Végre becsüljük meg őket! – Elfeledett futballnemzedékek

„Hej, ha ma játszhatnék az akkori tudásommal...!”

Gyakran halljuk ezt egy sóhaj vagy félmosoly kíséretében régi idők futballistáitól, kifejezve ezzel azt, hogy ők, akik a labdarúgás hős- vagy aranykorában játszottak és annak idején világszínvonalú teljesítményre voltak képesek, mennyire nem voltak megfizetve a tudásukhoz képest, ellentétben a mai játékosokkal, akik annyit keresnek, hogy olykor maguk is pironkodva néznek a bankszámlájukra, még ha a nemzetközi porondon sokszor nem is jegyzik őket, súlytalanok, mint a léggömb.

A régi nagyságok közül az elmúlt évtizedekben sokan szó szerint nyomorogtak, nyomorognak. Nyilván mindegyikük esete más, van, aki saját magának is tehet szemrehányást, de a többség önhibáján kívül nem tudta nagy pénzre váltani azt a tudást, amelynek ma a töredékét is busásan megfizetnék már nem csak Nyugat-Európában, de idehaza is. Annak a korszaknak a képviselői már nincsenek közöttünk, akik a múlt század húszas éveiig még a profizmus hivatalos bevezetése előtt voltak amatőrök, de a második világháborút követő kommunista hatalomátvétel utáni korszak (ál)amatőrjei is hiába éltek valamivel jobban az akkori átlagszínvonalhoz képest, hivatalosan őket is alig-alig fizették meg az álságos „szocialista sporterkölcsre” hivatkozva.

Javadalmazásuk leginkább attól függött, hogy a klubjuk mögött álló társadalmi szervezet (minisztérium, rendőrség, szakszervezet, gyár, bánya...) mit tudott biztosítani, és hogy hivatalosan katonatisztként vagy vájárként, lakatosként mentek-e nyugdíjba (a sok esetben a háttérből hivatalosan ösztönzött s közben fennhangon elítélt csempészést mint lehetséges fizetéskiegészítést nem sportszerű felemlegetni, hiszen ez a roppant ravaszul kitalált, mindenkit zsarolhatóvá tévő, álságos jelenség inkább fokozta a futballisták kiszolgáltatottságát, javadalmazásuk esetlegességét), s mindez természetesen a futball utáni életükre is hatott, nem is beszélve a nyugdíjaséveikről.

Az akár sokszoros válogatott játékosok hivatalosan gyárak, bányák, fegyveres testületek alkalmazottai voltak különböző „civil” javadalmazással, lehetőségekkel. Tóth II József hiába volt az Aranycsapat játékosa és magyar bajnok a Csepellel, hiába szerzett gólt az angolok elleni 7:1-en vagy az NSZK elleni 8:3-as vb-csoportmeccsen, a Csepel Művek dolgozójaként ment nyugdíjba 1989-ben. Nyugdíjasévei méltatlan életszínvonalon teltek: a vas- és fémművekben végigdolgozott élet után 102 ezer forint volt a nyugdíja halála előtt, 2017-ben. Életműve elismeréséül sem az államtól, sem az MLSZ-től, sem a klubjától nem részesült egyetlen fillér különjuttatásban sem (talán egyedül Jakab János hívta meg őt az utolsó éveiben az idős futballisták magánkezdeményezésű karácsonyi összejöveteleire, ahol jutott erkölcsi és szerény anyagi elismerés is).

A brazilverésből sem teremtett kenyeret...

A Belgiumot, Hollandiát és Spanyolországot elbűvölő Ladinszky Attilának hazatérve évekig az egyetlen bevétele a Betisnél eltöltött idények után járó spanyol futballnyugdíj volt, hiszen amikor kikerült, a többség még amatőr volt a Benelux-államok élbajnokságaiban is, csak a sztároknak fizettek, nemegyszer feketén, hasonlóan a rendszerváltás után idehaza formálódó, kezdetleges profizmushoz, saját nyugdíjrendszer nélkül.

A rendszerváltás után hazaköltözve őt sem vetette fel a pénz, holott belga és holland bajnok, spanyol Király-kupa-győztes, belga gólkirály is volt. De napokig sorolhatnánk a példákat a hatszoros magyar bajnok, az 1966-os világbajnoki brazilverés egyik résztvevőjeként ismert Káposzta Benőtől a két világbajnokságon is pályára lépő Tóth „Jokka” Józsefig, akik nem olyan életszínvonalon élhetik most idős éveiket, amely illendő lenne egy olyan országban, amely nagy becsben tartja sikeres sportolóit. Ha van szégyellnivaló ebben a helyzetben, az nem az ő szégyenük: a kérdés ugyanis az, hogy miért nem gondoskodik megfelelően a ma már nem nélkülöző futballcsalád a fiatalon a hazának nagy dicsőséget szerző, az ifjúkorukat a versenysportra áldozó, később esetleg éppen ezért lehetetlen egzisztenciális helyzetbe kerülő bajnokokról idős korukban.

