Sztáni István nem hallgatott az apjára

Gelei József, Várhidi Mihály, Hanek János, Kaszás László, Keresztes Gábor, Kovács István, Lipták György, Lőrincz Tibor, Makay Dezső, Mathesz Imre, Nemes Gyula, Németh Valér, Pázmándy Péter, Povázsai László, Szalay Tibor, Sztáni István. 1956. október 13-tól december közepéig e tizenhat játékos alkotta azt a magyar ifjúsági labdarúgó-válogatottat, amely hiába állt fényes „felnőttjövő” előtt, a szurkolók, illetve a szakma bánatára feloszlott és szétszéledt a történelmi okoknál fogva két hónaposra nyúló nyugat-európai portyája végén. A „locarnói srácok” ózdi középcsatára, Sztáni István utóbb az NSZK-ban és Belgiumban futott be szép karriert.

– Sztáni. Ezzel a névvel nem csak ön volt híres labdarúgó a borsodi településen.
– Nem bizony! Édesapám, idősebb Sztáni István ugyancsak futballozott, igaz, ő nem rúgta, hanem többnyire fogta a labdát, kapus volt. Méghozzá elég jó, észak-magyarországi válogatottságig vitte. Először Békéscsabán, szülővárosában védett, onnan Bánszállásra került, ahol feleségül vette anyámat, aztán Ózdra igazolt át. Legalább tíz évet húzott le a VTK-nál, amely közben MOVE is volt, ám visszavonulása után sem lett hűtlen szeretett egyesületéhez, előbb intézőként, majd gyúróként tevékenykedett az első csapatnál. Még a hatvanas években is ő gyúrt az NB I-ben.

– És mit csinált a háború utáni esztendőkben? A neve ugyanis eltűnt az Ózd összeállításából.
– A második világháború végén amerikai, majd orosz fogságba esett. Sohasem felejtem el – kisgyerek voltam –, amikor jött haza, és anyámmal mentünk ki elé a vonathoz. A vonat előbb ért be, ő már leszállt róla, így nem az állomáson, hanem útközben találkoztunk vele. Alig ismertem rá, mintha egy másik ember jött volna velünk szembe. Apám amúgy sosem akarta, hogy futballozzak. Menjek el tanulni, ezt mondogatta. Így géplakatos lettem, később a szakmámban dolgoztam a kohóban. Amikor még csak tanultam a szakmát, az iskolai csapatnak egyszer csak apám lett az edzője. Sokat szenvedtem, apám ugyanis hajthatatlan maradt: nem nekem való a foci, mondogatta folyton, menjek szépen haza, és segítsek anyámnak. S ha be is tett a csapatba, nemegyszer lecserélt, és ezt nagyon megalázónak éreztem.

– Mégis labdarúgó lett. Idehaza majdnem NB I-es.
– Az ezerkilencszázötvennégyes volt a csúcsévünk. Megnyertük az NB II Keleti csoportját, és mehettünk a decemberi osztályozóra. Azon azonban háromból háromszor veszítettünk. Mivel már nem juthattunk fel, el kellett adnunk a Légierő elleni utolsó meccset, amit nem mertem elmondani apámnak. Háromszáz forintot kaptam érte, úgy emlékszem. Rám is szóltak a mérkőzés előtt, hogy ne rúgjak gólt. Tétmeccsen az volt a bemutatkozásom az első csapatban.

Gelei József, Várhidi Mihály, Hanek János, Kaszás László, Keresztes Gábor, Kovács István, Lipták György, Lőrincz Tibor, Makay Dezső, Mathesz Imre, Nemes Gyula, Németh Valér, Pázmándy Péter, Povázsai László, Szalay Tibor, Sztáni István. 1956. október 13-tól december közepéig e tizenhat játékos alkotta azt a magyar ifjúsági labdarúgó-válogatottat, amely hiába állt fényes „felnőttjövő” előtt, a szurkolók, illetve a szakma bánatára feloszlott és szétszéledt a történelmi okoknál fogva két hónaposra nyúló nyugat-európai portyája végén. A „locarnói srácok” ózdi középcsatára, Sztáni István utóbb az NSZK-ban és Belgiumban futott be szép karriert.

