Százszoros – Csinta Samu publicisztikája

Szlovákiai himnusztörvény-tervezet, romániai képviselői interpelláció és sok-sok gyűlölködő nézőtéri – és nem csak… – megnyilvánulás jelzi, hogy az új, éppen hogy százesztendős gazdák továbbra is gyanakvással figyelik, ha az elcsatolt területek magyar identitású csapatai túl közel merészkednek a tűzhöz. A nemzeti imánk nyilvános éneklésének felvidéki inkriminálása által kiváltott érzelmi hullámverés természetesen borítékolható volt, és ezzel nyilván a törvénytervezet előterjesztői is számoltak. Mint ahogy azzal is, hogy a provokáció ellenreakciót szül, s ha végül nem is kézbesítenek himnuszéneklési pénzbírságot, a diverzió minden bizonnyal elülteti néhány emberben az óvatoskodás magvacskáit. Ettől rövid távon még nem lesz halkabb a DAC-stadionban zúgó dal, de szociológusok hosszan tudnának mesélni felmérésekről, amelyek látszólag kevésbé korlátozó intézkedések által kiváltott váratlanul magasra emelkedő gátakról tanúskodnak.

Remélhetőleg még sokan – ha nem is elegen – emlékeznek azokra az érvekre, amelyek évszázados fájdalmainkra az uniós csatlakozásban látták a gyógyírt. Igaz, hogy többnyire csak a fájdalomcsillapító szemszögéből nézve. Miszerint a gazdasági homogenizáció majd elvezet a földrajzi és lelki határfelszámolásokhoz. Biztosan akadtak, akik komolyan is gondolták, még ha az egész vészesen hasonlított egy másik elmélethez, hogy csak idő kérdése, míg az éteri egyenlőség rendszere egyszer csak elvezet bennünket a mindenki képességei, illetve mindenki szükségletei szerinti egyenleg kialakulásához. Egyetlen apró elemmel nem számolt sem az egyik, sem a másik elmélet: az emberrel. Annak mindenféle erényével és hibájával, ismert és felmérhetetlen tartalékaival.

Nemcsak azért nem terelem a történetet a képviselői felelősség és annak vállalása irányába, mert kandi kamerás felvételek sokasága bizonyítja, milyen dimenziókat képes ölteni a honatyai nihilizmus. A kivételektől pedig csak azért nem kérek máris bocsánatot, mert szerintem a normalitás állapota szóra sem érdemes. Miközben persze a jó hír is hír, tudom. Beszéljünk inkább arról, hogy életszerű-e az állandó képviselői riadókészültség. Vagy akár arról, milyen mértékben igaz az a magyarázat, amellyel a kisebbségben politizáló magyar szervezetek szoktak élni, amikor erősen kifogásolható kormánykoalíciók környékén vállalják a mérleg nyelve szerepét. Merthogy, úgymond, hatékonyabb jelen lenni a döntések előkészítésekor, mint utólag kapálózni egy törvényerőre emelkedő jogszabály érvénytelenítése, de legalább tompítása érdekében.

Az eddigi látszat ellenére ez nem politikai-közéleti témákat feszegető véleményanyag akar lenni. Kőkemény sport, talán hallatszik is kintről a labdasuppogás. Azokat a falakat döngetik, amelyeket az ellenérdekeltek azért emelnek, nehogy valóban megszűnjenek a labda szabad útját akadályozó akadályok.

A szlovákiai himnusztörvény-tervezet vérlázítóan és őszintén megalázó célzatú. Egyik előterjesztője, a magyar élvonalban is megforduló korábbi futballista érvrendszerében központi helyet foglal el az élmény, amelynek megélésére buzdítja a regulát kifogásolókat. Menjenek csak el Dunaszerdahelyre, mondja, és hallgassák meg, milyen az, amikor ezrek éneklik a magyar himnuszt Szlovákia területén. Nincs mellébeszélés, ködösítés, egyenes minden, mint egy jól sikerült felszabadító rúgás. Talán éppen ezáltal némileg illúzióromboló is, hiszen a politikai dörzsfelület szinte törvényszerűen le kellene hogy vegyen valamennyit a közegben mozgó ember érdességéből.

