Összjáték: fényes siker után tragikus vég

 

Rengeteg olyan magyar futballistáról tudunk, akinek az élethelyzete a pályafutása befejezése után nyomorúságossá vált. Hogy ebben mennyi részük volt a játékosoknak és mennyi a magyarországi szocialista sportrendszer ellentmondásainak, azt most nem tudjuk kinyomozni. Azt azonban megmutatjuk, hogyan alakult ki a magára hagyott futballgeneráció, és miért ér ma többet egy olimpiai aranyérem egy világbajnoki 5. vagy 6. helyezésnél (miközben az olimpiai futballtornákra sok mindent lehetett mondani, csak éppen azt nem, hogy a világ komolyan vette volna őket). 1964-ben magyar–egyiptomi, 1968-ban magyar–japán elődöntő volt, 1972-ben csak a béketábor képviselői – Lengyelország, Magyarország, NDK, Szovjetunió – jutottak a legjobb négy közé.

„Oldalt ott áll Mathesz Imre megint.”

Egyetlen félmondat egy legendássá vált rádióközvetítésből az 1966-os angliai labdarúgó-világbajnokságról. Szepesi György a liverpooli Goodison Parkban – az Everton stadionjában – élte át a csodát, Magyarországon meg többmilliónyian a rádió- és tévékészülékek előtt, mert a Baróti Lajos vezette labdarúgó-válogatott 3:1-re legyőzte az előző két világbajnokságon egyaránt veretlenül aranyérmes brazil csapatot. Annak a világbajnokságnak ez volt az egyik legnagyobb szenzációja.

OLIMPIAI JÁRADÉK HELYETT CSAK HÁTBA VEREGETÉS

Két évtizeddel később, 1986-ban ezt írta Mathesz Imréről a Képes Sport:  „Szinte úgy kell nyomozni utána, hogy megtalálja az ember.”

A Vasas népszerű játékosa, Bim-Bam (jellegzetes futása közben ingatta a fejét, innen a becenév) szinte eltűnt a nyilvánosság elől. Pedig a Kaposvár története során vele jutott fel először az NB I-be, emellett Mathesz a Vasas két nagy generációjával együtt futballozott (a Bundzsák Dezső-féle csapattal, majd a Mészöly Kálmán, Farkas János fémjelezte együttessel is), 248 mérkőzést játszott az angyalföldi klub színeiben. Mégsem találta senki 1986-ban. Évekkel később Budapesten, az V. kerületben, a Vadász utcában kellett volna kutakodni: az ott lévő kisüzem dolgozója, éjszakai portása volt az 1966-os világbajnokság 6. helyén végző kiválóság.

Mathesz Imre azon a vb-n a brazilok (3:1) és a bolgárok elleni csoportmérkőzésen (3:1) is szerepelt. Olimpián viszont sosem járt. Akkoriban az volt a szabály, hogy az a futballista, aki részt vett világbajnokságon, nem mehetett az olimpiai labdarúgótornára. Képességei alapján Mathesz Imre simán befért volna az 1968-as mexikóvárosi olimpián aranyérmes együttesbe, ahogyan a négy évvel korábban, Tokióban olimpiai bajnoki címet szerző csapatba is. Japánba nem vitte ki magával az olimpiai csapat edzője, Lakat Károly, holott a svédek elleni olimpiai selejtezőn 1963. október 27-én, Göteborgban még ott volt a pályán.

Mathesz Imre nagy szegénységben, nélkülözésben halt meg 2010-ben. Gépkocsijával a Somogy megyei Mernyén egy kamionnak ütközött. Mivel sohasem járt olimpián, életjáradékot sem kaphatott. Különös helyzet: egy világbajnoki 6. helyezés még ma is kevesebbet ér, mint egy vagy két olimpiai aranyérem, holott a labdarúgás – amelynek külön olimpiája a vb – éppen a legkevésbé tekintélyes ötkarikás sportág. Mathesz hiába volt ott a brazilverő magyar álomcsapatban, ezért legfeljebb egy hátba veregetést kaphatott. Másra nem számíthatott.

Ugyanígy járt az újpesti Káposzta Benő is. Vagy ha lehet, még rosszabbul. Az újpesti jobbhátvéd az 1966-os vb-n négy meccsen (tehát az összesen, amelyet a magyar csapat vívott) pályára léphetett. Tagja volt az 1964-es tokiói olimpiára utazó keretnek, csakhogy a Japánban rendezett olimpián egyetlen percet sem játszott. Éppen ezért érmet sem kaphatott. Mintha ott sem lett volna. Káposzta Benő, ez a nagyszerű játékos, akit 1966-ban és 1967-ben több nyugat-európai szaklap az év All Star-tizenegyébe választott, ma 78 éves. Nagyon nehéz körülmények között él.

Szinte látni az olvasó felemelt mutatóujját: mit panaszkodnak ezek a futballisták, amikor annak idején halálra keresték magukat?! Abban az országban, ahol a játékosok fizetése azért nem volt nyilvános, mert egyesek attól féltek, mit szólnak majd a bányászok meg az ózdi munkások, könnyen szárnyra kaptak a különféle feltételezések… Ma már megdöbbentő, de a hatvanas-hetvenes években a pontpénz 400 forint volt, azaz egy döntetlen ért ennyit az NB I-ben, a győzelem ennek a dupláját. Voltak persze kiemelkedő javadalmazások is. A kor egyik ikonikus csapatánál, a Vasasnál az ősi vetélytárs, a Ferencváros legyőzése érte a legtöbbet, ötezer forintot. Ez akkor valóban kiemelkedően magas összeg volt, hiszen 1967-ben a magyarországi átlagkereset 1915 forint volt. Tíz évvel később, 1977-ben, amikor a Vasas mindmáig az utolsó első osztályú bajnokságát nyerte meg, ez az összeg elérte a 3413 forintot. Ehhez képest az FTC elleni 5000-es prémium valóban az egeket verte. Azonban ne feledjük, egy idényben csak két Vasas–FTC meccset rendeztek az NB I-ben, és a Vasasnak egyáltalán nem volt könnyű dolga, amikor a zöld-fehérekkel találkozott. 1967-ben például egyszer sem sikerült nyernie ellene, mert egyszer 2:2-re végeztek a felek, egyszer meg a Ferencváros győzött 2:1-re.

