Kapitány úr, győznie kell! – Sinkovics Gábor publicisztikája

Kapitány úr, tisztelettel! Néhány pillanatig feltartanám, ha már felszállt a mi kétségbeesett erőlködéssel és múltból eredő szenvedéllyel felszínen tartott süllyedő hajónkra. Néhány gondolat talán segíthet önnek, miközben felsétál a hídra és vitorlát bont. Mindenekelőtt jó lenne a fejébe látni, hogy miért is vállalta el a magyar labdarúgó-válogatott irányítását. És most hagyjuk az udvarias kötelező köröket. Talán az Aranycsapatra gondolt, a gyönyörű Budapestre, a villányi borvidékre, vagy látta maga előtt a Marseille-ben vonuló húszezer magyarról készült fotót? A tavalyi futball Európa-bajnokság különleges élmény volt nekünk, magyaroknak, de azzal már tisztában lehet, hogy annak a csapatnak még volt gerince, még voltak alappillérei, ám önnek ezek nélkül kellene sikeresnek lennie. Leekens úr, olvastam nyilatkozatait, visszafogottan, higgadtan, érzelemmentesen érvel, igaz, mit is mondhatna, amikor talán most kezdi felfogni, feldolgozni, hová került, mit is vállalt. Élmény önnel beszélgetni, és nemcsak az Anderlechtről, Paul Van Himstről, Enzo Scifóról, a belga futballmúltról, hanem például Jan Fabre-ról, a flamand képzőművészről, aki szkarabeuszokból készített kompozíciókat, és amelyeket a kilencvenes évek közepén Budapesten is kiállítottak. Kapitány úr, ön egyelőre jól kommunikál, van stílusa, és ez ebben a szakmában nem hátrány. Különösen nekünk, akik sokszor szakmai értékelés gyanánt azt halljuk, hogy: „öööööööööööö…”, és ebből aztán gondoljon mindenki, amit akar.

De féltem önt, kapitány úr. Ha nem sértem meg, még inkább féltem saját magunkat. Olyan helyzetben és pillanatban vállalta el ezt a feladatot, amelyik történelmi jelentőségű. És ebben most nincs semmi pátosz vagy költői túlzás. Átéltünk mi megannyi kudarcot az elmúlt évtizedekben, láttuk Jenei Imre megdöbbent arcát, amikor vb-selejtezőn a Népstadionban kikaptunk Izlandtól egy forró júniusi napon, pedig akkor még Kiprich József és Kovács Kálmán játszott a csatársorban. Hallhattuk élő adásban Mészöly Kálmán káromkodását Reykjavíkban, elraktározhattuk magunkban Csank János szúrós tekintetét a jugóktól kapott hét gól után, és megállapíthattuk, hogy Lothar Matthäus is zavarba jön, ha magyar futballistákkal kell dolgoznia. Kudarc kudarc hátán. De valamennyin túlléptünk. Egyiknek sem volt akkora jelentősége, mint a mostani sorozatnak.

Önnek, kapitány úr, győznie kell!

Öntől most csodát várnak, sőt elvárnak, hiszen a magyar labdarúgó-válogatottnak ki kell jutnia a 2020-as Európa-bajnokságra. Kapitány úr, még egyszer leírom: ki kell jutnia! És nem bolondultam meg, nagyon is tisztában vagyok a körülményekkel, a helyzettel, a lehetőségeinkkel. Önnek úgy kell a válogatottat építenie, hogy csak néhány karakteres futballistából válogathat. Vannak jó kapusaink, Gulácsi Péter, Dibusz Dénes, Bogdán Ádám, van egy nemzetközi szinten is használható védőnk, Kádár Tamás, és három olyan támadónk, Szalai Ádám, Nikolics Nemanja és Dzsudzsák Balázs, akikkel bátran dolgozhat. Ennyi. És persze vannak a még „tehetségesek” – Sallai Roland, Nagy Ádám, Nagy Dominik, Varga Roland, Kalmár Zsolt, Varga Kevin –, akikből vagy lesz nívós futballista, vagy nem. Én ideveszem a még szinte gyerek Szoboszlai Dominikot és Csoboth Kevint is. Belőlük kellene ütőképes csapatot formálnia, ami hosszú távon talán sikerülhet is – de nincs idő, kapitány úr, önnek erre nincs ideje. Tudja, mi sokáig úgy voltunk a magyar futballal, mint az a gazda, aki tudta, hogy halálos beteg a kutyája, és el kellene altatnia, de nem volt rá képes, nem volt hozzá ereje. Aztán amikor egyik éjszaka az állat szenvedve vonyított, a gazdája azt üvöltötte tehetetlenül, hogy „elég, elég, elég…!”.

