Szakmai beszélgetésekben gyakran hasonlítjuk a megújuló magyar futballt egy olyan informatikai rendszerhez, amelyben a „hardver”, vagyis a fizikailag látható, a laikus számára is látványos hozzávalók, a létesítmények, a felszerelések egyre inkább rendben vannak, miközben a „szoftver”, a szellemi, szakmai, emberi, erkölcsi tartalom nem tudja egyelőre hasonló színvonalú „programmal” megtölteni a pályákat, öltözőket, stadionokat.
No és nézőkkel a lelátókat. Valóban, a futballkultúra tárgyi elemeinek újjáépítése gyors ütemben halad, eredményei főleg azok után szembetűnőek, hogy egyébként a sportlétesítményeknek is több évtizedes, szomorú, kilátástalannak tetsző pusztulását kellett végigélnünk korábban. Csakhogy közben nem egyszerűen az épületek pusztultak, hanem láthatatlanul a teljes futball- és sportkultúránk, mindazzal együtt, ami sokáig még az ütött-kopott kulisszák között is varázslatossá tette az előadást. Kikoptak, eltűntek a klubházakból a nagy tudású sportvezetők, a korábban mindenütt jelen lévő sportértelmiség, az „írástudók”, az öltözőkből a tekintélyes szakemberek, edzők, az öltözőfolyosókról a mindentudó szertáros nénik, majd lassanként az egész züllési, pusztulási folyamat végső, szomorú, a szurkolónak is feltűnő következményeként a pályákról a nagy játékosok is.
Ezekben az évtizedekben szállt szembe a romboló folyamatokkal és lett az értékmentés jelképe Nagy Béla, állandó eposzi jelzőjével „a Ferencváros krónikása”, aki relikviákat gyűjtött, múzeumot létesített, statisztikákat rendezgetett, archívumot épített, klublapot és könyveket írt, szerkesztett még akkor is, amikor erre, ilyesfajta munkára már csak némelyik egyesületnek maradt ereje, kapacitása, lehetősége, szándéka. Albert Flóriánnal alkotott állandó, a Fradi-pályától elválaszthatatlan kettősük azt képviselte, ami a futballban a legtöbbet ér: a hagyományt, a folytonosságot, a klubkultúrát.
A zöld-fehérek új stadionjában viszonylag egyszerű volt – a Nagy Béla által korábban összeszedett gyűjteményre alapozva – Fradi-múzeumot létesíteni, de a klubok nagy része most, utólag próbálja rekonstruálni az évtizedekig nem is igen dokumentált, sokszor mégoly dicsőséges múltját, jóllehet a külföldi nagy csapatok otthonában ma már mindenütt külön attrakció a klubmúzeum, követelmény az archívum.
A nagy lemaradás ellenére egyre több a jó példa nívós klubhonlapokra, évkönyvekre, műsorfüzetekre, amelyek a szellemi megújulás jelei, de amelyek létezését és ismérveit egyelőre nem írja elő semmilyen licencszabályzat vagy sportági rendelet. Ezért hirdeti meg a Nagy Béla-programot a Magyar Sportújságírók Szövetsége, abban a reményben, hogy a sportkönyvek, sporttárgyú kiadványok, kiállítások támogatása elindít egy, a sportélet szellemi színvonalát általánosan javító és később kiteljesedő folyamatot…