. Még talán Baumgartner, az érzékeny lelkű kapus is meg tudná szokni az új környezetet, bár Moldova György Ferencvárosi koktéljának rigolyás hőse köztudottan ingerlékenynek mutatkozott a külső tényezők zavaró hatásaira. „Meccs közben táskarádióján figyelte, hogy a szpíker mit mond róla, ha valamilyen megjegyzést sérelmesnek talált, negyedórákra otthagyta a kaput, és odament a mikrofonhoz vitatkozni. Betiltatta a pálya környékén a napraforgó- és tökmagárusítást, mert a ropogás zavarta őt az összpontosításban, ugyanezen okból a Stadionba lépő nézőknek nemezpapucsot kellett húzni a cipőjükre. Hónapokig pereskedett a vasút ellen, mert a szél a Keleti pályaudvar felől füstöt sodort a Stadion felé, és az csípte a szemét. Mikor a pert elvesztette, Baumgartner egy pokolgépet adott be megőrzésre a pályaudvar ruhatárába.”

A pokolgéppel valami gond lehetett, a Keleti pályaudvar ma is teljes patinájában áll, a pesti futballbeszédben évtizedeken át állandó szófordulatnak számító „Keleti pályaudvar felőli kapu” azonban a stadion átépítésével kikopott a nyelvből. A veszteség nem csupán tájolási okokra vezethető vissza, ott rejlik benne az a szemléletváltás is, amelyre Lakat T. Károly világított rá Legendák legendáriuma című könyvében. „Ha a térfélválasztáskor a »fej vagy írás« játék győztese nem a Földtani Intézet felőli kapura való támadást választotta, akkor a csapata – Szepesi meghatározása szerint – a »Keleti pályaudvar felőli« kaput rohamozta. (Mondott néha Verseny utcát is, de ez nem volt igazán jellemző.) Meglehet, a mai fiataloknak lényegtelen apróságok ezek, ám azokban az években, amelyekben az én legendáriumom legendái a maguk futballmeséit írták, ez a néhány kifejezés volt annyira fontos, mint manapság az mp3, Spotify, tablet vagy okostelefon. [...] Lényegtelenné váltak az életünkbe épült sarokpontok, kiüresedtek a szavak, tartalmukat vesztették az értékek, manapság nevetség tárgya lenne az a riporter, aki mondjuk, a Ferencváros vadonatúj stadionjából úgy közvetítene, hogy a zöld-fehérek az első félidőben a Nagyvárad tér felé eső kapura támadnak. Nemcsak azért, mert a legendás pálya »elfordítása« miatt nincsen a Nagyvárad tér felé eső kapu, hanem – mondjuk ki – az embereket egyáltalán nem érdekli, hogy melyik csapat melyik kapura támad...”

Főleg, ha az illető a pályán sem a két futballkapu, hanem a szomszédos töltésen elhúzó vonatok bűvöletében tölti a kilencven percet, mint Sajó László Szélsővágány című elbeszélésének vasútbolond főszereplője. „A Jobbszélső nagyon unta magát, futkosott vonaltól vonalig, vonattól vonatig, két vonat közt vasútvonalat memorizált (Vác-Magyarkút-Verőce-Magyarkút-Szokolya-Berkenye-Nógrád-Diósjenő-Borsosberény-Nagyoroszi-Drégelyvár-Drégely-Drégelypalánk-Ipolyvece-Dejtár-Ipolyszög-Balassagyarmat), és várta a következő vonatot. Pályájuk a Déli Összekötő Vasúti Hídnál volt (azért igazolt ide, a Budai XI-be), itt húztak el, döcögtek vagy, legnagyobb örömére, álltak meg a töltésen a fehérvári, pusztaszabolcsi vonatok. És a balatoniak! És az expresszek! Ezeket szerette a legjobban nézni, jöhetett forintos labda, tért ölelő átadás, kiugratás, a Jobbszélső végignézte, ahogy a Lővér-Halászbástya IC (mert az volt, hiszen fél öt lesz négy perc múlva) eldörög, és meg-megáll (itt fejben gyorsan felsorolta az állomásokat) Venezia Santa Luciáig. És gondolatban leszállt Velencében, míg a pályán szidták a valóságos kurva anyját, a csapattársak és az összes (4) drukker, hogy már megint a vonatokat bámulja. Ez így ment, vonatok jöttek-mentek, a Jobbszélső meg csak állt a szélen, mintha szélütötten. »Bakter!«, kiabáltak rá, így becézték, de nem hederített, várta a tapolcai személy után érkező Adriaticát, annak is az étkezőkocsiját, ma vajon hányan ülnek az ablaknál. És gondolatban kontinentális reggelit evett, pedig délután volt, fél négy múlt két perccel. Éjszaka már az Adriában fürdök, gondolta, csak lepakolok, és irány a tenger! Fürdött ám a zuhanyzóban, kapott hideget-meleget! A meccs után a szakvezetés összeült, és elhatározták, eladják a Vasútépítőnek, ott kedvére vonatozhat, kedvezménnyel.”