Két határral arrébb cizelláltabban megy. A román parlamentben egy liberális képviselő azért interpellált, hogy a román kormány nézzen már utána, mire és milyen módon hasznosulnak az anyaországból Csíkszeredába és Sepsiszentgyörgyre érkező pénzek. A pénzügyminisztertől és az adóhatóság igazgatójától kérdezte, vajon a magyar kormány anyagi támogatása tiszteletben tartja-e a futballklubok szponzorálására vonatkozó romániai törvényeket, illetve az utóbbi három évben ellenőrizte-e a finánc a Sepsi OSK és a Csíkszereda Futball Klub könyvelését. S ha igen, milyen eredménnyel járt a vizit.

Az adóhatóság válasza – hogy elsősorban ott szoktak keresgélni, ahol felvetődik az adócsalás gyanúja, márpedig a két székelyföldi klubnál ilyesmi még nem fordult elő – nem elégítette ki a honatyát. Nem hagyja annyiban, nyugtatta meg a vele vállvetve aggódókat, újra interpellál, mert őt nem az adócsalás izgatja, hanem az, hogy a budapesti pénzek hasznosításával a két klub betartja-e a sportfinanszírozásra vonatkozó törvényt. Mert az nem lenne sportszerű, hogy magyarországi, illetve a velük cinkosságot vállaló romániai hatóságok engedélyezzék a kétségkívül diszkriminatív finanszírozást. Aminek hatása, teszem hozzá kacsintó szmájli kíséretében, kétségbevonhatatlan, hiszen a Sepsi OSK az idén már a felsőházi rájátszásig pimaszkodott, Csíkszereda pedig egyre több indokoltsággal tervezgetheti másodosztályú szereplését.

Miközben nem kicsit vicces az egész, hiszen a romániai kluboknak igen szigorú pénzügyi vizsgálaton kell átmenniük, ha a következő idényre is meg akarják szerezni a bajnoki részvételre jogosító licencet. Persze ez csak a látszat, a békaemberekre folyamatosan oda kell figyelni. Ezért aztán a liberális képviselő az irányú tájékoztatást is igényel, megalakulása óta milyen támogatásban részesült a két klub – hogy milyen forrásokból, arra nem tér ki a törvényi paragrafusokkal megterhelt folyamodvány.

Persze innen szép győzni – szokták mondogatni az örök optimisták. És ne rejtőzzünk az ujjunk mögé sem, már csak azért se, mert a külhoni közösségek sport általi megerősítése ma már kiemelt, nyíltan deklarált nemzetpolitikai cél. Olyan Európában, ahol bármiféle gazdasági jólét is csak ideig-óráig képes elnyomni az emberekben a valahová tartozás érzését. Mert személyes tapasztalat mondatja velem: a londoni citybeli magyar bróker is egykettőre ledobja magáról a tízezer fontos öltönyét, ha közeleg a Fradi-meccs vagy a Sepsi OSK bajnokija. S ha éppen nincs kéznél világvevő műholddekóder, a közösségi oldalon könyörög használható kalózadólinkért, hogy legalább így tudjon megfürödni abban a nem is tudom, milyen, szinte megfogalmazhatatlan érzésben.

Most egy ideig minden DAC-meccsen garantáltan messze hangzón szól majd a Himnusz. Közben meg néhányan szorongó lelki vackukba húzódnak vissza, s úgy várják a vihar csendesedését. A lelkekben rejtőzködő rettegés múlhatatlanságát példázza egy nem feltétlenül sportos, de mindenképpen rokon eset. A történetet a volt leányvári polgármester, báró Bánffy Miklós mesélte: „Zichy Jozefa nagynéném századik születésnapjára 2008-ban kisebb tűzijátékot rendeltem, mert mindig azt mondogatta, hogy ő még sohasem látott olyat. Repültek fölfele a rakéták, piros-fehér-zöld színekben pukkantak szét az égbolton, mire az addig Marosvásárhelyen élő százéves Jozefa megfogta a kezem, s odasúgta: Miklós, nem lesz ebből baj?”

A román labdarúgó-bajnokság alapszakaszának lejártával, a rájátszás mezőnyének kialakulása után a sportfogadó cégek előkészítették ajánlataikat. A „bukik” úgy ítélték meg, hogy a Kolozsvári CFR nyeri meg a sorozatot, így természetesen a kincses város együttesének sikere fizet a legkevesebbet, mindössze kétszeres pénzt. A többiek győzelme már a csoda határát súrolná, így például a Sepsi OSK első helye százszoros összeget ígér. A fejlemények azt jelzik, hogy aligha gazdagodik meg, aki a székelyföldi csapatra fogadott.

A bőséget valahol máshol kell keresni.