Szepesi: Buzánszkyt külföldön sokkal többre tartották, mint itthon

– A magyar futball legendájának a története immár véget ért, az Aranycsapat ettől kezdve már csak az emlékezetünkben él. A sors mintha szándékosan csinálta volna: már csak a krónikás él, aki végigkövette a dicsőséges csapat sikereit és kudarcait, a játékosok életútját…
– Tulajdonképpen hálás lehetek a sorsnak, hogy én még élek, de ez nem ilyen egyszerű – mondta Szepesi György. – Az élet valóban ajándék, de amikor az ember egymás után veszíti el a barátait, akkor nem könnyű megbirkózni a hétköznapokkal. Arról nem is beszélve, hogy egyre rosszabbul látok és hallok. Meg aztán fáj a térdem, a derekam, sőt olykor fáj mindenem. Ráadásul a feleségemnek eltört a bokája, meg kellett műteni, úgyhogy jelenleg nincs túl sok öröm az életemben. De ahogy ön is mondta, valóban sorsszerű, hogy én, a krónikás maradtam utoljára.

– Mikor beszélt legutóbb Buzánszky Jenővel?
– Néhány hete, vagy talán hónapja, olykor már egymásba fonódnak a napok. Szóval együtt voltunk Bécsben, a magyar követségen, egy remek hangulatú rendezvényen. Jókedvű volt, sokat nevettünk, anekdotáztunk. Eszembe sem jutott, hamarosan elmegy, hogy majd nem sokkal később ott állhatok a sírjánál. Amikor hallottam, hogy beteg, felhívtam a gyermeke édesanyját, és azt kérdeztem tőle: „Hogy van a Jenő?” Az asszony rendkívül rossz lelkiállapotban csak annyit mondott, hogy nem javul, sehogyan sem javul. Többet aztán nem is tudott mondani, én pedig akkor már sejtettem, hogy nagy a baj.

– Barátok voltak?
– Igen, azok voltunk. Barátokká lettünk az évek, évtizedek során. Tudja, én olyan voltam az Aranycsapatnál, mintha oda tartoznék, mentem a fiúkkal mindenhová. Ők pedig befogadtak, ki így, ki úgy, tudomásul vették, hogy itt van Szepesi, a riporter. Nem mondom, Puskás Öcsi néha elküldött… És most majdnem mondtam, hová, de ezt is csak barátságból tette. Buzánszky Jenő más volt, éreztem valamiféle tiszteletet felőle, egyszerű vidéki gyerek volt, aki pontosan felmérte, nem árt jóban lenni a riporterrel. Soha egyetlen hangos szó vagy vita nem volt közöttünk. Az elmúlt időszakban pedig sokat, nagyon is sokat voltunk együtt. Ilyen-olyan rendezvényekre hívtak, és mi mentünk öregesen, lelkesen. És tudja, mi a furcsa? Jenőt külföldön sokkal többre tartották, mint itt, Magyarországon.

– Ezt most miért mondja?
– Azért, mert így van. Németországban valóságos sztárként kezelték. A németeknek a világbajnoki cím elnyerése miatt mi, magyarok voltunk a legnagyobb ellenfelei, a legyőzhetetlennek tartott rivális, és büszkék voltak arra is, ha Jenő megtisztelte őket.

MIT SAJNÁL BUZÁNSZKYVAL KAPCSOLATBAN SZEPESI? HOGY EMLÉKEZNEK RÁ A PÁLYATÁRSAK? MIT ÍR AZ EURÓPAI SAJTÓ? EMLÉKEZÉS A HÉTFŐI NEMZETI SPORTBAN AZ ARANYCSAPAT UTOLSÓKÉNT ELHUNYT TAGJÁRÓL!

Olvasónkat, Luzsicza Istvánt is mélyen megrázta Buzánszky Jenő halála, versben emlékezett meg a jobbhátvédről és az Aranycsapatról, az alábbiakban ezt olvashatják. Köszönet a szép sorokért!

Sirató óda

Buzánszky Jenő halálára, Aranycsapatunk emlékére

A zöld füvön talán nagyapám látta, már ha látta.
Amikor csakazértissé vált a minden hiába.
Amikor a szürke arannyá lett. Úgy tűnt, örökre.
S még most is messze aranylik tragédiánk ezüstje.
Siratva sírjuk vissza. Tragédia, de mítosz.
Hogy dicső lett a parány és diadalmas a rég rossz,
hogy a vereség sem emlékeztet, csak a nagyságra.
A zöld füvön talán nagyapám látta, már ha látta,
hogy és mi aranylott, míg a terror tartott szüretet,
a félelem éveiben legenda mint született,
s tiltva, elhallgatva is, akárcsak a búvópatak,
hogyan élt tovább mégis gyökerek közt, lombok alatt.
Így lett részünk, így lett vérünk, akkor is, ha nem mondták.
Így lett részem, így lett vérem. Nem mondták, hogy add tovább.
Kinek füle, úgyis hallja – volt tizenegy óriás:
Grosics – Buzánszky, Lóránt, Lantos – Bozsik, Zakariás –
Budai II, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor.
Ha mondjátok: úgyis tudják. Bárki, bárhol, bármikor.