– Sztáni. Ezzel a névvel nem csak ön volt híres labdarúgó a borsodi településen.
– Nem bizony! Édesapám, idősebb Sztáni István ugyancsak futballozott, igaz, ő nem rúgta, hanem többnyire fogta a labdát, kapus volt. Méghozzá elég jó, észak-magyarországi válogatottságig vitte. Először Békéscsabán, szülővárosában védett, onnan Bánszállásra került, ahol feleségül vette anyámat, aztán Ózdra igazolt át. Legalább tíz évet húzott le a VTK-nál, amely közben MOVE is volt, ám visszavonulása után sem lett hűtlen szeretett egyesületéhez, előbb intézőként, majd gyúróként tevékenykedett az első csapatnál. Még a hatvanas években is ő gyúrt az NB I-ben.

– És mit csinált a háború utáni esztendőkben? A neve ugyanis eltűnt az Ózd összeállításából.
– A második világháború végén amerikai, majd orosz fogságba esett. Sohasem felejtem el – kisgyerek voltam –, amikor jött haza, és anyámmal mentünk ki elé a vonathoz. A vonat előbb ért be, ő már leszállt róla, így nem az állomáson, hanem útközben találkoztunk vele. Alig ismertem rá, mintha egy másik ember jött volna velünk szembe. Apám amúgy sosem akarta, hogy futballozzak. Menjek el tanulni, ezt mondogatta. Így géplakatos lettem, később a szakmámban dolgoztam a kohóban. Amikor még csak tanultam a szakmát, az iskolai csapatnak egyszer csak apám lett az edzője. Sokat szenvedtem, apám ugyanis hajthatatlan maradt: nem nekem való a foci, mondogatta folyton, menjek szépen haza, és segítsek anyámnak. S ha be is tett a csapatba, nemegyszer lecserélt, és ezt nagyon megalázónak éreztem.

– Mégis labdarúgó lett. Idehaza majdnem NB I-es.
– Az ezerkilencszázötvennégyes volt a csúcsévünk. Megnyertük az NB II Keleti csoportját, és mehettünk a decemberi osztályozóra. Azon azonban háromból háromszor veszítettünk. Mivel már nem juthattunk fel, el kellett adnunk a Légierő elleni utolsó meccset, amit nem mertem elmondani apámnak. Háromszáz forintot kaptam érte, úgy emlékszem. Rám is szóltak a mérkőzés előtt, hogy ne rúgjak gólt. Tétmeccsen az volt a bemutatkozásom az első csapatban.

– Akkor még a jobb szélről indulva támadta a kaput.
– Igen, csak az ötvenhatos másodosztályú bajnokságban, Tiba Sándor, valamint két összekötője, Csurgó Miklós és Taliga Ferenc távozását követően lettem én a center. Az a csapat teljesen új volt a két évvel korábbihoz képest. Egyébként az NB I-ben több idényt is lehúzó Csurgó Mikit szerettem a legjobban a társaim közül, tanítómesteremként tekintettem rá.

(Népszava, 1956. december 19.
„Külföldi hírügynökségek jelentései alapján az október 13-tól idegenben levő magyar ifjúsági válogatott, amely csaknem egy hónapja a genfi Servette labdarúgóklub vendégeként Svájcban tartózkodik, hétfő este mint együttes feloszlott. […] Hanek, Lőrincz és Sztáni a nyugatnémet Eintracht Frankfurt, Matesz és Szalai a bécsi Austria játékosa akar lenni […]”)

– Hogyan kötött ki Frankfurtban?
– Akár hiszi, akár nem, nem akartam kint maradni, de a menedzserek jöttek, egyre csak jöttek, mindannyiunkat megkörnyékeztek, és egy idő után már mindenkinek volt csapata, csak nekem nem. És ekkor felbukkant Adolf Patek, a híres osztrák edző, aki akkoriban a Frankfurtot irányította. Velem együtt két társamat is rábeszélt, hogy szerződjünk Frankfurtba, így kerültem Hanek Jancsival és Lőrincz Tibivel az Eintrachthoz. Emlékszem, 1956. december 17-én este érkeztem meg a német városba Baselből. Egy mukkot sem tudtam németül, de nem kellett tolmács, a sváb származású Hanek ugyanis remekül beszélte a nyelvet.

