– Németországban megírták, az évi háromszázezer eurós fizetésén spórolva a Düsseldorf inkább kifizet százezret, csak hogy odébbálljon.
– Maradjunk annyiban, megegyeztem a klubbal, ugyanúgy, mint az élet bármelyik másik területén bármelyik munkavállaló. Arról nem tehetek, hogy itthon ez úgy jön le, hogy a Torghellének pénzt adnak azért, hogy elmenjen. Hatalmas baromság. Pedig a képlet egyszerű: volt egy főnök és egy alkalmazott, és útjaik bizonyos feltételekkel elváltak.
– Azt azért nem mondhatjuk, hogy sikersztori lett volna a düsseldorfi.
– Egy nagy rakás sz.r volt – nincs rajta mit szépíteni. Az első két mérkőzésen ugyan kezdtem, de mindkétszer kikaptunk, én pedig kimaradtam a csapatból. Ugyan később is vereségeket szenvedtünk, de az edző már mással képzelte el a folytatást, és mert a hatodik fordulótól elkezdtünk győzni, az elképzelései megvalósulni látszódtak. Jót velem tehát nem tettek, de hát ez nem kívánságműsor. A szekér elkezdett haladni, és nem volt nehéz kitalálni, hogy Torghelle Sándor kedvéért nem váltanak hajtót. De a világért sem szeretném, ha valaki ebből arra a következtetésre jutna, az edzőt okolom a mellőzésért, hogy siránkozom, egyszerűen kiderült, más típusú játékosban gondolkodik, nem én illek bele az általa megálmodott rendszerbe. Nem mintha hozzá mérném magam, de hogy egy példát mondjak: Zlatan Ibrahimovic sem kellett Barcelonában, mert más stílus az övé, mint ami a Camp Nouban honos.
– Azt miképp lehet lelkileg feldolgozni, hogy valóban van egy sajátos játékstílusa, amelyet vagy kedvel a mester, vagy nagyon nem. És mert nem a mindenkinek tetsző szupertechnikás futball jellemző önre, ha az utóbbi típus akad az útjába, brusztolhat akármennyit, nem nagyon játszik.
– Ezt csak akkor nehéz lelkileg megélni, ha valaki, aki ismeri a stílusomat, és odavisz a csapatához, két hét után kitalálja, neki mégsem ez kell. Amikor tizenhét-tizennyolc évesen belecsöppentem a profi labdarúgásba, nem ismertem minden vetületét, ma már jól tudom, az én játékom valakinek tetszik, másnak pedig nem. Aki nem szeret, nem szeret meg később sem, tehetek én bármit.
– Annyiban mégiscsak megfejthetetlen jelenség, hogy akadnak megmozdulásai, amelyek után kételkedik az ember, hogy hivatásos futballistától valók, máskor viszont megvillan, aminek láttán a Bundesliga egyben vagy a Premier League-ben is csettintenének.
– A szélsőségesnek tartott játékom akkor mutatja a gyengeség jeleit, magyarán olyankor játszom rosszul, amikor fizikailag nem vagyok rendben, amikor nem szerepelhetek hétről hétre. Mert annál fontosabb nincs, mint hogy folyamatosan pályán legyek. Ha én felmegyek a gyepre, az első perctől az utolsóig hajtok, nem állok meg egy pillanatra sem, nyomom kifulladásig. Azt persze hiába várják tőlem, hogy három védőt kicselezve vezessem be a labdát a kapuba. Nem az eleganciámmal nyertem meg magamnak a szurkolókat, de hát vagyunk még úgy néhányan a futball világában, akiknek a játékában kevésbé dominál a látványosság.
– Negyvenkétszeres válogatott. Lesz belőle ötven?
– Nem. Benne élek a futballban, tudom, mi miért történik, nem sok sanszot látok a meccsszámom növelésére, de előbb egyébként is el kellene kezdenem játszani. Két hetet adtam magamnak és a menedzsereimnek arra, hogy külföldi klubba kerüljek. Ajánlat már volt, de vagy szakmailag, vagy anyagilag nem találtam egyiket sem megfelelőnek. Még az is elképzelhető, hogy itthon folytatom.
– Egy tízes skálán értékelve a boldogsághányadosát, mármint futballistaként, hol áll éppen?
– Ha a tizenkét profi évemet veszem, olyan pillanatokkal, mint amikor a magyar közönség a nevemet skandálta válogatott meccsen, minimum a nyolcason. Ha csak az utolsó évemet, maximum a kettesig jutok.
A TELJES INTERJÚT A NEMZETI SPORT SZERDAI SZÁMÁBAN OLVASHATJÁK.
Torghelle Sándor az NSO Tv-nek is nyilatkozott jelenlegi helyzetéről és jövőjével kapcsolatban.