Suttyók és császárok nyomában – Ballai Attila publicisztikája

Eljött hát a derbi napja! Annyiban persze nincs ebben semmi rendkívüli, hogy mindig is rendeztek Ferencváros–Újpest labdarúgó-mérkőzéseket, de ezeket egy ideje erős önáltatás árán is túlzás lett volna rangadónak minősíteni. Különösen akkor, ha mérceként az 1930-as – és 1970-es – évtized „derbijei” szolgálnak. Mielőtt valaki megjegyezné, hogy e kifejezés napjaink trendi agyszüleménye, nem árt tudni, hogy a két vetélytárs 1933. május 14-i találkozójának tudósításában már derbiről ír a Nemzeti Sport címlapja; az Újpest 1:0-ra győzött, ezzel megszerezte az aranyérmet az előző szezont százszázalékos mérleggel az élen záró Ferencváros előtt. Turay József (egyik beceneve Suttyó, a másik Császár volt, a kettő között nem kis utat kellett megtennie) első percben szerzett gólját véleményes ítélettel, les címén érvénytelenítették, így a lilák részéről Jávor Pál (nem ő alakította két évvel korábban az egyik főszerepet a Hyppolit, a lakájban) találata a 37. percben a győzelmet jelentette. A ferencvárosi tizenegy a nemes bosszú és a számmisztika jegyében aztán tizenegy nappal később 11:1-gyel vágott vissza a Magyar Kupa döntőjében, máig ez a legnagyobb különbségű végkifejlet a két fél egymás elleni krónikájában.

Már-már mondába, de minimum a hazai futball-legendáriumba illő alakok, események, fordulatok. Nem túlzás, a második világháború előtt e párharc Európa egyik legrangosabbika volt, az Újpest ugyanis szédítő sebességgel zárkózott fel a két „nagy”, az 1903 és 1929 között minden sikert kisajátító FTC/Ferencváros és MTK/Hungária mellé. Aschner Lipót, az Egyesült Izzó vezérigazgatója néhány sarokra egymástól két világmárkát fejlesztett ki, így miután 1925-ben elnyerte az Újpest elnöki tisztét, beköszöntött a virágkor. Az egylet 1926 és 1942 között egyszer sem maradt le a bajnoki dobogóról, 1930-ban jutott fel először a tetejére, az évtized végéig még négyszer hódította meg e magaslatot, ráadásként 1929-ben és 1939-ben megszerezte az akkori legjelentősebb klubtrófeát, a Közép-európai (Mitropa) Kupát, utóbbi alkalommal éppen a Ferencváros elleni fináléban.

E sorokat főként a mai összecsapásra készülő fiataloknak írom; nem is elsősorban az újpestieknek, hanem a fradistáknak. Akik nem igazán értik, mitől olyan nagy szám e párosítás, hiszen az előző generációktól az ősi vetélytársnak legkevésbé a tiszteletét örökölték. Ez annyiban nem csoda, hogy az Újpest 1990 óta mindössze egy bajnokságot nyert, azt is még az előző évezredben, 1998-ban, az FTC ezalatt tizenegyet, és legutóbb 2015 decemberében szenvedett vereséget e szereposztásban, azóta huszonkétszer nem, sőt, 2019 tavasza óta sorozatban tizenháromszor győzött.

Márpedig egy futballrangadó rangját két tényező adja meg: a múlt és a jelen. Előbbit ismerni, utóbbit élni kell. Aki ezzel ellentétben vagy csak a múltban él, vagy csak a jelent ismeri, e lehetőségtől eleve megfosztja magát. Jelesül attól, hogy egy-két emberöltővel ezelőtti élmények, apáinktól, nagyapáinktól ránk maradt történetek és a tetszhalott állapotából végre magához térni látszó Újpest miatt egyaránt várja a mai mérkőzést.

Könnyű helyzetben vagyok, mert zúdulnak rám az emlékek. Elő sem kell hívni őket, jönnek, özönlenek maguktól. Pusztán attól, ha leírva látom: Ferencváros–Újpest. Megélt tapasztalás keveredik régről olvasottakkal, hallottakkal, gyermekkor napjainkkal, nagyapám bajsza alatt eldörmögött meséi az én „szakállas” sztorijaimmal. Íme, néhány adalék!

Ülök Gyetvai Laci bácsi lakásán, a Fradi hajdani csatára, Sárosi, Toldi csapattársa egyszer csak előkap egy megsárgult cetlit, amire felírta a valaha élt tíz legjobb magyar futballista nevét, és már mondja is, hogy nem ám Puskás az első, csak második lehet, mert Zsengellérnél, a hajdani ellenfélnél nem látott nagyobb klasszist. 1991 tavaszán, a limassoli Eb-selejtező alkalmával Cipruson aztán találkozhatok az ott élő Zsengellér „Ábellel”, aki, bár 1938-ban vb-döntőt játszott, az elődöntőben két gólt is rúgott, hetvenhat esztendősen csak az Újpestről beszél, és közben a könnyet törölgeti a szeméből. Döcögök egy taxiban Sevillában, a csúcsforgalomban, a sofőr unottan vezet, de amint megtudja, hogy magyar vagyok, átlényegül az arca, áhítattal ejti ki az újpesti gólrekorder, Szusza Ferenc, a Betis egykori edzője nevét, aki fogadásból a kezdőkörből tízből hétszer, nyolcszor úgy ívelte a kapuba a labdát, hogy az a gólvonal és a háló között esett le. Szőke Pista szabadrúgásairól sokat írtam már, de egy újszülöttnek minden vicc új alapon, íme, a kedvencem: a Népsport szerint a Dózsa-védelem Szentmihályival összhangban gyakorolja, hogy álljon fel a sorfal, hol legyen a kapus, ám amikor a meccsen „Szöszi” húszról simán bevarrja, a sorfalból kiszól Solymosi, hogy gyakorolja ám a ... anyja!

