Megint ég a ház – Szöllősi György publicisztikája

Csütörtökön az MLSZ elnöksége „megvitatja az Andorrától elszenvedett vereség után kialakult helyzetet”, és döntést hoz. Ha nem hoz, az is egy döntés, tehát most mindenki a délutánt várja, amikor választ kapunk a magyar futball nagy kérdéseire. Valójában persze nem kapunk választ (bár megválaszolhatóak lennének ezek a nagy kérdések egyetlen délutánon), s valójában persze nem léteznek jó válaszok, hiszen maga a helyzet katasztrofális: a magyar nemzeti válogatott, amely egy évvel ezelőtt a rendszerváltozás nagy tüntetései óta nem látott egységbe forrasztotta az országot, és nemzeti katarzist idézett elő, kikapott a világranglista 186. helyén szerénykedő Andorrától, amely a mindent (nem is mindig igazságtalanul) leegyszerűsítő szurkolói lélek számára megkérdőjelezi mindazt, amit a magyar futball talpra állításáért az ország és a futballszövetség évek óta tesz.

Ilyenkor hiába is mondanánk a szégyentől keserű drukkereknek, hogy ezernél is több futballpálya épült a pusztulás tendenciájának 2010-es megfordítása óta, hogy legalább kétszer annyi gyerek focizik rendszeresen, mint akkor, hogy még az idén felújított stadionban játszik majd az első és a másodosztály zöme, s hogy harminc év után először jutottunk ki világversenyre, ifjúsági válogatottunk pedig évtizedes szünet után került ismét a legjobb nyolc közé. (Ennyiben egyébként túlzónak és némiképp a szurkolók túlcsorduló keserűségét tükrözőnek érzem a legendás és edzőként is hallatlanul sikeres Bölöni László egyébként megfontolásra érdemes szavait a 6. oldalon olvasható interjúnkban, hiszen bizonyos eredményeket tényleg nem lehet megkérdőjelezni.)

De még azt is hiába mondanánk a szurkolóknak, hogy amennyire a papírforma ritka és váratlan felborítása volt Andorra részéről a múlt pénteki eredmény, ugyanannyira okoztunk mi is hallatlan meglepetést egy éve az osztrákok legyőzésével vagy a Portugália elleni iksszel. Sőt, bármennyire is tarthatatlan egy edző helyzete egy ehhez hasonló kudarc után, a futball elképesztő végleteinek illusztrálására elevenítsük föl Claudio Ranieri esetét, aki éppen a mi csoportunkban szenvedett hazai vereséget csapatával görög kapitányként Feröertől, hogy aztán azt követő automatikus kiakolbólítása után a világ csodájára bajnokságot nyerjen a világ legerősebb futball-ligájában, a Premier League-ben a Leicester Cityvel.

Vagyis azért nem minden fekete és fehér, és ha Bernd Storckot hónapokkal ezelőtt még alkalmasnak ítélte az MLSZ vezetősége arra, hogy a magyar válogatott szakvezetője, mi több, az egész magyar futball szakmai irányának meghatározója, MLSZ-sportigazgató legyen, akkor azért az nem életszerű, hogy egyetlen meccs alkalmatlanná tette őt minderre.

Ugyancsak a sajtó és a szurkolók körében soha igazán népszerűvé válni nem képes kapitány védelmében mondom, hogy az általa összeállított és felkészített magyar válogatott rövid, alig kétéves ténykedése alatt mindig akkor szerepelt a legjobban, amikor a legnagyobb szükség volt rá. Amikor a 3. helyet kellett behúzni az Eb-selejtezőcsoportban, megtettük, amikor már megvolt a harmadik hely, gyenge meccsen kikaptunk a csoportutolsó görögöktől. Amikor pótselejtezőn kellett kivívni a magyar futball rendszerváltás utáni történetének legnagyobb sikerét, általános meglepetésre kétszer megvertük Norvégiát, s még erre is rá tudott tenni egy lapáttal Storck és a csapat: nemzetközi elismerést és figyelmet kiváltva csoportelsők lettünk az Eb-n.

Aztán a belgák elleni nyolcaddöntőben (0–4) már nem volt esély, mint ahogyan (valljuk be) a sokkal nehezebb feladatot jelentő (a csoportból csak az első jut tovább egyenes ágon) világbajnoki selejtezőben sem sok, így aztán bele kell törődnünk, hogy a meccsek legfontosabb feladata felkészülni a 2020-as Eb selejtezőjére, arra a kontinenstornára ugyanis, ahogyan Csányi Sándor fogalmazott a lapunknak adott interjúban, szinte kötelező kijutni, a csoportmeccseket itthon, Budapesten, az új nemzeti stadionban játszanánk…

