A hátravont középcsatáros játék atyja az Üllői úton, ellenfélként

Majd így folytatta a Kemény dió lesz a magyar csapat számára a friss, fiatal, elhasználatlan erőkből álló horvát válogatott című dolgozatát:Kemény dió lesz a magyar csapat számára a friss, fiatal, elhasználatlan erőkből álló horvát válogatott című dolgozatát:

„Lassan-lassan azonban egyre kevesebbszer legyintettünk. A nyugati nemzetek felnőttek hozzánk, sőt az olaszok egyenesen a fejünkre nőttek. Már nem csak Bécs és Prága volt számunkra a labdarúgás veszedelmes fellegvára.

(...) Nagy kérdés, hogy tudnak-e a mi fiaink is olyan akarással, olyan elszántsággal küzdeni, mint az ellenfél. Főleg támadósorunk egyik-másik tagjától nehezen várható az a bizonyos csikótűz és csikólendület, hiszen – valljuk be – csikófogaikat már elhullatták.”

Külön kiemelte lapunk: nem szabad elbíznunk magunkat, mert a horvátok kétszer is legyőzték Svájcot. (Április 2-án 4:0-ra nyertek hazai pályán, az április 21-ei „visszavágón” pedig 1:0-s győzelmet arattak Bernben.)

A HORVÁTOK ÖNÁLLÓ SZEREPE

Mit kell tudnunk a horvát labdarúgásról? – ezt már a Sporthírlap kérdezi május 1-jei számában, és meg is válaszolja:

„...a horvát együttes csak legújabban jutott önálló szerephez a nemzetközi futball színpadán. A Jugoszláv Labdarúgó-szövetségnek 1939-ben történt átalakításakor a horvát labdarúgás teljes önkormányzatot kapott, s ettől kezdve indult egyszerre nagyarányú fejlődésnek. Jugoszláviában három külön, önálló szövetség működik: a szerb, a horvát és a szlovén. Ebben az átmeneti – 1939/40. – bajnoki évben a horvátoknak és a szlovéneknek még közös ligájuk van, 10 egyesülettel.”

„Tudjuk, hogy nagy feladat előtt állunk, de ez a feladat nem megoldhatatlan!” – fogalmazott derűlátóan a meccs előtt Jozo Jakopić szövetségi kapitány (akit a Sporthírlap következetesen Jakupicsnak említ).

Nem csak ő volt azonban optimista, a nyolc megkérdezett horvát játékos közül csupán kettő számított vereségre. Zvonimir Cimermančić például 2:1-es vendégsikert jósolt.

Ezt ismét a Nemzeti Sportból idézzük: „Győzelmet várunk, és győzni fogunk – mondja a horvát sajtó.”

ESŐ, ESERNYŐK ÉS BŐRSZEGEK

Végül azoknak lett igazuk, akik azt jövendölték, hogy nehéz dolga lesz ugyan a magyar válogatottnak 1940 áldozócsütörtökjén – mégis két vállra fekteti Horvátországot. Merthogy: „Az év legszebb mérkőzésén óriási küzdelem után győztünk”.

Esős, borongós idő várta a feleket az FTC sporttelepén, a pályán a kapuk előtt akkora volt a sártenger, hogy fel kellett szórni fűrészporral. Ennek ellenére szép számban érkeztek esernyővel az Üllői útra, hogy „Európa legerősebb két csapatának a mérkőzését megtekintsék”.

Az első játékrész hatalmas iramot hozott, gólt nem, a horvátok csak lesgólig jutottak. Igaz, a játékvezető tévesen ítélt lest – ellenfelünk szerint legalábbis.

„A magyar játékosok kissé lihegve érkeznek az öltözőbe. Kiderül, hogy több játékosnak a cipőjéről leestek a bőrszegek. Nagy szegezés folyik” – számolt be hazai oldalon a szünet pillanatairól a Nemzeti Sport, majd átnézett a másik öltözőbe is, ahol hasonló jeleneteknek lehetett szemtanúja: „Négy-öt cipőt a cipészhez küldenek, mert leestek a bőrszegek.”