Már saját emlék 1976-ból a 8–3, Fazekas „Kapa” öt góljával, majd 1979 szeptemberéből a nemes bosszú, a 7–1; első barátnőm első mérkőzése, kezdetben azt sem tudja, hol van, de szünet előtt már bőszen állítja, hogy Fazekas ki fogja hagyni a tizenegyest. (Berúgja.) Ugyancsak minden emlékek és titkok tárháza, a Népstadion lelátóján hallom, hogy „Törőtől” ma nem kell félni, előző éjjel néhány áldozatkész fradista leitatta, már az asztalnál „elaludt a baba”, ehhez képest másnap nem is táncol, cikázik a tizenhatoson belül, halomra döntve a védőket. Az eszemmel tudom, de a szememnek nem hiszek, amikor a fiatalítás jegyében átmenetileg a Megyeri útra száműzött-szerződött Ebedli 1984 őszén lilában fut ki, sőt ő szerez vezetést az Újpestnek, majd, amikor csak az oldalvonalon túl éri utol a labdát, és a Fradi-tábor kineveti, Zoli látványos karmozdulattal felmutat az eredményjelző táblára. Pereg a film, peregnek az évek: 1990 augusztusában rekkenő hőségben pilledezünk a Balatonon, és azt latolgatjuk, mégis fel kéne menni a nyitó meccsre, csakhogy nem nagyon akaródzik elindulni, aztán a Fradi úgy nyer 5–0-ra Megyeren, hogy az ismeretlen erdélyi szerzemény, Szenes Sanyi már az első percben betalál, 4–0 a félidő, Nyilasi a kispadon, Lipcsei mutatkozik be a csapatban e napon. 1994 késő nyarán a lilák az Üllői úton 3–0-val vágnak vissza, a néhány hete még fradista Wukovics László, a „Wukó” kettőt hint. 2010. szeptember 11-én nem hármat, egyenesen hatot vágnak az újpestiek, és műsorfüzetük címét ennek hatására 8–3-ról 6–0-ra változtatják. Gondolatban már 2015 tavaszán járok, az új és pompázatos Groupama Arénában, több mint húszezer nézővel együtt, mellettem nagybeteg erdélyi, partiumi újságíró-kollégámmal, barátommal, Romász Janival, aki egyszer csak zokogásban tör ki, és azt rebegi, nem hitte volna, hogy ezt még megéri – három hónapra rá el is megy szegény.

Ha „csak” annyit kaptam volna a labdarúgástól, amit a Fradi–Újpest adott, már megérte. Mivel meg is érkeztünk a jelenbe, adódik a kérdés: hogyan lehet a maiakért ugyanúgy lelkesedni, mint Nyilasiért, Törőcsikért, Albertért, Göröcsért, az ÁVO által az FTC-ből Újpestre kényszerített Deák „Bambáért”, Sárosiért, Zsengellérért? A válasz egyszerű: ugyanúgy nem lehet. Nem is kell. Azaz nem is értük kell. Az aktuális edző és keret egy pillanat, múló állapot, a klub, a hagyomány örök. Az Újpest táborának nyilván ez segített átvészelni a közelmúlt megpróbáltatásait, hogy amikor az egyik ismeretlen „ízeltlábú” épp eltörte az ötösön a labdát, azt Zsengellér, Szusza, Bene Feri lábnyomában és mezében tette.

Ám amint fentebb írtam, ez önmagában kevés. A múlt mellett a jelenbe is bele kell kapaszkodni. A Fradinál ez öt, zsinórban megnyert bajnokság után magától értetődő művelet, de most, hosszú idő után először, az Újpest is méltó és veszélyes ellenfélnek tűnik. Nem a kiesés elől menekül fejvesztve, hanem harmadik a tabellán, legutóbbi meccsein nyert háromból háromszor, hatból ötször.

Ettől még bizonyára sokan úgy tartják, bolondok lennének kimenni az Üllői útra, a Fradi–Dózsáknak majdnem fél évszázada leáldozott, különben is a tévén megnézhetnek ma délután egy „igazi” derbit, a manchesterit. Mások meg azt mondják, az régen volt, ez most van, az kétezer kilométerre lesz, ez itt.

Én általában törekszem az itt és mostra. De nincs semmi gondom azzal, aki a máskor, másutt, vagy a soha, sehol jegyében él. Legalább könnyebben jutok ma a stadion környékén parkolóhoz.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!