Bízzunk a mágnesben! – Malonyai Péter publicisztikája

„Egy kicsit pozitívabban!” – szólított fel nemrégiben Dzsudzsák Balázs lapunk hasábjain, s hozzátette még, hogy a pozitív életszemlélet nem pénzkérdés, vagy benne van az emberekben, vagy nincs.

Most hagyjuk, hogy a bérből és fizetésből élők hangulatát alapvetően meghatározza az egzisztenciális helyzetük, maradjunk a futballnál – és a dzsudzsáki intésben rejlő csúsztatásnál. Ha ugyanis a futballról van szó, nem nekem kell pozitívnak lennem, hanem azoknak, akiknek ez a foglalkozásuk. Nekem itt van a saját életem, a munkám, a családom, a barátaim, ez az én világom, amelyben igyekszem is előremutatóan szemlélni a világot. A labdarúgásban kívülálló vagyok, szemlélő, esetleg drukker, így megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy a látottak hatással legyenek a kedélyállapotomra.

Ez a dolgom, mi több, ez minden.

Nem véletlenül oszthatók ugyanis két feltűnő részre a stadionok, van ugyebár a pálya, és van a lelátó. Az elhatárolást ma már az őrző-védő-támadók által is biztosítják, sőt megkövetelik. A néző néz, a futballista játszik, és nagy kegy, ha a játékos közelebb merészkedik a lelátó népéhez, ha pedig „lepacsizik" az emberekkel, ki tudja, hány éberen figyelő szempár előtt teszi.

Ezzel együtt értem én a követelményt, amióta csak létezik a magyar futball, a benne lévők semmit sem szeretnének jobban, mint azt, hogy mi a feketét fehérnek lássuk. Vegyük észre a „biztató jeleket", amelyek még a legnagyobb blamában is tetten érhetők, de ne csupán észrevegyük, hanem kapaszkodjunk beléjük. Az egész magyar futball magáénak tette a legendás Fradi-dal utolsó mondatát, mely szerint „Akkor is győzünk, hogyha kikapunk…" Nem mellesleg a szöveg aktualitását a csapat üldöztetése adta, a politikai szándékra volt válasz, ami ugyebár mostanság nem élő feszültségforrás.

Aligha véletlen, hogy nálunk adminisztratív eszközöktől sem riadt vissza a (futball)hatalom, hogy rózsaszínben lássuk a világot. A hetvenes években például a tévéközvetítések visszafogásával (enyhe kifejezés) terelgették az embereket afelé, hogy csak a hivatalos duma rögzüljön bennük a játék kapcsán, aztán jöttek az összefoglalók, amelyekben a leggyatrább meccsekből is ki lehetett választani néhány olyan jelenetet, hogy a néző azt higgye, a nívó az egeket verdesi.

Az eladhatóság – hogy mai kifejezéssel éljek – mindig fontosabb, mint a termék minősége, ám mifelénk a legtöbben nincsenek tisztában az arányokkal. Némi gyöngyöt ugyanis illik odavetni, hogy legalább a legnaivabbak bevegyék, amit igyekeznek a szájukba rágni. Ilyen volt a tavalyi Európa-bajnokság is, becsülöm is érte a csoporttovábbjutás valamennyi szereplőjét, az idei produktum is bizonyítja, rengeteg munkájuk volt benne. Meg is érdemelték az ünneplést. Na, nem a végeredményért (a tizenhat között ugyebár 0–4-gyel búcsúztunk), hanem mert képesek voltak túllépni a saját árnyékukon. És a közegükön.

Miközben Dzsudzsák Balázs tanácsait ízlelgettem, eszembe jutottak azon kevesek (nagy hirtelen a nálam leginkább hiteles Dárdai Pálra gondolok), akik azt mondogatják, hogy visszatérően a realitásból, a magyar futballvalóságból illik, kell, kötelező kiindulni. Akkor most valóság vagy pozitív gondolkodás? Szerintem is Dárdaié a helyes út, mert a futball nyilvános műfaj, élő adásban láthatja mindenki – mi van. Az eredményjelző nem hazudik. Aki ezek után folyamatosan képes a pozitív gondolkodásra, roppant elfogult, vagy hatott rá a kívülről érkező tudatmódosítás.

Hogy valamivel mélyebbre hatoljak, alapvetően megengedhetetlen, hogy egy futballista tanáccsal lássa el a nézőket, majd' azt mondtam (mert mondhatnám), hogy kioktassa. A műfaj szabályai nem engedik meg az ilyesmit. Mert ugyebár a néző jegyet vesz, és ezzel – akár tetszik, akár nem – jogot nyer a tetszésnyilvánításra. Ő megteheti. Kétségtelen, a hangnem mostanság gyakran otromba, gyalázkodó, szégyenteljes, de ettől még nem változik meg a szereposztás: a futballista játsszon. Neki az a dolga.

