Détári, Dzsudzsák… Szoboszlai? – Thury Gábor publicisztikája

Érdemes Détári Lajos, Dzsudzsák Balázs és Szoboszlai Dominik külföldi pályafutását mérlegre tenni – még akkor is, ha utóbbi, a 22 éves, 32-szeres válogatott karrierje még felszálló ágban van.

A 61-szeres válogatott Détári még a rendszerváltoztatás előtt (1987, Eintracht Frankfurt), a 109 válogatottságával csúcstartó Dzsudzsák a kétezres évek második felében (2008, PSV), míg válogatottunk csapatkapitánya majd egy évtizeddel később (2016, Salzburg – profi szerződést 2018-ban kapott) állt légiósnak.

Mindhármuk esetében megfigyelhető a korszak trendje – legalábbis az, hogy az üzletben a feleket mi vezérelte elsősorban. Döménél a már hanyatló Kádár-rendszerben – a hanyatlást jól jellemzi, hogy a Bp. Honvéd 10-esét már jóval harmincéves kora előtt, ereje teljében, 24 esztendősen kiengedték az NSZK-ba – olyan francia klubok jöttek szóba, mint a Racing Paris, a Nice, később az AS Monaco, az NSZK-ból a Werder Bremen, az FC Köln. Deák Gábor, az Állami Ifjúsági és Sporthivatal (ÁISH) elnöke 1987-ben megkérdezte a játékost, hová szeretne igazolni, Döme elmondta, szívesen menne Franciaországba, az ottani játék megfelel a stílusának – mire néhány héttel később az Eintracht futballistája lett... Az akkori honi futballvilágot jól jellemzi, hogy a játékjogát nem adták el, csupán kölcsönbe mehetett, a kölcsönszerződés karrierje nagy részét végigkísérte (az volt a lényege, hogy Döme továbbértékesítéséből a Honvéd és/vagy a sporthivatal, illetve az MLSZ próbált sápot húzni...), részben ezzel magyarázható, miért nem került sztárcsapathoz. Döme menedzsere névlegesen az osztrák Skender Fani volt, akinek mozgásterét jócskán korlátozta az említett tény, némi túlzással úgy is fogalmazhatnánk, Détári menedzsere a Honvédelmi Minisztérium volt... Fani kétszer is kapcsolatba lépett a Barcelonával, de nem tudtak megegyezni, más kérdés, hogy Détári később Frankfurtban remekelt, a Német Kupa-döntőben szerzett szabadrúgásgólja jelentősen megdobta az ázsióját. A Juventus 13 millió márkát ajánlott érte, ám éppen a kölcsönszerződés miatt az Eintrachtnak 7.1 milliót Magyarországra kellett volna utalnia, a frankfurtiaknak nem érte meg a tranzakció. A görög csapat úgy került képbe, hogy a Német Kupa-döntő után az Olympiakosz elnöke, Jorgosz Koszkotasz öccse, Sztavrosz megpendítette, hajlandók többet fizetni, a 18 millió nyugatnémet márkából pedig részesedett a Honvéd – s azok is, akik még tartották a markukat... Döme volt akkor a világ harmadik legdrágább labdarúgója Diego Maradona és Ruud Gullit mögött. Igazat kell adnunk Mezey Györgynek, aki 2016-ban a Nemzeti Sportnak a következőt mondta: „Ha egy év után nem áll tovább Frankfurtból, világsztárrá válik: technikailag kapásból jobbak voltak az adottságai, mint az általam szintén jól ismert, később aranylabdássá lett Matthäusnak.”

Hely hiányában csak annyit, a klub körüli pénzügyi problémák kihatottak Döme további sorsára is. Az Olympiakosz ugyanis úgy egyezett meg a Bolognával, hogy az olasz klub átvette a görögök játékossal szembeni tartozásának egy részét is... Hiába kötöttek előszerződést a Milannal, hiába vett részt a Juventus észak-amerikai túráján 1991-ben – háromszor pályára is lépett Juve-mezben –, az új edző, Giovanni Trapattoni a német vonalat (Jürgen Kohlert és Döme frankfurti csapattársát, Andy Möllert) részesítette előnyben. A Sampdoriától Roberto Mancini is kereste, ám zavaros státusza miatt – a szóbeszéd szerint a Honvéd, az MLSZ és az Olympiakosz is igényt tartott némi pénzösszegre – a genovaiak elálltak a szerződtetésétől. Détári Lajos tehát a késő Kádár-korban úgy igazolhatott nyugatra, hogy ugyan volt menedzsere, ám az ő keze gyakorlatilag meg volt kötve, mert csak úgy tárgyalhatott, hogy az itthon sorban állók igényeit is bele kellett kalkulálni az eladásba. Ha azt mondjuk, Döme karrierje lehetett volna fényesebb, ezt azért vegyük figyelembe.