Igen, tudvalévő, hogy sok futballistának „megengedték”, hogy üzletet, kocsmát nyisson, üzemeltessen, de ez megint csak nem hivatalos, rendszerszintű megoldás volt, sok esetlegességgel, másrészt, bár tűnhetett ez akkor különleges kivételezésnek, azért ma már ne fogadjuk el normálisnak, hogy nagyon hálásnak illett lennie mondjuk minden idők egyik legnagyobb góllövőjének, Deák Ferencnek (aki valaha – aztán persze államosított – bérházat vett a fizetéséből), hogy sört csapolhatott az Újlipótvárosban, vagy a három vb-n járt kapusnak, Grosics Gyulának, hogy női blúzokat hajtogathatott a Nagykörúton. Mert még ez is irigyelt kiváltságnak számított, s ezt az esetleges, torz, de valamiféle igazságosság, kompenzáció igényét magában hordozó világot a rendszerváltás után felváltotta a – semmi...

Kis pénz, nagy foci, nagy pénz, kis foci

Nagyszerű, hogy talán a világon sehol sem olyan kiemelkedő az olimpiai érmesek megbecsültsége, mint hazánkban, hiszen az éremért járó jelentős állami pénzjutalom mellé havi életjáradékot is kapnak (miként edzőik és özvegyeik is, sőt immár a paralimpiai, siketlimpiai, sakkolimpiai érmesek, edzőik és özvegyeik is), de a messze a legnagyobb társadalmi hatású sportágban, a labdarúgásban is kétségtelenül szükség volna hasonló anyagi elismerésre, mert ilyesmi harminc évvel a rendszerváltás után továbbra sincs.

Meglehetősen visszás, hogy – természetesen nem becsülve le a kajak-kenut, csak példaként említjük – egy kajak négyesben nyert olimpiai bronz­érmet viszonylag magas pénzjutalom és életjáradék kísér, míg, mondjuk, egy vb-negyeddöntős futballszereplést nem. Adódna a válasz, hogy de a sokkal népszerűbb futballisták bizonyára sokkal jobban kerestek fénykorukban, csak éppen – sajátos politikai, történelmi okoknál fogva – ez esetünkben egyszerűen nem igaz. Megítélésünk szerint a vb-ken tizenkét éve veretlen brazilok 1966-os legyőzése, netán az angolok elleni 1962-es vb-diadal is tekinthető ugyanolyan kiugró sportszakmai tettnek – sőt! Bizarr módon például olimpiai bajnok labdarúgóink jobban jártak, mint a vb-döntősök, hiszen ők olimpiai életjáradékot kapnak, pedig a futballban az olimpia sokadrangú esemény, jelenleg csak – három kivétellel – a 23 éven aluli játékosok vehetnek részt rajta, régen pedig azok, akik „amatőrök” voltak, vagy nem játszottak még világbajnokságon, Európa-bajnokságon.

Vagyis ez esetben a hivatalos második vonal jobban járt az élvonalnál (a két vb-n is negyeddöntőig jutó Mészöly Kálmán például sohasem járt olimpián, így neki – több csapatra való, kevésbé ismert kollégájával szemben – nem jár olimpiai életjáradék). A törvényből az a dicséretes jogalkotói szándék olvasható ki, hogy ha valaki egyszer olimpiai érmet nyer Magyarországnak, az többé nem éhezhet ebben az országban – sem az edzője, sem az özvegye.

De miért nem jár(t) ez a vitathatatlanul jogos kiváltság annak, aki ott volt az 1938-as futball-világbajnokság párizsi döntőjében a pályán Olaszország, vagy az 1954-es berni döntőben az NSZK ellen? Vagy az évszázad mérkőzésén, a londoni 6:3-on? Vagy mondjuk játszott száz, hetvenöt, esetleg ötven mérkőzést a válogatottban? Vagy játszott háromszáz NB I-es mérkőzésen?

