Svejk Isztambulban – Csinta Samu publicisztikája

Nem tudom, hányan utaznak Denizlibe kizárólag a város meglátogatása kedvéért. A turisták többsége biztosan nem, a közelben fekvő Pamukkale – szó szerinti fordításban: gyapotvár – viszont a közelmúltig még milliós nagyságrendben vonzotta a csodára éhezőket. Tudják, az az a hely, ahol a domboldalon lezúduló 35 fokos forrásvíz hófehér mészkőmedencéket hozott létre, abban tapicskolnak a gyógyulni, illetve fotózkodni vágyók. Pamukkale ma Törökország legnépszerűbb turisztikai célpontja, 2019-ben több mint hárommillió turista járt arra, és lesz ez még így máskor is, tesszük hozzá reménykedve.

Jómagam is a hófehér látványosság kedvéért jártam több mint tíz éve Denizliben, és olyan emlék él bennem, hogy önmagában bizony nem nagy durranás a félmilliós település. Azóta persze változhatott a helyzet, az „anatóliai kistigris” besorolás ugyanis csak az erőteljes gazdasági fejlődésben lévő törökországi településeknek jár, és az ilyesmi többnyire egy helység turisták számára is érzékelhető arcán is meglátszik. Akkor azonban csak az vitt némi életet a végeláthatatlanul terjeszkedő városba, hogy a többnyire az első és második liga között páternoszterező helyi együttes, a Denizlispor épp a felfelé tartó járaton volt, és az egyik sztárcsapatot, a Besiktast fogadta.

A világ török érdekeltségű vendéglátóipari helyeinek – és van belőlük kismillió – óriási többségében szinte azonnal érzékelhető a tulajdonos klubhovatartozása. Relikviák, fotók jelzik, melyik isztambuli nagycsapat számít szentnek és sérthetetlennek azon a helyen, és bizony érdemes odafigyelni arra, hogy egy fekete-fehér Besiktas-kocsmába még véletlenül se tévedjen az ember mondjuk a Galatasaray bordó-sárga vagy arra utaló pólójában. Sokat kockáztathat, és ilyenkor nemcsak a kebabra kért csípős öntetre gondolok. Persze miközben az isztambuli nagyok valamelyikével való azonosulás a török nemzeti büszkeség fontos, szinte kötelező eleme, a helyi csapathoz való ragaszkodás arrafelé is majdnem mindent felülír.

Természetesen a szurkolók Denizliben is felvonultatták a Denizlispor zöld-fekete mezőben feszítő kakasának minden elképzelhető megjelenítését, ám a központi sportsajtónak gyakorlatilag csak a Besiktas létezett. És ez többnyire így van ma is, hiába vezeti toronymagasan a bajnoki listát a Trabzonspor, és csak harmadik a Fenerbahce, ötödik helyen áll a „kormánycsapat”, a Basaksehir, nem beszélve a hetedik Galatasarayról vagy arról, hogy csak kilencedik a Besiktas. A nagy lapok és – ma már – portálváltozataik diktálják az ütemet, némi túlzással arra forog a török futballvilág kereke, amerre a sajtóértesülések diktálják. Legyenek bár valós hírek, hangulatkeltések vagy egyenesen manipulatív szándékkal bedobott (ál)értesülések.

Az utóbbi időben immár bennünket is szédít a nagy török körhinta, miután a magyar válogatott hátvédje, Szalai Attila számít a Fenerbahce egyik legpiacképesebb futballistájának. Mivel szinte képtelenség sorba állítani a Chelsea-vel hírbe hozott játékos Londonba távozásával kapcsolatos, többször egymásnak homlokegyenest ellentmondó híreket, szorítkozzunk csak a Szalai-sztori legutóbbi fejezeteire. Egyrészt Marco Rossi szövetségi kapitánynak nemrég az olasz sajtóban megjelent véleményére, mely szerint Szalai valószínűleg már ezen a télen a Chelsea-be igazol. Másrészt az erre érkező isztambuli reagálásra, amely a valóságtól elrugaszkodottnak bélyegzi ezeket a híreszteléseket. „Klubunk nem folytatott átigazolási tárgyalásokat sikeres labdarúgónkkal, Szalai Attilával kapcsolatban. Játékosunk továbbra is teljes mértékben csapatunk céljaira koncentrálva folytatja munkáját. Ezt prezentáljuk most a nyilvánosságnak” – jelent meg a tizenkilencszeres bajnok sárga-kékek hivatalos közösségi oldalán.

