Összjáték: „Egy szál magam vagyok” – beszélgetés Sóvári Kálmánnal

Elfeledett futballnemzedékek címmel írtunk arról, hogy a régi labdarúgónagyságok közül sokan éltek, élnek pályafutásuk befejeztével méltatlan körülmények között. Hogy ebben mennyi részük volt a játékosoknak és mennyi nem, talán édes mindegy. Az viszont nem, hogy lehet-e ezen változtatni vagy sem.

A Gyöngyösi útról nyíló utcában a lakótelep ölelésében földszintes házak állnak takaros előkerttel. Ám Sóvári Kálmán háza sokkal szerényebb a környező épületeknél. A bejárati ajtó mellett kiselejtezett mosógép. Próbálok viccelni az egykori válogatott hátvéddel, hogy miért van „büntetésben”, de csak lemondóan legyint, nem kell senkinek, pedig van benne használható alkatrész. A mintegy hatvan négyzetméteres házikó mögötti kertet térdig érő gaz veri fel.

„Szólni kellene a kertésznek, de négy-öt ezer forint, csak ha bekapcsolja a fűnyírót” – jegyzi meg a ház ura, aki maszkban fogad.

A nagyszobát állott cigarettafüst savanyú illata lengi be, egy doboz a napi adag. Régebben kevesebbet szívott, játékosként napokig elegendő volt egy pakli.

A LEGHASZNOSABB MEGOLDÁSOK MESTERE

Tisztázom érkezésem okát, beszélgetünk a futballmúltról és arról, milyen körülmények között él a 17-szeres válogatott védő. A be­ázásfoltokkal tarkított falú nagyszobában néhány koloniál stílusú bútor emlékeztet a régi, szebb időkre, a családi fényképekkel teli falrész mellett viszont ütött-kopott kárpitú fotel éktelenkedik. A videokazettákat milliméter vastag por lepi, a látványt egy férfiakra jellemző tréfával üti el: „Én takarítok, úgy is néz ki...”

Kezdjük az emlékezést: Sóvári Kálmán szabadkozva jegyzi meg, ki-kihagy a memóriája. Ám a gyermekkor még kristálytisztán megvan.

„Édesapám Sashalmon, a Piac téren volt kocsmáros, állandóan a téren futballoztunk. Apám birkózó volt, az 1948-as londoni olimpián szabadfogásban váltósúlyban ötödik lett. Ő vitt Újpestre, a korábbi klubjába. Tizenhat évesen bemutatkoztam az NB I-ben, de már nem emlékszem, hogy melyik csapat ellen.”

Nos, 1957. szeptember 28-án a Vasas ellen lépett pályára, a Népstadionban 2:1-re megnyert mérkőzésen.

„A fiatal Sóvári bemutatkozása sikeresnek mondható. Nagy igyekezettel, megbízhatóan tartotta összekötőjét” – írta a Népsport. Balogh István edző idejében gyakran így állt fel a védelem: Rajna Károly, Sóvári Kálmán, Várhidi Pál, végül azonban Balogh a Rajna, Várhidi, Győrvári József hármas mellett tette le a voksát, s 1960-ban bajnoki aranyérmes lett az Újpesti Dózsával. Gyorsan ívelt felfelé Sóvári karrierje, november 13-án a válogatottban is bemutatkozott a lengyelek ellen a Népstadionban 4:1-re megnyert találkozón.

„Első válogatott szereplése alkalmából megállta a helyét” – írta többek között az NS, a Labdarúgás decemberi száma pedig így értékelt: „Kitűnő helyezkedése mellett nagyszerű érzékkel alkalmazza a legegyszerűbb, leghasznosabb megoldásokat. Töretlen fejlődést feltételezve, vele megoldható a szélsőhátvéd-probléma bármelyik oldalon.”

Adva van a kérdés, kik voltak a vetélytársai?

„Kint voltam az 1962-es világbajnokságon, de valamennyi találkozón a vasasos Sárosi László játszott balhátvédet, aztán klubtársával, Ihász Kálmánnal harcoltam a posztért. A hatvanhatos vébén a portugálok ellen én léptem pályára, piszok jó kis szélső volt az ellenfelem, na, mondja már…”

„Augusto” – bököm ki némi gondolkodás után. Ez volt az utolsó, a 17. válogatottsága, ő maga az olaszok elleni 2:1-es győzelmet tartja a legjobb mérkőzésének. A tudósítás szerint „hamar levetkőzte idegességét, s a 23. percben nagy lövéssel veszélyeztette Albertosi kapuját. (…) A második félidőben, amikor Mazzola labdája kipattant Geleiről, nagyon szép, bátor becsúszó szereléssel szabadította fel kapunkat.”

Baróti Lajos rakta be a válogatottba, nála került ki a nemzeti csapatból, s az Újpestből is.

„Nem neheztelek rá, Lajos bácsi nagyszerű ember volt – mondja. – Tagja voltam a bulgáriai UEFA-tornán 1959-ben bronzérmes együttesnek, aztán felvitt az A-csapathoz.”

Sóvári Kálmán 1968. szeptember 8-án lépett bajnokin utoljára pályára lila-fehér mezben, az MTK ellen a Megyeri úton 2:1-re győztes mérkőzésen – majd átigazolt az Egyetértésbe. Köztudott, az egyesületet vendéglátóipari vállalatok támogatták, a bázisszerv azzal pártolta a sportot, hogy a labdarúgókat vendéglátó egységeknél foglalkoztatta: üzletbérléshez, gebinhez segítette hozzá.

