Magyar pályára magyar játékosokat – az idejét sem tudom, mikor került papírra először ez a rövidke, jajkiáltó mondat.
No de mindegy is, mert a lényeg, hogy mára csak eljött a pillanat, amikor már vastagabb betűkkel is leírható: valami foganatja volt ennek a közösen óhajtott ügynek, amely az országot, sőt a határt is átívelő focirajongásunkról szól. Ha kimondta, ha nem, ha leírta, ha nem, de „magyarfocit” akart és akar a szurkoló, a játékos, az edző, a tulajdonos, az elnök, a jegyszedő, a szertáros, az újságíró. S hogy ne szaporítsam szót, azért akarta és akarja, mert ez a játék, amelyet nézünk, akarunk, amelyért drukkolunk és amelyet szeretve korholunk, vagy olykor tán túlzón az égig is magasztalunk – a mi futballunk.
Tehát a lényeg: a Nemzeti Sportban összeállítottuk azoknak az akadémiai vagy klubnevelésű játékosoknak a névsorát, akik a mögöttünk hagyott bajnoki idényben legalább tíz NB I-es mérkőzésen léphettek pályára nevelőegyesületük színeiben, mert élt a gyanú, végre nemcsak nagy szavak, ígéretek vannak, hanem hús-vér szereplők is: magyar pályán magyar játékosok.
S hogy miért fontos ez? Habár szeretjük összehasonlítani – és összeállításunkban persze mi is megtesszük – a hazai és a nemzetközi trendet, de most már az ilyesféle összevetésben is megállja a helyét a megállapítás: a csapatépítés során igenis van értelme a saját nevelésű játékosokra alapozni. Az ügy érzelmi aspektusa természetesen cseppet sem elhanyagolható, mármint, hogy sokkal inkább lehet azonosulni a saját nevelésű, ergo a klubkötődést még a mozdulataikban is továbbörökítő labdarúgókkal. Újpesten minden másnál jobban érdekli az embert, ahogy Simon Krisztián kapura lő, Pakson az, ahogy Böde Dániel három védővel a nyakán megindul, a Honvéd meccsén Gazdag Dániel cseleit lesi a néző, a Puskás Akadémiánál pedig Deutsch Lászlónál szeretnénk felfedezni a hajdani, remek posztelődök mozdulatait, hogy végre senki se mondja, jó balhátvédet úgysem lehet nevelni, képezni, legfeljebb „drótból hajlítgatni”, s aztán bátran pályára is küldeni a meccsek zömén, mert lám, lehet.
Talán kis lépés ez, netán sokak szemében túlszínezett történet, de azért az élfutballunk csak eljutott oda, hogy a klubkorifeus – és ami a „magyarügyek” szempontjából nem elhanyagolható –, az akadémia képzést fókuszba helyező felcsúti elnök, Mészáros Lőrinc is arról beszél a lapunknak adott interjúban: a jelenkori, sikeresebb tendenciát látva már csak akkor jöhet légiós a kerethez, ha a minőségi futballprodukciót tekintve valóban sokkal jobbnak tűnik, mint a hazai, sőt saját nevelésű labdarúgó.
S ha már itt tartunk, nem lehet kihagyni az aktuális ziccert sem: a szombati edzőmeccseken magyar gólszerzőkről szóltak a hírek.
Pontosabban: csak magyar gólszerzőkről.