Nem tudom, díjazandó-e az ötlet, ha most én is beszállok a „hírversenybe”, de miután a pártatlan és kiegyensúlyozott tájékoztatás elve érvényesítésének már aligha tudok ártani, közzéteszem. A megbonthatatlan török–román futballbarátság jegyében – amelyet a hivatalos engedélyétől megfosztott, de attól még változatlanul aktív Becali-játékosügynök-hálózat alapozott meg, illetve tart életben – a román sportsajtó úgy idézi a török sajtóértesüléseket, mint más helyen Vatikán közleményeit, nos, kollegiális kapcsolatok révén igyekeztem legalább a magam számára némi világosságot gyújtani ebben a „tangófényben” tartott történetben.

Nos, exkluzív isztambuli – via Bukarest – értesüléseim szerint igenis állandó kapcsolat él a Szalai-ügyben a Fenerbahce és a Chelsea között, amely anyagi jellegű döccenők miatt lassulni kezdett. Az eddigi tárgyalási beszámolókra eddig nem reagáló török klub most ezzel a nyilatkozattal igyekszik új löketet adni az alkudozásnak. Az idén januárban kétmillió euróért szerződtetett Szalai Transfermarkt-értéke fél év alatt mintegy meghatszorozódott, és a Fener döntéshozóinak véleménye megoszlik annak megítélésében, hogy most kellene-e értékesíteni egy növekvő értékű futballistát, vagy kivárni még. Arra ugyan semmi garancia, hogy a 2025 nyaráig érvényes szerződés során exponenciálisan növekszik Szalai kvótája, de az üzlet az üzlet, az eladó szeretne minél magasabb árat, a vásárló érdeke pedig épp ennek az ellenkezőjét diktálja. Úgyhogy igazából a klubon belüli meccs végeredménye dönti el, elfogadják-e a Chelsea ajánlatát, amely, állítják török-román forrásaim, jó ideje megállapodott egy bizonyos szinten.

Az értesülés hitelessége természetesen ugyanúgy megkérdőjelezhető, mint bármelyik korábbi. Mint ahogy a módszer is, amellyel a sajtó igyekszik egyrészt ébren tartani a közérdeklődést, másrészt valamelyik érdekelt fél a szándékainak megfelelően tematizálni az ügyet. Ebben a halmazban keresik a helyüket az olyan részletek, mint például egy játékos látszólag minden ok nélküli mellőzése, vagy – és ez már, valljuk be, egészen más szint – hogy egy Fenerbahce-közeli ingatlaniroda londoni lakásokat keres ismeretlen ügyfél megbízásából. Mert ilyen értesülés is borzolta már a Boszporusz-menti kedélyeket, nem is értem, hogyan kerülhette el a hír a világ legbefolyásosabb hírszerkesztőinek figyelmét.

Ahhoz persze külön vérmérséklet kell, hogy egy átigazolási tárgyalássorozat történései kapcsán bármiféle összeesküvés-elmélet rabjaivá váljunk. Írhatnám azt is, hogy különleges szocializáció szükségeltetik hozzá, ha nem lennék tisztában a bulvármegközelítések immár globális jellegével. És annak a kéjes habzsolásnak, amellyel a hasonló ínyencfalatokat fogadják a magyar médiafogyasztók is. Ezért inkább egy nem feltétlenül futballisztikus történettel zárok, nem utolsósorban abban a hitben, hogy azért mégiscsak kisebb világ választja el egymástól a balkáni és közép-európai szemléletet.

Örkény István Tóték című regényéből született referenciadrámáját vitte színre néhány éve egy román társulatnál egy erdélyi magyar rendező. Azt mondta, a legnehezebb dolga azzal volt, hogy megéreztesse az örkényi abszurdot a szöveget kezdetben értetlenül kezelő színészekkel. A monarchikus gyökerű lélekvilág felfedezése és értelmezése érdekében több eszközt is bevetett, például Jirí Menzel Sörgyári capriccio című filmjét. És az hatott, az előadásból éveken át tartó siker lett.

Mi tagadás, Svejk valóban túl erős lett volna. Bár azért némi hasonlóságot vélek felfedezni az Isztambul–London tárgyalási tengellyel is. És persze szurkolok Szalainak. Azért is, hogy ma az Eintracht Frankfurt elleni hazai Európa-liga-meccsen jól játsszon.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!