„Először a Mátyás pincében voltam üzletvezető-helyettes, sport­állás volt, kiöregedőfélben lévő játékosok jutottak az Egyetértésben ilyen lehetőséghez.”

KISFRÖCCSÖK TITI, A LELKI TÁRS NÉLKÜL

A kérdésre, hogy bundázó csapat volt-e az Egyetértés, egyértelmű nemmel válaszol. Arra emlékszik még, hogy feleségével, Mészáros Máriával a hetvenes évek elején vezették a Budakeszi úton lévő ifjúsági presszót: „Ez régen a legendás Nagy Béla cukrászdája volt”.

Amikor felidézem neki, hogy a Kádár-rendszer szlengjében volt egy mondás a kelepcébe került emberre, miszerint „beszorult, mint Ságvári a cukrászdába”, valami rémlik neki (a szocialista legenda szerint az ifjú kommunista Ságvári Endre 1944-ben itt halt meg a Horthy Miklós csendőreivel folytatott tűzharcban). A helyiség manapság a Remíz étterem, Szepesi György egykori kedvenc helye, s a népszerű riporter életét kutatva Csillag Péter 2018-ban egy korabeli fotóra is rábukkant, amely Szepesit, Sóvárit és a nejét ábrázolja.

Sóvári Kálmán további életét illetően viszont megakadtam, ő nem emlékszik, vagy nem akar emlékezni többi gebines üzletére, de annyit elmond, hogy cirka 80 ezer forint a nyugdíja. Cáfolja, hogy nehéz helyzetére való tekintettel segélyt kért volna az MLSZ-től. Arra a kérdésre, hogy a vendéglátósok népbetegsége, a piálás netán beszippantotta, iszik-e, szolid „mérsékelten” a válasz. Régebben az újpestiekkel, amikor még legjobb barátja, Göröcs János élt, eljártak Deák Bamba fiának lipótvárosi borozójába.

„Ma is megiszom néhány kisfröccsöt otthon, de már igazi lelki társam, Titi nélkül.”

Kérdezem, a szomszédok tudják-e, hogy válogatott futballistát tisztelhetnek benne, azt mondja, igen. Hogy segítenek-e, arra nem ad egyértelmű választ: „Magam járok bevásárolni.”

Hogy kijön-e a nyugdíjából, arra ingatja a fejét: „Addig volt jó, amíg apám élt, támogatott a család.”

Nos, ő lassan 24 éve eltávozott közülünk, azon pedig megdöbbenek, amikor azt mondja, jelenleg Ausztráliában élő fia nem tartja vele a kapcsolatot: „A feleségemtől már rég elváltam, egy szál magam vagyok.”

Elmenet a középkorú „szembe szomszéd” a kertkapuját javítgatja, rákérdezek, ismeri-e Kálmánt, igen a válasz, a hátrébb, a ház falánál ülő idősebb hölgy bőbeszédűbb: „Nemrég gázszivárgás volt a házában, a Gázművek lekapcsolta a gázt, nincs se fűtés, se meleg víz.” (Másnap felhívtam Kálmánt, aki megerősítette az információt.) Hári Istvánné, Valiczkó Anna egykor a Dózsában atletizált, ismerte Sóvári nevét, de személyesen csak azt követően, hogy a futballista az utcába költözött. Amikor kikapcsolták a gázt, felhívta Tóth Andrást, hogy egykori játékostársaként segítsen. Ami a jelent illeti, ezt mondja az asszony: „Tett valamit a hazáért, és itt sínylődik.”

HIÁBA HÍVTÁK, NEM MENT EL AZ ÖSSZEJÖVETELRE

Tóth András tartja a kapcsolatot vele, s elmondta, az egykori védő az MLSZ-hez fordult segélyért, a kérvényt az UTE támogatta. Szerették volna elérni, hogy az önkormányzat részéről szociális gondozó figyeljen Kálmánra, de ő ezt visszautasította. Tavaly is kapacitálták, hogy a menjen a dózsásokkal a Puskás Arénába, a válogatottak rendszeres karácsonyi összejövetelére, amelyen Orbán Viktor köszöntőt mondott. Juhász Péter még egy rend ruhát is hozott, de nem ment el.

Jakab János, a karácsonyi összejövetelek lelke-motorja személyesen vitte az angyalföldi házba az ajándékokat: „Összeszorult a szívem, amikor megláttam, milyen körülmények között él. Tenni kellene valamit, mert áldott jó ember, én még játszottam vele az Erdértben, ahol szeretettel istápolta a fiatalokat.”

Azon gondolkodom, mi lehetett a pont, ahonnan Sóvári Kálmán lecsúszása datálható? Némi kutakodás után ráakadok egy neve elhallgatását kérő egykori játékostársra, aki talán rávilágít a lényegre: még évtizedekkel ezelőtt eladta a házát, amelyben élete végéig haszonélvezeti joggal bír. Ám a bankszámlán lévő pénz állítólag az egykori feleséghez vándorolt… Sóvári Kálmán részben cáfolt, a haszonélvezeti jogot elismerte. A kezemből majd' kiesik a mobil, értetlenkedő tekintettel nézek magam elé, és Anna asszony szavai jutnak az eszembe: „Tett valamit a hazáért, és itt sínylődik.”