Öcsi közöttünk él – tíz éve hunyt el Puskás Ferenc

Puskás Ferenc már egy évtizede elhunyt, ám amikor a France Football újságírói az Európa-bajnokság előtt végigjárták a kontinensbajnokságon szereplő országokat, hogy mindegyikből egy-egy eredeti történettel mutassák be a résztvevőket, a rólunk készült riportban a magyar legenda neve volt a hívószó. A mértékadó francia szaklap munkatársai a gyermekkori emlékek után kutatva ellátogattak Puskás Ferenc szűkebb pátriájába, Kispestre, megfordultak a legendás tízesről elnevezett stadionban, mintegy a futballzseni lába nyomát keresve a már bontás alatt álló létesítményben, ott, ahol az ötvenes években a futballgéniusz hazai pályafutása kiteljesedett. A futballetűdből nem hagyhatták ki a felcsúti Puskás Ferenc Akadémiát sem, amelynek működése ha nem is jelent garanciát, hogy Puskás Öcsihez hasonló labdarúgók hagyják el falait, élteti a reményt, hogy az onnan kikerülők tartósan a sportág élmezőnyébe vezetik futballunk meg-megzakkanó szekerét.

Novembert írunk.

Talán a magyar futball sorsszerűsége rejlik abban, hogy ma, 17-én, Puskás halálának tizedik évfordulójára emlékezünk, s tíz napot sem kell várni, hogy elérkezzen november 25., a magyar labdarúgás napja. A nap, amelyen az Aranycsapat 1953-as, londoni 6:3-as diadalára emlékezünk, nem utolsósorban arra a gólra, amelyet Öcsi vágott Merrick kapujába. A villámgyors mozdulatsor egyben szimbolikus, a visszahúzós cselben benne van a veleszületett virtuozitás, az ötletesség, amely nemcsak Puskást jellemezte, hanem a magyar futball hagyományainak esszenciája is egyben. Emellett Öcsi annak a válogatottnak a kapitánya volt, amely egy diktatúra kirakatcsapataként járta a világot, mégis éppen azt adta az itthon élőknek, amitől a kozmopolita, internacionalista politikusok rettegtek: a nemzeti összetartozás élményét. A futballpálya szimbolikus térré tágult, mi több, kilencven percekre maga lett az univerzum. Ám kétfajta világmindenség létezett: az egyik a vezetőké, akik a győzelmekben igazolva látták a kommunizmus felsőbbrendűségét, a másik az utca emberéé, aki „csak" a boldogságot kereste, s egy-egy meccsnyi időre megmártózhatott benne.

Puskás mindkét térfélen feltalálta magát. A fejeseknél azért volt respektje, mert értett a szakmájához, a szurkolók azért imádták, mert közülük való volt, egyszerűbben mondva: szerethető, mi több, hős, akivel azonosulni lehetett. Ahhoz, hogy valaki sztár, hős vagy idol legyen – nevezzük akárhogyan –, több kell a rúgott góloknál vagy mondjuk egy jó bal lábnál. Intelligencia szükségeltetik, hogy a hétköznapi vagy éppen kényes helyzetekben receptoraival „levegye" az élet rezdüléseit. Puskás időnként nyers modora ragyogó diplomáciai érzékkel megáldott stratégát rejtett. A politikai és a csapathierarchiában is villámgyorsan feltalálta magát, és megtalálta a helyét. Honvédosként az öltözőben rá osztották a vezérszerepet, de néhány emelettel feljebb a tábornokokkal is szót tudott érteni; ha minden kötél szakadt, azt mondta, jó, akkor a hétvégén ők játszanak. S ezen azért még a legnagyobb egójú fejesek is elgondolkodtak, hogy Öcsi mellett szó szerint és átvitt értelemben labdába sem rúghatnak.

Így novemberben az is eszünkbe jut, hogy hatvan évvel ezelőtt a BEK-ben már a Bilbao elleni első meccsre készült a Honvéd, távol a hazától, mondhatnánk, optimális körülmények között, csak éppen 1956-ot írtunk. A szovjet csapatok már leverték a forradalmat, menekülők ezrei keltek át a határon, az újságok cikkei és képei rémisztők voltak, a játékosok pedig azzal voltak elfoglalva – mivel a hazatérés reménye egyre csökkent –, hogy családtagjaikat, szeretteiket maguk után hozzák. Puskás Ferenc felesége és kislánya is távozott az országból, majd a bizonytalanságból ocsúdva egyre inkább körvonalazódott a kinti új élet, a beilleszkedés minden nyűgével. És Pancho – mert új hazájában már így hívták –, aki a világ egyik legjobb csapatából, a Honvédból a világ másik legjobb együttesébe, a Real Madridba igazolt, nemcsak spanyolul tanult és nejlonba bugyolálva futott, hogy túlsúlyát minél hamarabb leadja, hanem felismerte, a spanyol fővárosban nem a hierarchia csúcsán kell elhelyezkednie, mint Kispesten, azt meg kell hagyni Don Alfredónak, azaz Di Stéfanónak. Viszont futballtudásával a vezér tudtára adta, együtt könnyebb. Hogy külföldi karrierje során (is) mire jutott, az ismert, az talán kevésbé, hogy Santiago Bernabéu, a Real elnöke a center és a balösszekötő közti különbséget így fogalmazta meg. „Alfredót egész Spanyolország mélységesen tiszteli, Puskást egész Spanyolország szívből szereti."

Mondják, mindenki addig él, amíg helye van a szívekben, s lám, Eb-részvételünket négyoldalas Puskás-portréval vezették fel. A nemzetközi viszonylatban a harmincévnyi aszály sem feledtette el a tíz éve elhunyt legendát.

Ergo közöttünk él.