Futballisták, vonatok, sínek néha egyazon dimenzióban futnak a szó szoros értelmében. A pályák az ország számos helyén vasút mellett épültek – nyilván ott nyílt kellően tágas terep a játéktér kialakítására –, sőt létezik elmélet, amely szerint a falusi labdarúgás második világháború előtti őskorában a vasutasok voltak a városi sport „méhecskéi”, akik településről településre szállva porozták be a vidéket, terjesztették a játék ismeretét és juttatták el a legeldugottabb helyekre is a labdát. Anekdoták sora őrzi a magyar futballhagyomány vonatos emlékeit, ezek közül az egyik legkülönlegesebb Katona Mihály mezőtúri olvasó lapunkkal megosztott emléke 1953. november 25-éről, az angol–magyar napjáról, a 6:3 délutánjáról: „Hétesztendős voltam akkor. A vasút mellett laktunk, a kert végében futottak a sínek. Apám bent a házban hallgatta a meccset rádión, és nem bírta magában tartani az örömét. Valahányszor változott az állás, felírta krétával egy táblára, a kezembe nyomta, hogy szaladjak ki vele a kertkapuhoz, és mutassam fel. Forgalmas pályaszakasz volt a mezőtúri, jöttek is gyakran a vonatok, és az utasok az ablakon kihajolva ünnepeltek, amint meglátták az állást a kezemben.”

Vonatablakból pályát figyelni egy futballutazónak személyes ünnep, olyasmi, mint amikor a kisgyermek megpillantja a Nyugati pályaudvarról induló járatból, a vágányokon túli kerítés fölött az állatkert madárházát. Ha szerencsés időben csattog arra a szerelvény, a ketrecépítményben még egy-egy lusta papagájt, üldögélő kakadut is ki lehet szúrni, ahogyan megesik, hogy a töltés menti pályán is meccs folyik épp, és mezbe öltözött, szaladgáló játékosokat, villanásnyi szurkolói életképeket hagy hátra a robogó vonat. Vagy éppen a pusztulás szívbe markoló színhelyeit, mint a Bodrog vidékén, Vámosújfalunál, ahol a réges-rég elhagyott futballpálya összecsuklott, félig ellopott vaskapuja magába roskadva, szemérmetlenül árulkodik az utazóközönségnek a futballcsapat fájdalmas kimúlásáról. Zakatol tovább a sátoraljaújhelyi személy, velünk kattognak Tóth Árpád költői szavai, Vizió a vonat ablakából című verse a vámosújfalui csapat búcsúdala is lehetne: „És őriz-é a lelketek ily tájat, / Mely tovaszédült a vonat mögött, / De mégis emlék, s mégis egyre fájhat, / Bár múlt takarja, s messzeség, örök? / Tán tört íve egy híd vén vonalának, / Vagy egy idegen országúti hárs, – / Ránéztetek, s akkor sírt fel a bánat, / Fülkétekben a titkos utitárs...”

A titkos útitárs a vonatablakból ma balra is, jobbra is csupa végállomást lát, Tolcsván, Sárazsadányban, Bodrogolasziban is megszűnt már a csapat. De az is lehet, hogy csak várja az ösztönzést az újjászületésre, az amatőr futball modern exportőreit, jöjjenek akár biciklivel, vonattal vagy vonatpótló busszal.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!