Meztelenítés – Csillag Péter publicisztikája

„TE LEVETTED VOLNA?” – fordult felém a tömegben ismerősöm, akivel összesodródtam a Bozsik Aréna kijáratánál még a május 21-i Honvéd–Mezőkövesd NB I-es bajnoki után. Régi futballbarátok társaságában, kedves meghívásnak eleget téve kerültem aznap a kispesti lelátóra, a kilencven perc jó alkalmat kínált a beszélgetésre a rég nem látott társakkal, a meccs az öt gól ellenére felejthető volt. Ami utána történt, az viszont annál emlékezetesebb: a 3–2-es vereségével a kiesés szélére sodródó (azóta már az NB II-be bukó) Honvéd játékosai a lefújást követően hosszú percekig álltak a gyepen, farkasszemet nézve a felháborodott szurkolótáborral, és mozdulatlanul, némán, rezzenéstelenül hallgatták, amint a tomboló drukkerek szidják őket: „Vedd le a mezt! Vedd le a mezt!”
„TE LEVETTED VOLNA?” – fordult felém a tömegben ismerősöm, akivel összesodródtam a Bozsik Aréna kijáratánál még a május 21-i Honvéd–Mezőkövesd NB I-es bajnoki után. Régi futballbarátok társaságában, kedves meghívásnak eleget téve kerültem aznap a kispesti lelátóra, a kilencven perc jó alkalmat kínált a beszélgetésre a rég nem látott társakkal, a meccs az öt gól ellenére felejthető volt. Ami utána történt, az viszont annál emlékezetesebb: a 3–2-es vereségével a kiesés szélére sodródó (azóta már az NB II-be bukó) Honvéd játékosai a lefújást követően hosszú percekig álltak a gyepen, farkasszemet nézve a felháborodott szurkolótáborral, és mozdulatlanul, némán, rezzenéstelenül hallgatták, amint a tomboló drukkerek szidják őket: „Vedd le a mezt! Vedd le a mezt!”

„Te levetted volna?” – visszhangzik most is a fülemben a kérdés, miközben emlékeimben kutakodva és némi internetes segítséggel igyekszem felidézni a közelmúlt hasonló eseteit. Mert a kispesti történet nem volt példa nélkül való. Aki a lelátói trendekkel minimálisan képben van, tudja, hogy az elmúlt években jó néhány alkalommal elhangzott már a hazai tribünökön a szélsőséges felszólítás.

Trendekről írok, miközben a kifejezés nem szerencsés itt, valószínűleg sohasem jutna eszébe annak a végletekig kiábrándult és tehetetlen Honvéd-szurkolónak, aki fájdalmát, keserűségét és indulatát kieresztve kiabált a csalódást okozó játékosok szemébe. Ahogyan nem érezte magát trendinek május elején a hasonló módon háborgó Videoton-szurkoló, a tavaly a Ferencvárostól elszenvedett 6–0-s vereség után mezt levetető újpesti, a rigmust a felvételek szerint már 2020-ban mantrázó debreceni vagy 2019-ben elővezető Haladás-drukker sem. Magyar válogatott mérkőzésen is adódott példa a tiltakozás efféle drasztikus formájára, mégpedig különösen megalázó kivitelben: 2017-ben az Andorrától elszenvedett 1–0-s kudarc után zendítettek rá néhányan az Andorra la Vellába kiutazó maroknyi piros-fehér-zöld táborból, a megtört labdarúgók közül néhányan eleget is tettek a felszólításnak, a videók tanúsága szerint azonban a levetett dresszek aztán nem kellettek a „zsarolóknak”, hamarosan repültek vissza a pálya szélére.

A kudarc súlyát csak az fogja fel, aki valóban átéli, a csalódott, reményvesztett, feldühödött szurkoló lelkiállapotát nehéz hűvös távolságtartással analizálni. Én azokban a percekben ott, a Bozsik Aréna tribünjén mégis a verbálisan megkövezett játékosok kiszolgáltatottságát éreztem át igazán. Éles helyzetben elbuktak, gyengén, görcsösen játszottak, ha úgy tetszik, méltatlanok lettek a fényes múltú, hajdan Bozsikkal, Puskással, Tichyvel, Détárival, Pisonttal fémjelzett egyesület hagyományaihoz. De a felsorolt tényezők egyike sem indokolja, hogy felnőtt sportolókat, tizenéves fiatalembereket, gyermeket nevelő családapákat idegen emberek arra kényszerítsenek, hogy levegyék a munkaruhájukat.

„Te levetted volna?” – szegezte nekem a kérdést az ismerős, én meg némi hezitálás után azt feleltem, hogy nem. Utólag csodálkoztam is magamon, hogy miért nem kapásból, határozottan vágtam rá az egyetlen helyes választ, de aki – akár csak szemtanúként – részese volt a perceken át folyó ádáz pszichológiai harcnak, tapasztalhatta, hogy a játékosok ellenállása ilyenkor korántsem magától értetődő. Elszántság, bátorság, makacsság kell hozzá, ahogyan a civil életben is józan türelem szükséges akkor, ha az ember fejét leüvölti őrjöngő főnöke. De főnöke-e a szurkolótábor a csapatnak? Van-e joga rendelkezni a klub alkalmazásában álló sportolók szerelésével? Másként közelítve: ki a gazda és ki a szolga ebben a relációban?

