Erőnlét és nemlét – Csurka Gergely publicisztikája

Napokig vert a víz, hogy akkor mi lesz Bernd Storckkal; egy normálisabban befűtött szauna nem izzaszt meg annyira, mint ez a kérdés, valahányszor csak az ősz mesterre gondoltam.
Na jó, nem.

Persze fontos, hogy ki a szövetségi kapitány, pláne akkor, ha abban a hitben ringatjuk magunkat, hogy igenis szintet lépett a magyar futball, azaz minden második, de legalábbis negyedik nyáron körúti hömpölygésben manifesztálódó össznemzeti mámornak köll napirenden lennie.

A jót tényleg könnyű megszokni, ez tény. Annyi évtizednyi margarin után egy kis vaj – valóban érezni lehetett a különbséget 2016 júniusában. Ezek után újra margarint nyammogni, hát jogosan küldte el a nép Dzsudzsákékat a halál vérvörös izéjére. Holott nem volt kisebb szenvedés egy Feröer elleni meccs Dárdai Pál idején künn, na meg a kedden menesztett Storck első, fényesnek tetsző érájában itthon, amikor fordítani kellett 0–1 után, nem 0–0-nál begyötörni egy gólt. De hát ilyesmire ki figyelt akkor, amikor még a direkt kvalifikációra is volt esély – most bezzeg, amikor önmaga paródiájává vált a válogatott, egy Svájcban benyalt ötös után a Feröer elleni szenvedés is kiverte a biztosítékot. Két éve a görögök elleni tét nélküli négyes is belefért. Most azonban megy a háborgás, hogy ami tavaly működött, az miért krepált be (újra) ennyire látványosan. Merthogy ez mégiscsak Puskás földje volna, nem Izland, ahol örülnek, ha kijutnak, és ugyanúgy röhögnek este is a kocsmákban, ha éppen nem.

Nekem ezzel az egésszel egy rettenetes gondom van: hogy alapjaiban nem stimmel semmi a sportág honi változatában. Erről nem Storck tehet, illetve annyiban talán igen, hogy állítólag a Dárdai vezette team igencsak használható, igencsak igényesen megírt utánpótlás-felzárkóztató programját egy „dankesőn” kíséretében (ha volt egyáltalán „dankesőn”, állítólag eléggé nyers a mi volt németünk) archiváltatta, és a rendszer üzemeltetését importált germánokra bízta.

Anno ez elég jól bejött Szent Istvánnak, más kérdés, hogy ezt így utólag mondjuk, a kortársak között szerintem elég nagy fikázás mehetett a rendet fenntartó, illetve a csatákat eldöntő németek ürügyén, csak hát kritizálni éppenséggel lehetett a nyugatról érkező lovagokat, ellenszegülni viszont nem feltétlenül volt kifizetődő a más minőséget képviselő páncélzat és egyéb szúró-vágó fegyverzet miatt.
Magyarán, most még aligha mérhető le, hogy a németek által vezérelt utánpótlás-nevelés mennyire indult jó irányba – annyit látunk, hogy az ő országukban működnek a dolgok, avagy nem tudom, figyeltük-e a statisztikát, hogy a német válogatottat, amióta a vb-selejtezőket feltalálták, még nem verték meg idegenben. Otthon is csak kétszer. Szóval az nem az Andorra elleni iszapbirkózás szintje.

Más kérdés, hogy mindig ott settenkedik a gyanú: vajon Storck itt maradó emberei képesek-e mindazt hatékonyan átültetni a magyar rögvalóság terepére, ami miatt a német foci oly nagyszerű? Vagy ahhoz szükségeltetne mindaz, amibe egy német kölyök beleszületik, kezdve az életszemlélettől, a sikerorientáltságtól a fegyelmezettségen és a „kämpfen Deutschland, kämpfen” alapvetésen át a jóhoz, minőséghez való ragaszkodásig? Vagy ebben a szocializmustól fertőzött közép-európai miliőben, amelyben a „langyos a sör, de nekünk így is jó” zoráni refrénje továbbra is meghatározó, felturbósítva a rendszerváltás óta elharapózó „mindegy, hogy hogyan, csak keressünk sok pénzt” látszatkapitalista megközelítésével – szóval itt egy német szisztéma üzemképes lehet-e egyáltalán?

