Birkapörkölttúra – Bodnár Zalán jegyzete

A március végén Kazahsztántól és Skóciától elszenvedett hazai vereségeknél is fájóbb, hogy a magyar futball megint kihagyta a kínálkozó jó lehetőségeket. Viszonylagos földrajzi közelségünk a világbajnokságot rendező Oroszországhoz, továbbá az európai játékstílus képviselőjeként és a tornáról való lemaradásunk révén távoli világok vb-szereplőit csábíthattuk volna magunkhoz felkészülési mérkőzésekre. Úgy hírlett, hogy a tornára kijutók nagy része szívesen készülne ellenünk a tavasszal és a nyár elején. Még az Uruguay elleni találkozóról is volt szó, ám Luis Suárez és Edinson Cavani helyett be kellett érnünk a kazahokkal, a skótokkal, a fehéroroszokkal és az ausztrálokkal (utóbbi két csapat ellen júniusban játszunk), vagyis az idei négy felkészülési erőpróbánkra – amelyek jó ideig az utolsók is lesznek a Nemzetek Ligája bevezetése miatt – csak egy vb-szereplővel, az ausztrál csapattal sikerült meccset lekötnünk. Értjük mi, hogy az első kilencven percén Georges Leekens szövetségi kapitány nem akart kiadós vereséget megkockáztatni, pedig érdemes lett volna belátni, hogy a világranglistán 136. helyezett Kazahsztán elleni meccsből csakis rosszul lehet kijönni: ha nyerünk 3–0-ra, mindenki legyint, hogy ezek csak a kazahok, a hazai vereség viszont valóságos kis „groupamanazo” lett, hogy Uruguaynál maradjunk.

Az uruk elleni összecsapás nemcsak Suárez és Cavani miatt lett volna vonzó, hanem kiváltképp azért, mert Uruguayban került volna rá sor. Márpedig 1962 decemberében lépett pályára legutóbb a kétszeres világbajnok otthonában a magyar válogatott, ráadásul 1991 óta, vagyis huszonhét éve(!), az Argentínától elszenvedett 2–0-s vereség után egyáltalán nem játszottunk Dél-Amerikában, amely Európa mellett mégiscsak a futballvilág másik hatalmi pólusa, kilenc vb-győzelemmel. A szubkontinens tíz országa közül hárommal (Ecuador, Paraguay, Venezuela) még sohasem mérkőzött meg a magyar nemzeti együttes. Igazi ünnepi alkalom és csapatépítésnek sem lett volna utolsó lehetőség egy dél-amerikai találkozó, sőt, egy jó kis dél-amerikai túra. Tudjuk, nem egyszerű megszervezni, de a felkészülés minden igénye kielégíthető ott: kemény csapatok ellen lehet játszani magaslaton, tengerszinten, hőségben, hidegben, ami tetszik, és – ha már a nyugati nagy klubok „zsíroskenyér-túrára” járnak Ázsiába – már csak a birkapörkölt miatt is megérte volna. Extrém, férfit próbáló körülmények között ismerhette volna meg a keretét, játékosainak karakterét az új belga kapitány.

És Nikolics Nemanjának vagy Stieber Zoltánnak még csak át sem kellett volna repülnie az óceánt…