Ha az a felvetés, hogy ki kötődik erősebben az egyesülethez, az albán Herdi Prenga, a lengyel Lukas Klemenz, a francia Brandon Domingues, a többi külföldi és magyar karrierfutballista vagy pedig őshonvédos barátaim, ismerőseim, Tibi, András, Zoli, Dénes és a többiek, a válasz egyértelmű. Előbbiek átutazó profik, utóbbiak hűséges törzsszurkolók, akik az NB II-ben, de bizonyára az NB III-ban is kitartanának a csapat mellett. Ám ahogy őket ismerem, akkor sem követelnék le a mezt a játékosokról, ha azok a BLSZ I-be süllyesztenék az egyesületet. Egyszerűen azért, mert a lépés mélységesen sportellenes, megalázó, nélkülözi az emberi tiszteletet. Erre lehet mondani, hogy a játékos teljesítményén, hozzáállásán pedig a klub iránti tiszteletnek nem mutatkozott nyoma, de a két szint nem keverendő, és éppen itt a lényeg: az emberi méltóságot nem szabad sárba tiporni semmilyen közös sérelem jegyében. Amikor tavaly szeptemberben a tábor követelésére kiterítették mezüket az Újpest játékosai a Fraditól elszenvedett 6–0-s csapás után a pálya szélére, hasonló rossz érzés foghatott el minden kívülállót. Ebből kiindulva, morális szempontból aligha kétséges, a Honvéd játékosai helyesen tették, hogy nem engedelmeskedtek a szurkolói parancsnak.

„Te levetted volna?” – kérdezte egyik kollégám 2012 áprilisában Tőzsér Dánieltől, a Genk akkori középpályásától, akit a következő nyártól a Genoához kötött szerződése, így félig-meddig érintettként figyelhette a Genoa–Siena Serie A-s bajnoki mérkőzésen történt abszurd jeleneteket. A második félidő elején, a sienaiak 4–0-s vezetésénél elszabadult a pokol, a spontán szurkolói tüntetés ellehetetlenítette a játékot, a genovai tábor pedig meccs közben leparancsolta a játékosokról a mezüket. Kegyetlen látvány volt, amikor Marco Rossi (nem a miénk...), a Genoa akkori középpályása és csapatkapitánya begyűjtötte a pályán a dresszeket társaitól, akik szépen sorban, engedelmesen átnyújtották neki. Hogy milyen lelkiállapotban, azt leginkább az akkor 19 éves Giandomenico Mesto középpályás példája mutatta, aki megrendülten, zokogva, a stábtagok vigasztalásától kísérve húzta le piros-kék mezét. Nem lehet szebben mondani: azokban a pillanatokban aljasul, csoportosan, mindenki szeme láttára megerőszakolták a futballt.

És ilyenkor jó érzésű ember az áldozatot sajnálja. „Szerintem jól tették a játékosok, hogy levették a mezüket, mert ki tudja, milyen következménye lett volna, ha nem teszik meg” – mondta az esetről Tő­zsér Dániel a Nemzeti Sportnak. Az már az alvilággal összefonódó olasz futballközeg jellegzetessége, hogy végül mégsem kellett kiadni a szurkolóknak a Rossi kapitány kezében összegyűlt „szennyest”, ugyanis a legfeszültebb pillanatokban Giuseppe Sculli, a genovaiak dörzsölt csatára, a 'Ndrangheta calabriai maffiacsoport főnökének unokája felkapaszkodott a pálya széli reklámtáblára, összedugta fejét a tábor vezérével, a Curva Nord ultracsoport Kobra becenevű kápójával, és egypercnyi szájeltakarós egyeztetéssel elrendezte vele a dolgot. Nem mellesleg Sébastien Frey kapus mellett Sculli volt az egyetlen, akinek volt ereje, tekintélye magán tartani a mezt.

Nem kétséges, a sportegyesület vagy a nemzeti válogatott dressze az egyik legszebb és legszentebb jelkép, amely az adott közösséget képviseli. Elvárható, hogy a felelősséget a labdarúgó is átérezze, ugyanakkor éppen megkülönböztetett jelentősége miatt veszélyes a ruhadarabot olcsó emocionális játszma kellékévé alacsonyítani. Nemrég került a kezembe Gallowich Tibor (1900–1952) korábbi labdarúgó, szövetségi kapitány személyes vallomása a válogatott mezéről, amelyet a kötődés alapján tetszőlegesen behelyettesíthetünk bármelyik klub dresszével. „Beszéljek arról, amikor először egy városközi mérkőzésen, idegen ország fővárosában magamra húzhattam azt a meggypiros címeres mezt, amely gyermekkoromnak legszebb álma és féltve őrzött titka volt? Mondjam el, hogy még éjszaka is abban a mezben aludtam, mert boldogabb volt a legszebb álmom abban a tudatban, hogy mint parányi ifjú szolgálhatom a hazámat? Mondjam azt el, mint felnőtt ember, a magyar szövetség kapitánya, aki összeállítja a legjobb magyar tizenegyet, hogy titokban, amikor senki sem látja, megcsókolom e magyar címert és a címeres trikóban alszom el? Mindezt nem kell elmondani, hanem csak érezni.”

Aki érzi, az a világért nem adna okot arra, hogy leköveteljék róla a mezt. Aki pedig nem, annak a helyzete hasonló a felszolgálóéhoz, aki pincérruhában bukott el a tálcával, a buszsofőréhez, aki BKV-mellényben kanyarodott rossz sávba vagy a színészéhez, aki Hamlet jelmezében rontotta el a szövegét. A kérdés esetükben is ugyanaz: „Te levetted volna?”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!