Egyébként pedig szerintem nem koncepciókat kellene gyártani, hanem szépen visszaidézni Kutas elvtárs szellemét. Csak nem központilag előírt távon futtatnák az NB I-es játékosokat – mondjuk, kíváncsi lennék azért egy nagyobb erőfelmérésre –, hanem IQ-teszteket kellene csináltatni az összes magyarországi labdarúgóedzővel. Már elnézést. De tényleg. Különösen azokkal, akik a gyerekek között tesznek-vesznek. Plusz néhány pszichológiai vizsgálat sem ártana. Egyből kiderülne, mennyire befogadó az a közeg az újra, a minőségi tudásanyagra, amelyiken a hazai futball színvonala múlik.

A létező összes tiszteletem valamennyi kivételnek, de erős a gyanúm, hogy nagyjából olyan riasztó eredményeket kapnánk, mint amikor a sugárzási szintet mérték a csernobili robbanás másnapján az erőmű közelében. És ugyanúgy el kellene titkolni a végeredményt, amíg lehet…

Merthogy a tesztelendők tevékenységének eredménye mindaz, amit látunk, pontosabban, amit nem látunk. Magyar futballistákat elitbajnokságokban, erős klubokban. Horribile dictu olyan NB I-et, amelyben nem kell kiizzadt szabályozással kicsikarni a magyar fiatalok szerepeltetését (amire elég látványosan tesznek a legtöbb helyen), mi több, a minőségi hazai anyagból gyúrt élcsapatok esetleg megélik az ősz első hónapjait az európai kupaporondon. Jesszusom, milyen rózsaszín orgiát sikerült egy bekezdésen belül összehordani, én kérek elnézést.

Úgyhogy gyerünk vissza a mocsárba, szóval olvastam szakértékezést arról, hogy a mi legjobb játékosaink még hírből sem ismerik a labda nélküli mozgást. Hát ja, többek között azt sem. Mégsem ezt kellene elsősorban számonkérni. Hanem az erőnlétet.

Itt dől meg minden, amit itt koncepcionálisan, reformosan, átalakítósan bárki előad a fényesebb jövő érdekében. Hogy állóképesség és gyorsaság frontján rendszeresen gátakba ütközni látszik mindenki, aki a magyar futballistállókban eszi a szénát. Hogy tehetséges ugyan a srác, de ha esetleg kikerül egy jobb csapatba, az izomzat és/vagy az ízület rögtön jelez, aztán rándul, szakad, vagy csak szimplán irány a fakó, netán mehet kölcsönbe a világ végére, mert egy dolog a helyezkedés, de szusszal sem bírja igazán.

Itt érkeztünk el az ősbűnhöz. Erőnlétet és gyorsasági állóképességet építeni ugyanis elvben bárki tud, aki csak alapfokon ért az edzősködéshez. Vagy legalábbis illene tudnia. Itt még nem nemzeti futballkultúránál, magyar hagyományoknál, taktikai elképzeléseknél, akadémiai képzési struktúráknál tartunk. Hanem az alapképzésnél. Az izomzat, a keringési rendszer fejlesztésénél, jól megtervezett futóadagoknál, saját testsúlyos, idővel súlyzós tréningeknél. Ráadásul nem valami össznépi átok ül rajtunk, mert azért látni néhány sportágat, amelyeknél az ilyesmi egyszerűen nem kiemelt témakör, csupán része a nagy egésznek, magától értetődő módon. Úszóknál, kajak-kenusoknál, pólósoknál is rendre hallani nyavalygást, hogy hát azért ezt vagy azt jobban megtaníthatnák fiatal korban, de az, hogy a magasabb szintre kerülők bírják a terhelést, sosem jelent gondot. Például nemigen emlékszem olyan válogatott vízilabdameccsre évtizedekre visszamenőleg, amelyet azért veszítettek volna el a magyarok, mert elfáradtak a végére, vagy hogy sebességbeli különbség lett volna az ellenfél javára. Ahogy Kemény Fecsó bá, a pólós utánpótlás-kapitányok koronázott királya mondta anno, már túl a hetvenen – és egy rakat junior-vb- és Eb-aranyérmen –, hogy „én még ma is úgy forgatom az élettankönyvet, mint kurva a liliomot”.

Tudnánk ajánlani a futballban tevékenykedőknek. Reménykedve, hogy felfogják: ebből nem a kurva és a liliom a legfontosabb, hanem az élettankönyv forgatása, és a benne foglaltak megértése. Visszautalva bizonyos tesztek szükségességére: nekem speciel ez utóbbi kapcsán vannak a legnagyobb kételyeim.
Na jó, nem.