– Ezerkilencszázötvenkilencben bajnokságot nyert a Frankfurttal. Mindmáig ez a hesseniek egyetlen bajnoki aranya. Miért állt tovább mégis már abban az évben?
– Épp a bajnoki finálé után járt le az egyéves szerződésem. Az elnök eleinte nem akart többet fizetni, és amikor már akart, addigra előszerződést kötöttem a Standard Liege-zsel. Tárt karokkal vártak ott, Kalocsay Géza bácsi volt az edző egészen hatvanegyig. Rögtön eltiltottak egy évre, akkor ugyanis az a különös szabály volt érvényben Belgiumban – hogy ne igazoljon sok külföldi a bajnokságba –, hogy az idegen országból jövő játékos automatikusan egy évig nem léphet pályára az adott klub első csapatában. Így én is csak a Standard II-ben futballozhattam ötvenkilenc–hatvanban. Ha pedig éppen nem fociztam, visszamentem Frankfurtba, hogy megnősüljek. Szerintem jó döntést hoztam, elvégre azóta is boldog házasságban élek Brigittével.

– Nem bánta meg, hogy elment Frankfurtból? Hiszen így lemaradt a híres hatvanas BEK-döntőről, amelyen az Alfredo Di Stéfano, Puskás Ferenc nevével fémjelzett Real Madrid 7:3-ra nyert az Eintracht ellen.
– Az csak egyetlen mérkőzés volt. Mit számít? Sohasem foglalkoztam olyanokkal, mi lett volna, ha. Jól akartam játszani, ez érdekelt mindig. Ráadásul a hatvankettes BEK-elődöntőben éppen Öcsiékkel kerültünk szembe a Standarddal, vagyis elmondhatom, hogy játszottam a rangos sorozatban a Real Madrid ellen.

(Népszava, 1959. június 30.
„Sztáni István, a volt magyar ifjúsági labdarúgó-válogatott, aki most az NSZK-ban játszik, kijelentette, hogy visszatér Magyarországra, és a Vasas színeiben szeretne sportolni.”)

– Egészen kapós lett a németeknél és a belgáknál…
– A Milan és a Barcelona is el akart vinni Liege-ből, a katalánok a hatvanegyig Barcelonában futballozó Luis Suárez pótlására szemeltek ki, ám az egyesületem ragaszkodott hozzám. De Magyarországról is csábítottak haza. Még az ötvenkilences berlini bajnoki döntő előtt, az Olimpiai Stadionban apám megjelent egy követségi alkalmazottal, és átadta az Illovszky Rudi bácsi edzette Vasas üzenetét: ennyi és ennyi pénzt kapsz, ha hazajössz, mondta, adnak munkát, de nem kell bemenned dolgozni. Gondolták, ha vele üzennek, megyek. Nem mentem. És nem mentem három évvel később sem, amikor már az Újpesti Dózsa üzent értem apámmal. Pedig akkor is nyugodtan mehettem volna, azt ígérték, nem lesz bántódásom.

(Labdarúgás, 1964. december
„A magyar származású Sztáni, aki a korábbi években az Eintracht Frankfurt csapatában szerepelt, most pedig a Standard Liege játékosa, megszerezte a belga állampolgárságot, s a belgák a [világbajnoki] selejtezőben már szerepeltetni kívánják a volt magyar ifjúsági válogatottat.”)

– Nemcsak a német, a belga válogatottságot sem fogadta el. Miért?
– Ugyanazért nem, amiért a németet sem. Egyszerűen képtelen voltam elképzelni, hogy valaha is a magyar válogatott ellen lépjek pályára. Persze játszottam én magyarok ellen, de az mégis más volt, mintha a nemzeti csapat ellen kellett volna pályára lépnem egy másik nemzet képviseletében. Pedig Sepp Herberger, a nyugatnémetek berni mágusa arra kért ötvenkilencben, hogy vegyem fel a német állampolgárságot annak érdekében, hogy számításba vehessen a chilei világbajnokságon.

– Az ezredfordulóig a Frankfurtba átigazoló magyarokat, köztük Détári Lajost is támogatta, pátyolgatta. Mivel foglalkozik manapság?
– Délelőtt általában otthon vagyok, legfeljebb elviszem sétálni a kutyát. Délután aztán megyek edzésre, Frankfurt mellett egy kis településen oktatok labdarúgást a gyerekeknek, kilenctől egészen tizenhat éves korig. Csak technikai edzéseket tartok, tanítom a foci csínját-bínját. Amióta nyugdíjas vagyok, már nem vállalok vezetőedzői munkát. Tudja, ilyen idősen már nem akarok idegeskedni. Elvégre mit csináljon az ember, ha nyugdíjas? Élvezze az életet!