Félreértés ne essék: nem több pénzt követelünk a magyar futballba. Pénz most van bőven, hála a 2010-ben megkezdett intenzív állami újjáépítésnek, a hivatalos kormánypolitikának, amely a sportot és a futballt stratégiai ágazatként kezeli. Nagyon sokáig nem volt pénz a magyar labdarúgásban, a rendszerváltás utáni évek káoszában nem csak a klubokat fenyegette nap mint nap az ellehetetlenülés veszélye, de a Magyar Labdarúgó-szövetség is éveken át csődközeli helyzetben volt.

Megértjük, elfogadjuk, hogy akkor a szövetség legkisebb gondja a régi nagyok támogatása volt. Ám most olyan helyzetben van a magyar futball, hogy segíthet. Átcsoportosíthat. Fölözhet. Nagyon jól élnek ma a hazai futballból a klubvezetők, az edzők, a játékosok vagy a játékosügynökök (a világjárvány okozta – reméljük, átmeneti – nehézségektől ezúttal eltekintve). Kizárt, hogy ebben a „hét bő esztendőben” ne jusson azoknak, akik a maguk idejében főszerepet vállaltak ennek a sportágnak a hazai megszerettetésében, népszerűsítésében.

Kimondottan rossz az üzenete annak, hogy ők, akik jóval több élményt szereztek az embereknek a játékukkal, a sikereikkel, idős éveiket kiszolgáltatottan, lemondásokkal élik, míg a maiak „betegre” keresik magukat, holott sok esetben még mindig nem miattuk, hanem a régiek által felkeltett igények miatt járnak sokan stadionokba, illetve azért a klubnévért, címerért és klubszínekért, amelyeket a legendás elődök tettek naggyá.

Ha úgy tetszik: részben a régiek teremtették meg a lehetőségét annak, hogy a maiak dúskáljanak a javakban (nem elhallgatva a hivatalos szemlélet említett, szerencsés változását). A szövetség hivatalos adatai szerint ma egy itthon játszó NB I-es profi labdarúgó átlagos havi alapbére bruttó 1.63 millió forint. És mivel a futballisták ekhós adózhás alá esnek, ennek jelentős részét kézhez is kapják, és természetesen erre jönnek még a meccs- és pontprémiumok.

Nem alamizsna kell, törvényi szabályozás

Mindenképpen szót érdemel, hogy az MLSZ-nek vannak kezdeményezései a szükséget szenvedő volt labdarúgók megsegítésére. A szövetség évek óta működteti a Válogatottak klubját, megtisztelve a korábbi játékosokat, egészségügyi, jogi segítséget nyújtva nekik, programokat, meccsjegyeket is kínálva. Mérkőzésellenőrként is foglalkoztatja a régi klasszisokat az MLSZ, és 2011 óta működik a szövetség Focisegély Alapítványa is, amely ajánlás alapján egyszeri (nagyon indokolt esetben többszöri) anyagi juttatásban, 350 ezer forintos támogatásban részesíti a rászoruló régi játékosokat, a fegyelmi bizottság által kirótt büntetésekből eddig mintegy 80 millió forintot osztottak szét 170 korábbi futballista között.

Már szóltunk róla, hogy Jakab János korábbi labdarúgó és edző, a Budafoki MTE tiszteletbeli elnöke szervezésében minden karácsony előtt vendégül látják a korábbi nagy játékosokat (az összejövetelre a legutóbb Orbán Viktor miniszterelnök is ellátogatott a 2019-ben először a Puskás Arénában megrendezett eseményre, jelezve, hogy mindig fontosnak tartotta és segítette a kezdeményezést), de egyre több – csak még mindig nem elég – jó hír érkezik a kluboktól is saját nagyjaik megbecsüléséről.

Ám az MLSZ és a civil kezdeményezők minden jó szándéka mellett is úgy gondoljuk, hogy ennél több kell. Nem alamizsna, nem egyszeri segély, hanem törvényi – vagy legalább sportági – szabályozás, amely bizonyos kritériumokhoz köti, kinek jár régi érdemei elismeréséül élethosszig tartó érdemi anyagi juttatás, mondjuk a jelenleg aktív játékosok befizetéseiből vagy éppen az állami kitüntetetteknek ma már járó művészjáradék mintájára egyfajta nyugdíjkiegészítés. Akinek pedig jár, annak ne pironkodva kelljen a „kasszához járulnia”, hanem érezhesse azt, hogy az ország utólag lerója a háláját valamikori nagyszerű teljesítménye előtt.

Az államnak, az MLSZ-nek, a kluboknak és a játékos-szakszervezeteknek is fel kell vállalniuk, hogy lépni kell most már ebben az ügyben, és mindannyiunknak meg kell tennünk azt, amit a magunk területén tehetünk.