Az élet nem habos torta, kapitány úr. Ezt a mondatot persze, ha lefordíttatja – barátja, Békeffy Gábor biztosan segít – sem tudja pontosan hova tenni, fogalma sem lehet róla, mit jelenthet nekünk a fekete Volga, a piszkosfehér Trabant vagy a tűzpiros, tuningolt Zsiguli. Amikor ön 1978 májusában a mi Kű Lajosunkkal együtt BEK-döntőt játszott az FC Bruges színeiben a londoni Wembley Stadionban a Liverpool ellen, mi itthon még azt gondoltuk, hogy a dobozos sör, a Fa szappan és a Frottee dezodor valami egészen különleges termék. Izzadságszagú hétfők, szerdák és vasárnapok.

Volt és van bajunk bőven, de ezt előbb-utóbb ön is érezni fogja. Egyébként ha nagyon rosszkedvem van, rendszerint meghallgatom a Pulp együttes Common People című számát. Ha hiszi, ha nem, táncra perdít, a kutyám elégedetten s lelkesen figyeli, ahogy ugrabugrálok. Mert hétköznapi emberek vagyunk, ahogy Jarvis Cocker, a sheffieldi zenekar énekese dalolja, és már eltemettük a szuperhőseinket. Puskás Öcsit, Bozsik Cucut, Kocsis Kockát, Czibor Zolit, Tichy Lajost, Machos Ferencet, Sándor Csikart, Albert Flórit, Farkas Jancsit, Bene Ferikét. Látja, kapitány úr, legtöbbjüket becézzük, mert sok örömet, mert életre szóló élményeket szereztek nekünk, és talán miattuk sem tudunk lemondani erről a gyönyörű sportról. Tudom, hogy már látott néhány meccset kapitányi kinevezése óta, és túl van az első sokkhatáson. Ott volt Luxemburgban, és csak nyelt, nyelt nagyokat, ült bajnoki meccseken, és nem értette, a legtöbbjén miért nincs iram, miért hiányoznak a sprintek, és hol a tömeg.

A tömeg eltűnt, kapitány úr, eltűnt a játékkal és a legtöbb minőségi játékossal együtt. Viszont nőtt az ellendrukkerek száma. Akik folyamatosan mondják, szinte kiabálják, hogy minek ennyi új stadion. Akik talán kárörvendve várják, hogy elbukjunk az előttünk álló Európa-bajnoki selejtezőn, és akkor majd jöhetnek a transzparensek, hogy minek épül az új Puskás Ferenc Stadion is, amikor nincs magyar futball. Beteg ember, akit majd kéjes örömmel tölt el, hogy 2020-ban Budapesten esetleg Szlovákia–Izland Eb-mérkőzést rendeznek, miközben szlovák szurkolók üvöltöznek a magyar fővárosban. Az valóban menjen el az országból, vállaljon munkát külföldön. És ezt nem a megfelelési kényszer mondatja velem. De az előttünk álló Európa-bajnokság a budapesti csoportmeccsekkel történelmi lehetőség, soha vissza nem térő alkalom. Ez lehet a mi „olimpiánk”, ha ott van a magyar válogatott. Ez immár az ön felelőssége, kapitány úr. És elképzelni sem tudom, hány belga kissrác akar futballista lenni Eden Hazard, Romelu Lukaku vagy Kevin De Bruyne miatt. Sohasem felejtem el az első válogatott meccsemlékemet: 1971 tavaszán a franciák vendégszerepeltek Eb-selejtezőn a Népstadionban. Kétszer akkora volt a zászló, amelyet cipeltem magammal az ötvenötös buszon, mint én. Kínkeserves 1–1 lett a vége, Kocsis Lajos tizenegyesből lőtte a gólunkat, mégis már ott tudtam, hogy a futball a legnagyobb szenvedélyem lesz. (A lányok, asszonyok akkor még nem rúgtak labdába…) Hány és hány kissrác érezhetné ugyanezt több mint két év múlva, ha az ön csapata, tehát a mi válogatottunk Európa-bajnoki résztvevő lenne! Itt, Budapesten, itthon, több tízezer magyar előtt.

Ezért sem mindegy, nagyon nem mindegy, hol leszünk 2020-ban. És hol lesz ön, kapitány úr… Az idén rendkívül sikeres vizes vb-t rendeztünk, a hangos ellendrukkerek azt is kritizálták, miközben a Pulp zenekar által megénekelt átlagemberek felejthetetlen pillanatokat élhettek át. Közösségi élmény volt – amely ritka ebben a megosztott országban –, és az lenne a következő labdarúgó Eb is. Leekens úr, a futballjövőnk az ön kezében van, hozzá kell szoknia ehhez a gondolathoz.

Az írás elején süllyedő hajót említettem, remélem, csaknem két év múlva nem kell az „Ez a hajó elment…” kezdetű mondatot megfogalmazni. Ha mégis, akkor ön csomagol, és új kikötőt keres, miközben mi megint mentőövért kiáltunk.

Tengernyi könnyel a szemünkben.