Persze fontos, hogy ki a szövetségi kapitány, pláne akkor, ha abban a hitben ringatjuk magunkat, hogy igenis szintet lépett a magyar futball, azaz minden második, de legalábbis negyedik nyáron körúti hömpölygésben manifesztálódó össznemzeti mámornak köll napirenden lennie.

A jót tényleg könnyű megszokni, ez tény. Annyi évtizednyi margarin után egy kis vaj – valóban érezni lehetett a különbséget 2016 júniusában. Ezek után újra margarint nyammogni, hát jogosan küldte el a nép Dzsudzsákékat a halál vérvörös izéjére. Holott nem volt kisebb szenvedés egy Feröer elleni meccs Dárdai Pál idején künn, na meg a kedden menesztett Storck első, fényesnek tetsző érájában itthon, amikor fordítani kellett 0–1 után, nem 0–0-nál begyötörni egy gólt. De hát ilyesmire ki figyelt akkor, amikor még a direkt kvalifikációra is volt esély – most bezzeg, amikor önmaga paródiájává vált a válogatott, egy Svájcban benyalt ötös után a Feröer elleni szenvedés is kiverte a biztosítékot. Két éve a görögök elleni tét nélküli négyes is belefért. Most azonban megy a háborgás, hogy ami tavaly működött, az miért krepált be (újra) ennyire látványosan. Merthogy ez mégiscsak Puskás földje volna, nem Izland, ahol örülnek, ha kijutnak, és ugyanúgy röhögnek este is a kocsmákban, ha éppen nem.

Nekem ezzel az egésszel egy rettenetes gondom van: hogy alapjaiban nem stimmel semmi a sportág honi változatában. Erről nem Storck tehet, illetve annyiban talán igen, hogy állítólag a Dárdai vezette team igencsak használható, igencsak igényesen megírt utánpótlás-felzárkóztató programját egy „dankesőn” kíséretében (ha volt egyáltalán „dankesőn”, állítólag eléggé nyers a mi volt németünk) archiváltatta, és a rendszer üzemeltetését importált germánokra bízta.

Anno ez elég jól bejött Szent Istvánnak, más kérdés, hogy ezt így utólag mondjuk, a kortársak között szerintem elég nagy fikázás mehetett a rendet fenntartó, illetve a csatákat eldöntő németek ürügyén, csak hát kritizálni éppenséggel lehetett a nyugatról érkező lovagokat, ellenszegülni viszont nem feltétlenül volt kifizetődő a más minőséget képviselő páncélzat és egyéb szúró-vágó fegyverzet miatt.
Magyarán, most még aligha mérhető le, hogy a németek által vezérelt utánpótlás-nevelés mennyire indult jó irányba – annyit látunk, hogy az ő országukban működnek a dolgok, avagy nem tudom, figyeltük-e a statisztikát, hogy a német válogatottat, amióta a vb-selejtezőket feltalálták, még nem verték meg idegenben. Otthon is csak kétszer. Szóval az nem az Andorra elleni iszapbirkózás szintje.

Más kérdés, hogy mindig ott settenkedik a gyanú: vajon Storck itt maradó emberei képesek-e mindazt hatékonyan átültetni a magyar rögvalóság terepére, ami miatt a német foci oly nagyszerű? Vagy ahhoz szükségeltetne mindaz, amibe egy német kölyök beleszületik, kezdve az életszemlélettől, a sikerorientáltságtól a fegyelmezettségen és a „kämpfen Deutschland, kämpfen” alapvetésen át a jóhoz, minőséghez való ragaszkodásig? Vagy ebben a szocializmustól fertőzött közép-európai miliőben, amelyben a „langyos a sör, de nekünk így is jó” zoráni refrénje továbbra is meghatározó, felturbósítva a rendszerváltás óta elharapózó „mindegy, hogy hogyan, csak keressünk sok pénzt” látszatkapitalista megközelítésével – szóval itt egy német szisztéma üzemképes lehet-e egyáltalán?