BEMENTEK A GYÁRBA, LEÁLLT A TERMELÉS

A prémiumon felül a játékosok kaptak még kalóriapénzt és egy „munkahelyet” is, ahová be kellett menniük dolgozni. Na, ez volt az igazán nagy szám! Már az, amikor Mészöly Kálmán és Farkas János, a Vasas két legendája megjelent egy-egy angyalföldi gyárban. Említenünk sem kell, abban a pillanatban leállt a termelés, a munkások a két akkori világ­sztár köré sereglettek, és sorjázhattak a jobbnál jobb történetek. Albert Flóriánnak nagyobb szerencséje volt, őt a Magyar Távirati Irodában helyezték el az ifjúsági szövetségi kapitány és sportszerkesztőség-vezető Hoffer József kérésére. Aztán ott voltak a gebinesek meg a butikosok. Előbbiek egy-egy ivót (kocsmát) kaptak, s több-kevesebb szerencsével üzemeltették. Volt, aki nagyon jól csinálta. Az FTC-játékos Szőke István Volán-klubja csakhamar legendás hely lett a VIII. kerületben. Az olimpiai bajnok, a máig tisztázatlan körülmények között vonatkerekek alá eső Sárközi István nem volt ennyire szerencsés: amihez nyúlt, abból baja lett, belekeveredett a totóbotrányba is, börtönbe kellett vonulnia a nyolcvanas évek elején. A butikok közül Bozsik József Kígyó utcai tricotage-a, Grosics Gyula Fekete párduc elnevezésű, Szent István körúti ruhaüzlete és Sándor Károly feleségének Lenin (ma Teréz) körúti divatboltja volt ismert. Az utóbbiakban nyugatról hozott kelmék roskadoztak a polcokon, de ezek nem termeltek annyi pénzt, amennyiből egy egész életet meg lehetett alapozni.

Ugyanakkor kereshettek volna sokkal többet is a kor nagyságai, ha – mondjuk – a meccsek jegybevételeit nem az Országos Testnevelési és Sporthivatal (OTSH) süllyesztette volna el. Egy FTC–Vasas, Honvéd–Dózsa kettős rangadóra hiába ment ki a Népstadionba 70-80 ezer ember, a jegybevétel csak bizonyos hányada lehetett a kluboké. Voltak ennél cifrább történetek is. A Vasas 1967-ben megnyerte a santiagói Hexagonal-tornát, a többi között a Pelé vezérelte Santos és a klub-világkupavédő Penarol előtt. Akkoriban a szervezők meccsenként tízezer dollárt fizettek a magyar szupercsapatnak. Hiába. A pénzt a dél-amerikai tornákról nejlon­szatyorban hozta haza Rózner Győző szakosztályvezető, majd az összeg ment az OTSH-ba, miközben az angyalföldi játékosok egy-két dolláros napidíjat kaptak az ismétlődő túrák során.

Ezen sportolók legnagyobb tragédiája azonban az volt, hogy az állam nem engedte el őket külföldi csapatokhoz. Például Albert Flórián ott volt Brazíliában, az orra elé tették a Flamengo szerződéstervezetét, de nem írhatta alá. Az első, hivatalosan kiengedett magyar futballista Bálint László volt, aki 1979-ben mehetett a belga FC Bruges csapatába, és lett ezzel a negyvenes évek vége után az első hivatalos engedéllyel kiszerződő idegenlégiós. Arra persze semmilyen garancia sincs, hogy ha a hatvanas évek magyar sztárfutballistái kimehettek volna nyugatra, akkor ma nem lenne egyetlen nyomorgó játékos sem.

De hogy kevesebb lenne belőlük, abban szinte biztosak vagyunk.

MAGUKRA HAGYOTT EGYKORI VILÁGSZTÁROK

A magára hagyott futballgeneráció – ez a gyűjtőfogalom tökéletesen jelzi, milyen sors várt e játékosokra. A Vasas és a magyar válogatott legendás csatára, Várady Béla (akinek a tiszteletére még az ellenfelek szurkolói is verset faragtak) visszavonulása után egy konténereket szállító tehergépkocsi fülkéjében találta magát. Váradynak a Vasas egyáltalán nem rendezett búcsúmeccset – a Vác szervezte meg 1990-ben. Vác, ahová a bombázó 1986-ban szerződött, és akivel az együttes – történetében először – feljutott az NB I-be. Váradynak a tekintetben szerencséje volt, hogy az 1972-es müncheni olimpián ott lehetett az ezüstérmes magyar válogatottban, ezért számíthatott az olimpiai életjáradékra.

A nagyon sok sportolón tényleg segítő és az életminőséget javító olimpiai életjáradék éppen azoknak a futballistákon nem segít, akik az ötvenes-hatvanas években valóban világsztárok voltak, de nem jártak olimpián. Vagy azért, mert nem fértek be a keretbe, vagy azért, mert már világbajnokságon szerepelhettek, és ezért nem lehettek az olimpiai keret tagjai.