Az iram viszont cseppet sem esett vissza a második félidőben, amelyben – a szurkolói buzdításának is köszönhetően – már sokkal jobban futballozott a magyar csapat. Az NS meg is állapította, hogy „a közönség is benne van szívvel-lélekkel és főleg hanggal a játékban”. A horvátok, mint az egész meccsen, roppant kemények voltak, ennek nyomán Sárosi doktor kivált a hajrában, jóllehet párpercnyi ápolás után vissza is tért.

A MAGYAR SZÍV MEGTETTE KÖTELESSÉGÉT

A 86. percben már ismét a pályán volt, amikor megszereztük a vezetést.

Balogh Bonzó labdaszerzése után Gyetvaihoz játszik, „aki egészen megkeveri a horvátok bal oldali védelmét”. Hátragurít „a szintén tisztán álló Dudás elé”, aki egy cselt követően „hegyes szögből, nagy erővel” Glaser feje felett a hosszú sarokba vágja a labdát. „Remek támadás, pompás lövés. Jól megszolgált magyar gól.”

A lefújás után minden hazai vezető és játékos szinte egybehangzóan és elégedetten nyilatkozott. Tóth-Potya István, a válogatott edzője szerint győzelmünket „az erőnlétünkkel és a győzniakarásunkkal harcoltuk ki”. Csikós Gyula: „A magyar szív megtette a kötelességét.” Balogh István: „Borzasztó nagy iram. A szív és lelkesedés győzött.” A mezőny legjobbja, Gyetvai László: „Szinte szóhoz sem tudok jutni. Először azért nem, mert oly' fáradt vagyok, másodszor a győzelem miatt nem!”

Vitéz Ginzery Dénes szövetségi kapitány Gyetvai és Csikós mellett elsősorban az „öregeket” dicsérte. „Toldi is várakozáson felül jól játszott. Sárosi dr. játékában elánt és jóindulatot láttam.” A története harmadik meccsét lejátszó horvát válogatott futballja egészen lenyűgözte a kapitányt. „Bebizonyosodott, hogy ha jól összeszokott csapat angol rendszerben játszik, akkor pompásan bírja a küzdelmet a legjobb játékosokból összeállított csapat ellen is.”

És ha már Ginzery szóba hozta Sárosi doktort. A Ferencváros és a válogatott vezére nem csak a pályán serénykedett azokban az időkben. Öccse, Sárosi III Béla osztotta meg az olvasókkal, hogy „Gyurka csak vasárnap jön ki a katonaságtól. Most tette le a tisztivizsgát, 250 vizsgázó között ő lett a rangelső!”

AZ ANGOL RENDSZER TANÍTÓJA

De mit értett Ginzery „jól összeszokott csapaton”?

Azt, hogy a Budapesten fellépő horvát válogatottban nem kevesebb mint tíz Gradjanski-játékos szerepelt. A zágrábi gárda ráadásul bombaformában futballozott azokban az időkben, a meccs előtti vasárnap 9:0-ra lépte le a HASK-ot.

És mit értett azon Ginzery, hogy „angol rendszer”?

Nos, ez az úgynevezett WM-rendszer, vagyis a – 2–3–5-ös, két hátvédes felállást felváltó – 3–2–5-ös (akkurátusabban 3–2–2–3-as), három hátvédes formáció, amelyet Herbert Chapman, az Arsenal menedzsere alkalmazott először szisztematikusan a húszas évek végétől.

A Gradjanski trénere és a horvát válogatott edzője (Jozo Jakopić kapitány segítője) egyazon személy volt 1940-ben: Bukovi Márton. Az ellenfélként az Üllői úton is ünnepelt Bukovi nemcsak bevezette, terjesztette a korábbinál sokkal modernebb WM-formációt Zágrábban („az én módszerem és az én általam tanított angol rendszer”), hanem tovább is fejlesztette.

Igen, már a zágrábi évei (1936–47) alatt!

De az már egy másik történet – és egy esetleges következő cikk témája –, a 4–2–4-es felállás megszületése és a középcsatár hátrább vonásának zseniális ötlete.