De attól még, hogy a vb-re kezdettől nincs reális esélyünk kijutni, természetesen finoman fogalmazva sem szerencsés kikapni Andorrától. Hogy nem szabad, hogy lehetetlen, azt csak azért nem mondom, mert káros önámításnak tartom, hogy újra és újra azt mondjuk, ilyen nem fordulhat elő, miközben immár rendszeresnek mondható, hogy pontot vagy pontokat veszítünk olyan, a mieinknél is sokkal hátrébb rangsorolt csapatok ellen, mint Izland, Liechtenstein, Málta, Feröer, Andorra. Vagyis ezek az összeomlások még éppen úgy „benne vannak” a rendkívül rapszodikus válogatott teljesítményünkben, ahogyan szerencsére már az olyan bravúrok is, mint amilyen az Eb-kijutás és az ottani szereplés volt. Amely részben Dárdai Pál, de részben feltétlenül Bernd Storck munkáját dicséri. Azt a demagóg érvet, hogy Storck az eredményekhez képest túl sokat keres, vagy százmilliókba kerülne elküldeni, ne vegyük komolyan: mintegy négymilliárdot hozott az országnak és az MLSZ-nek az Eb-kijutás, azaz a kapitány megdolgozott a pénzéért.

Az országot megrázó (ha még megrázza az ilyesmi egyáltalán: mondjuk úgy, a magyar futballt megrendítő) eredmény után valóban nincsenek jó válaszok, jó döntések. A szurkolói harag elsöpörheti persze a kapitányt, amit ilyenkor valóban nehéz, csaknem lehetetlen elkerülni, de ez legfeljebb lecsendesíti a háborgást, tüneti kezelésnek jó, hosszú távon még sohasem oldott meg semmit. Legfeljebb abban az esetben, ha fantasztikus szerencsével sikerül jobb, sikeresebb szakembert szerződtetni, ahogyan Pintér Attila után a kényszer váratlanul remek megoldást szült: a vezetőedzőként tapasztalatlan, de a nemzetközi fociban azért rutinos Dárdai Pál, noha a kapitányi szerepkör hagyományos feltételei közül jó néhánynak nem felelt meg, fantasztikus kommunikációjával és remek eredményeivel mindenkit meggyőzött a kinevezése helyességéről.

Ha Dárdai visszajönne, azzal talán mindenki kibékülne most is (nem tudom, van-e erre reális esély, de mindenképpen meg kellene próbálni), sőt, ebben az esetben talán Storck is maradhatna sportigazgató, aki az edzőképzés és az utánpótlás-válogatottak munkáját nagyban meghatározza, hiszen éppen Dárdai javasolta annak idején erre a feladatra. Ennél a kissé utópisztikus megoldásnál azonban csak rosszabb forgatókönyvek vannak.

Ha leváltják Storckot mint kapitányt, akkor vajon marad-e elég tekintélye és motivációja ahhoz, hogy a háttérbe vonulva segítse az MLSZ munkáját csak sportigazgatóként? Ha nem váltják le, képes lesz-e újabb és újabb kudarcok esetén is tartani a helyét (ő és az MLSZ) a nemzeti csapat kispadján? Ha viszont elfogadjuk azt az érvelést, hogy az andorrai vereséggel a német szakember egyszer s mindenkorra megbukott Magyarországon (emlékeztetnék: a talán minden elődjénél dicstelenebbül távozó Pintér Attila éppen most tér vissza NB II-es bajnokként az élvonalba), akkor az fájhat mindannyiunknak a legjobban, hogy a szakmai koncepció kialakítását, az azon dolgozó emberek összeválogatását megint elölről, a nulláról kell kezdeni a szövetségben.

Nem állítom, mert nem vagyok elegendő információ birtokában ehhez, hogy jó az, amit Storck elkezdett, de mégiscsak megkapta és megkezdte a feladatot, amely a távozásával ki tudja, hányadszor szakadna félbe egyetlen, kétségtelenül katasztrofálisra sikerült válogatott mérkőzés eredménye miatt.

Éppen ezért, mert ebben a felállásban lehetetlen jó döntést hozni, tartanánk helyesnek hosszú távon a modellt, amelyben az MLSZ szakmai igazgatója, egy széles körű pályáztatás után, minden szempontot alaposan mérlegelve kiválasztott, nemzetközileg is elismert és kipróbált szakember öt–tíz éves, részletesen felépített program alapján dolgozna, megfelelő ütemezés szerinti számonkérés mellett, s amíg ő adott esetben kinevezhetné és leválthatná a magyar válogatott kispadján sajnos törvényszerűen „elhasználódó” kapitányokat, a lényeg, az edzőképzés, a korosztályos válogatottak kiválasztása és szerepeltetése, a versenyrendszer kialakítása, az akadémiák munkájának összehangolása nem változna, ugyanolyan, mindenki számára világos elvek szerint működne hosszú távon. Csak így kerülhetjük el, hogy az érthető, de alkalomadtán mégoly káros szurkolói indulat sodorja a válogatottat bravúrtól kudarcig, összeomlástól feltápászkodásig.

Most megint ég a ház, oltani kell a tüzet, nehéz higgadt fejjel a rekonstrukción, a belsőépítészeti finomságokon és az új homlokzat kialakításán gondolkodni. Kívánjuk a magyar futballt azért mindent egybevetve az elmúlt hét évben máris más dimenzióba emelő MLSZ-vezérkarnak, hogy sikerüljön…