Egyébként pedig szerintem nem koncepciókat kellene gyártani, hanem szépen visszaidézni Kutas elvtárs szellemét. Csak nem központilag előírt távon futtatnák az NB I-es játékosokat – mondjuk, kíváncsi lennék azért egy nagyobb erőfelmérésre –, hanem IQ-teszteket kellene csináltatni az összes magyarországi labdarúgóedzővel. Már elnézést. De tényleg. Különösen azokkal, akik a gyerekek között tesznek-vesznek. Plusz néhány pszichológiai vizsgálat sem ártana. Egyből kiderülne, mennyire befogadó az a közeg az újra, a minőségi tudásanyagra, amelyiken a hazai futball színvonala múlik.

A létező összes tiszteletem valamennyi kivételnek, de erős a gyanúm, hogy nagyjából olyan riasztó eredményeket kapnánk, mint amikor a sugárzási szintet mérték a csernobili robbanás másnapján az erőmű közelében. És ugyanúgy el kellene titkolni a végeredményt, amíg lehet…

Merthogy a tesztelendők tevékenységének eredménye mindaz, amit látunk, pontosabban, amit nem látunk. Magyar futballistákat elitbajnokságokban, erős klubokban. Horribile dictu olyan NB I-et, amelyben nem kell kiizzadt szabályozással kicsikarni a magyar fiatalok szerepeltetését (amire elég látványosan tesznek a legtöbb helyen), mi több, a minőségi hazai anyagból gyúrt élcsapatok esetleg megélik az ősz első hónapjait az európai kupaporondon. Jesszusom, milyen rózsaszín orgiát sikerült egy bekezdésen belül összehordani, én kérek elnézést.

Úgyhogy gyerünk vissza a mocsárba, szóval olvastam szakértékezést arról, hogy a mi legjobb játékosaink még hírből sem ismerik a labda nélküli mozgást. Hát ja, többek között azt sem. Mégsem ezt kellene elsősorban számonkérni. Hanem az erőnlétet.

Itt dől meg minden, amit itt koncepcionálisan, reformosan, átalakítósan bárki előad a fényesebb jövő érdekében. Hogy állóképesség és gyorsaság frontján rendszeresen gátakba ütközni látszik mindenki, aki a magyar futballistállókban eszi a szénát. Hogy tehetséges ugyan a srác, de ha esetleg kikerül egy jobb csapatba, az izomzat és/vagy az ízület rögtön jelez, aztán rándul, szakad, vagy csak szimplán irány a fakó, netán mehet kölcsönbe a világ végére, mert egy dolog a helyezkedés, de szusszal sem bírja igazán.

Itt érkeztünk el az ősbűnhöz. Erőnlétet és gyorsasági állóképességet építeni ugyanis elvben bárki tud, aki csak alapfokon ért az edzősködéshez. Vagy legalábbis illene tudnia. Itt még nem nemzeti futballkultúránál, magyar hagyományoknál, taktikai elképzeléseknél, akadémiai képzési struktúráknál tartunk. Hanem az alapképzésnél. Az izomzat, a keringési rendszer fejlesztésénél, jól megtervezett futóadagoknál, saját testsúlyos, idővel súlyzós tréningeknél. Ráadásul nem valami össznépi átok ül rajtunk, mert azért látni néhány sportágat, amelyeknél az ilyesmi egyszerűen nem kiemelt témakör, csupán része a nagy egésznek, magától értetődő módon. Úszóknál, kajak-kenusoknál, pólósoknál is rendre hallani nyavalygást, hogy hát azért ezt vagy azt jobban megtaníthatnák fiatal korban, de az, hogy a magasabb szintre kerülők bírják a terhelést, sosem jelent gondot. Például nemigen emlékszem olyan válogatott vízilabdameccsre évtizedekre visszamenőleg, amelyet azért veszítettek volna el a magyarok, mert elfáradtak a végére, vagy hogy sebességbeli különbség lett volna az ellenfél javára. Ahogy Kemény Fecsó bá, a pólós utánpótlás-kapitányok koronázott királya mondta anno, már túl a hetvenen – és egy rakat junior-vb- és Eb-aranyérmen –, hogy „én még ma is úgy forgatom az élettankönyvet, mint kurva a liliomot”.

Tudnánk ajánlani a futballban tevékenykedőknek. Reménykedve, hogy felfogják: ebből nem a kurva és a liliom a legfontosabb, hanem az élettankönyv forgatása, és a benne foglaltak megértése. Visszautalva bizonyos tesztek szükségességére: nekem speciel ez utóbbi kapcsán vannak a legnagyobb kételyeim.