És persze gondolkodjék pozitívan. A saját feladatával kapcsolatban. Jusson el odáig, hogy én is észrevegyem, mennyire bízik magában, a tudásában, a tehetségében, és nem utolsósorban a többiekben, ha már egyszer csapatjáték a labdarúgás. De az nem megy, hogy miközben van egy Andorránk, egy Luxemburgunk, nekem kelljen szégyenkeznem. Nevezetesen azért, mert annyira elkeserített a látvány, hogy elképzelni sem tudom, hogy néhányat alszunk, s máris itt a Kánaán.

Az 1954-es futball-világbajnokság elbukott döntője után maga Rákosi Mátyás jelentette ki, hogy a sajtó a felelős a forradalmi közhangulatért, másként a várakozás felfokozott volt. Az Aranycsapat valóban arany csapat volt, a világ legjobbjaként jegyezték, így aztán átlátszó az érvelés. Meg különben is. A Moszkvából érkezett „trojka" tagjaként különleges hatalmú Farkas Mihály „vigyázó szemét" a futballon tartotta, s – mint mesélik – Sebes Gusztáv szövetségi kapitány sem volt a kritika szerelmese. De a legrosszabb az volt, hogy az öltözők környékén mindenki azon jártatta az agyát, hogy vajon mit gondolna a „főnök", amiből több rossz származott, mint amikor Farkas kinyitotta a száját. Hasonló volt a helyzet a forradalom után 1957-ben, amikor abból igyekeztek tőkét kovácsolni, hogy Kádár János Vasas-drukker, az ő képzelt szája íze szerint igyekeztek befolyásolni a közvéleményt, és a korábbi nagy Bp. Honvédhoz hasonló tekintélyhez juttatni a Vasast. Miközben Kádár megjelent ugyan néhány meccsen, ám szenvedélye eltörpült Farkas Mihályé mellett.

Ezek az „apróságok" is arra ösztönöztek, hogy a pozitív gondolkodás (akkor még nem létezett a kifejezés) verjen gyökeret a lelátón – nem árt néha történelmi összefüggésekben gondolkozni.

Azon túl, hogy a néző és a futballista két külön világ, a magyar futball különlegesen zárt. Akik a tűz közelében vannak, igyekeznek meggátolni, hogy mások is melegedjenek mellette. Érthető emberi gyarlóság, senkitől sem várható el, hogy feladja jól kiépített állásait. Az viszont túlzás, hogy elvárja a dicsőítést, megkívánja, hogy valamennyi döntését zseniálisnak minősítsék. A pozitív gondolkodás jegyében. „Csak hódolat illet, nem bírálat" – ezek az Úr szavai Az ember tragédiájából, s noha Madáchnál erre Lucifer rávágja, hogy „Nem adhatok mást, csak mi lényegem", ez, kérem, irodalom, a magyar futballban az ilyesmi elképzelhetetlen. Kivéve persze, ha a többiek „lényege" az egyetértés. És többnyire az, magabiztosságot adóan, nem véletlen, hogy a játékos a szájára veszi, szájára veheti a nézőt. A véleménynyilvánítás szabadságával együtt – mert ugyebár ott van a pályán, látható.

Hiszik, nem hiszik, roppant tisztelem Dzsudzsák Balázst, Nyírlugosról elindulva jutott el addig, hogy jegyzik a futball elitjében, ehhez rengeteg munka kell. Az pedig nem az én dolgom, hogy hol játszik, kifutja-e a tehetségéhez méltó pályát, az ő élete, az ő sorsa, nyilván végiggondolta, mikor mit tegyen. Ahogy elutasítom, hogy véleményezze a gondolkodásomat, eszem ágában sincs beleszólni az életébe. Tegyük mindketten a dolgunkat, ha a futballról van szó, a bot két végén vagyunk (hogy finomítsam a közkeletű kifejezést).

Nem mellesleg a nézőben több a pozitív gondolkodás, mint akármelyik futballista hiszi. Legendás példa, hogy 1969 decemberében a marseille-i vereség (Csehszlovákia ellen 1:4), a világbajnokságról lemaradás után mindössze 1000 néző volt kíváncsi a Népstadionban a Fradi–Honvédra. Aztán négy hónappal később ugyancsak Fradi–Honvéd, és 50 ezer ember a Népstadionban. Magyarán, a drukker képes a pozitív gondolkodásra, csak éppen nem parancsszóra.

Egyébként, ha pozitív meg negatív, én alapvetően a mágnesre esküszöm. Nincs az a duma, amelyik befolyásolhatná nála a vonzást és a taszítást.