Dzsudzsák Balázs már mindenféle kötöttség nélkül mehetett a DVSC-től külföldre, a 2007-es év felfedezettje 21 évesen 2.5 millió euróért a PSV-hez igazolt, holland bajnok (2008), holland Szuperkupa-győztes (2008) lett, három idény alatt 114 meccsen 44 gólt szerzett, majd azt mondta, eljött az ideje, hogy erősebb együttesben folytassa. Ahogyan ő fogalmazott, a karrierépítés miatt – csakhogy nem európai topegyütteshez igazolt, hanem a „peremvidékre”, a dagesztáni Anzsi Mahacskalához, ami inkább karrierleépülést jelentett. Még akkor is, ha az indokok érthetők voltak. Gondoljunk bele, a kezdet kezdetén édesapja a nyírlugosi szülői házból hetente négyszer vitte a debreceni focisuli edzéseire, később beköltözött a futballkollégiumba. Majd a labdarúgás révén kiemelkedő anyagi körülmények közé került, írjuk a javára, ha ideje engedte, mindig visszatért a szülői házba. Banális megállapítás, de igaz: ő volt a mesebeli legkisebb fiú, aki fogta a batyuját, és Nyírlugosról indulva meghódította Hollandiát.

Ám a szakmai fejlődést erősen megkérdőjelezte az Anzsi-szerződés. Ugyan a 38 éves világbajnok és BL-győztes Roberto Carlos is ott tengette végnapjait labdarúgóként, de Dzsudzsi ereje teljében volt. Tisztában voltunk vele, magyar futballistának nem terepe az orosz közeg, Huszti Szabolcs évi mintegy 400 millió forintos jövedelemért luxusbörtönbe zárta magát a szentpétervári Zenitnél, s nem váltotta meg a világot. Az ajánlat azonban ellenállhatatlan volt játékosnak és klubnak egyaránt: a PSV 14 millió eurót kapott. A szakmai érveket elnyomta a fejekben a pénztárgép csilingelése... Eindhovenben ragaszkodtak a legjobb ajánlathoz, Vörösbaranyi József sem igen tiltakozott, nyilván a menedzseri jutalék is nő a nagyobb összeg után... Ő egyébként akkoriban nehezményezte a Dzsudzsák felé áradó gyűlöletet, mondván, az interneten arctalanul pocskondiázzák. Nekem más a véleményem, nem gyűlölték, inkább szerették, a Mahacskalát nem tejjel-mézzel (cirka egymilliárd forintos évi fizetéssel) folyó Kánaánnak látták, hanem süllyesztőnek. Féltek, eltemeti magát a Kaukázusban, ahelyett, hogy a tudásának megfelelő, fejlődését inspiráló német vagy spanyol élvonalban játszana. Fogadjuk el, a nagy pénznek nem lehetett ellenállni, de ez tanulópénz is volt egyben. Egy idény (2011–2012) szenvedés után 19 millió euróért megvette a Dinamo Moszkva (rebes­gették a Liverpool és az Internazionale érdeklődését is). Közelebb került Európához, három évadot követően (2012–2015) vette le a Dinamo-gatyát, de beszédesebb, hogy oroszországi négy idénye alatt 97 mérkőzésen csak 13 gólig jutott.

Az oroszországi száműzetés után egy év „török fogság” (Bursa, 2015–2016) következett, állítólag azért nem a Dárdai Pál – aki egyébként zseninek nevezte – irányította Hertha, mert megvételéhez a berlinieknek el kellett volna adnuk valakit. Talán az lehetett volna a váltás, amely újra felteszi Európa futball(ista)térképére. A mi zsenink – tehetném hozzá kis iróniával – a nagy sztárokhoz hasonlóan az Arab Emírségekbe igazolt (Al-Vahda: 2016–2018; Al-Ittihad Kalba: 2018–2020; Al-Ain: 2020), s 83 mérkőzésen 23 gólt szerzett. Azt írjuk a javára, hazatérve ismét vezéregyéniség lett nevelőklubjában, Debrecenben, a legutóbbi idény bronzérmének kivívásában oroszlánrészt vállalt. Vagy ha úgy jobban tetszik, az első DVSC-korszaka idején, majd a PSV-ben nyújtott játékát idézi – 36 évesen, kissé ugyan megkopott gyorsasággal, de még mindig kiváló bal lábbal.

A mérleg másik serpenyőjében ott a válogatottbeli szereplés: sosem kérette magát, első szóra jött, átvette Gera Zoltán vezérszerepét, s ne tagadjuk, a meccsek többségén átlagon felüli teljesítménnyel: 2010-ben a helsinki Eb-selejtezőn a finneknek lőtt győztes gólja (1–2), 2014-ben szintén idegenben a románoknak rúgott Eb-selejtezős szabadrúgásgólja (1–1) igazán emlékezetes, s ha lehet még válogatni a 109 találkozón szerzett 21-ből, nálam a 2016-os Eb-n Lyonban a portugálok ellen lőtt duplája felejthetetlen (3–3).

Meggyőződésem, Szoboszlai neve mellett a kérdőjel felkiáltójellé egyenesedik. Hacsak sérülés nem akadályozza, a Salzburg és az RB Leipzig után pazar időszaka lehet Liverpoolban. Eddigi pályaíve töretlen, ebben édesapja, Szoboszlai Zsolt szakmai és Esterházy Mátyás menedzseri támogatása elvitathatatlan.

Talán ez utóbbi hiányzott Détári és Dzsudzsák esetében.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!