Détári: A realitás az, hogy éppen beférünk az európai középmezőnybe

– Mi jut eszébe, ha azt mondom, ötvenöt?
– Hogy napokon belül annyi idős leszek. Elszaladt az idő, ez az igazság. Állítom ezt annak ellenére, hogy ha tükörbe nézek, nem egy ötvenöt éves férfi köszön vissza. Egyrészről nem festek annyinak, másrészről nem is érzem magam annyinak. Jóllehet, ha sportolok, másnap már itt fáj, ott fáj, hovatovább mindenhol fáj. De hát addig jó, amíg fáj.

– A sportolás nyilván a futballozást takarja.
– Inkább a teniszt és a pingpongot.

– Nem is focizik?
– Csupán alkalomadtán, lassan be is jelentem a visszavonulásomat... Ha jótékonysági rendezvényre hívnak, vagy gyerekek közé, örömest megyek, amúgy tényleg elvétve rúgok labdába. Félreértés ne essék, nem csömörlöttem meg, de ötven és hatvan között félúton már kétszer meggondolja az ember, milyen felkérésre bólint rá. A magyar öregfiúk-válogatottnak ugyanakkor képtelen vagyok nemet mondani. Tavaly álltunk össze először, eddig háromszor léptünk pályára, kétszer az ukránok, egyszer a Haladás ellen, jövő csütörtökön következik a negyedik meccsünk. Utazunk Miskolcra, a DVTK ellen játszunk. Szerencsére fogalmazhatok többes szám első személyben, mert Gellei Imre már felhívott, hogy ismét számít rám. Ezek szerint a korábbi mérkőzéseken meggyőztem arról, hogy helyem van a csapatban...

– Ha így folytatja, többször szerepel majd az öregfiúk válogatottjában, mint a felnőttben.
– Ahhoz még ötvennyolc meccsen kellene szóhoz jutnom – nem vennék rá mérget, hogy összejön. Egyébként is, jöjjenek a fiatalok! Mi csak azért vagyunk, hogy a jelenlétünkkel növeljük az est fényét, a játékhoz már keveset tudunk hozzátenni. Főleg akkor, ha az ellenfél harmincöt éves spílereket vet be, mint tette azt Ukrajna. Nem volt korrekt.

– Dühítette?
– Hogyne dühített volna, hiszen mindkétszer kikaptunk. A győzelem mindig, mindenhol fontos. Aki szeret veszíteni, ne menjen sportolni!

– Ezt a mentalitást még az Aszfaltútépítőkben nevelték önbe, vagy már a Honvédban?
– A grund tanított meg erre – is. Kisebb voltam, mint a többiek, ha játszani akartam velük, többet kellett nyújtanom náluk, különben kihagytak volna. Mindenben versenyeztünk, a győztes ünnepeltette magát, a vesztest csúfolták. Mivel nem akartam gúny tárgya lenni, egészen fiatalon belém ivódott, hogy nyernem kell.

– Ha nem tévedek, amikor összejönnek az öregfiúkkal, záporoznak a zrikák.
– Az biztos, hogy vidám a légkör. A jóra előszeretettel emlékezünk, a rosszat rég elfelejtettük. Ha nem is mindenki puszipajtása a másiknak, a kölcsönös tisztelet ugyanúgy megvan, mint egykor a gyepen volt. Vannak évtizedekre visszanyúló barátságok, én például az összes korábbi kispesti csapattársammal remek viszonyban vagyok, azt persze előszeretettel hangoztatom, hogy én vagyok az egyik legfiatalabb köztük... A minap beszéltem Nagy Antival, panaszkodtam neki, hogy mindjárt betöltöm az ötvenötöt, mire leintett, hogy nyugi, ő hatvankettő lesz... Csak az a baj, hogy egyre ritkábban találkozunk. No meg az, hogy amikor együtt vagyunk, jobb híján anekdotázunk. Szívesen beszélgetnénk arról is, manapság milyen sikereket érnek el az utódok, kár, hogy ez nem hálás téma.

– Ha a válogatott vereséget szenved Andorrától vagy Kazahsztántól, felmegy önben a pumpa?
– Már nem. Volt idő, amikor bosszantott a mieink gyengélkedése, mostanra „elengedtem". Azt tapasztalom, hogy némelyek még mindig ámítják magukat, azt hiszik, a focinagyhatalmak közé tartozunk, ugyanakkor egyre többen látják reálisan a helyzetet. Márpedig a realitás az, hogy a magyar válogatott az európai középmezőnybe épphogy befér – ha befér egyáltalán. Hozzáteszem, a válogatott a nemzet kirakatcsapata, de az ország fociját nem az határozza meg, hogy éppen kijut-e az Európa-bajnokságra, vagy kikap Kazahsztántól. Amíg nincs erős utánpótlásbázis, amíg a korosztályos együttesek nem érnek el jó eredményeket, nem lehet elvárni, hogy felnőtt szinten versenyben legyünk a legjobbakkal. Ahogy a mondás tartja: amit Jancsi nem tanult meg, nem tudja a János.

– Az önök válogatottja még kijutott a mexikói világbajnokságra, és bár ott úgy szerepelt, ahogy, Európa legjobbjai között emlegették. Mi romlott el azóta?
– Ezt nem tudom. Azt ellenben igen, hogy amikor felnyílt a sorompó, és egyre-másra engedték külföldre a magyar labdarúgókat, az volt a cél, hogy ha évek múltán hazatérnek, a kint tapasztaltakat a honi futballban hasznosítsák. Ha százból ötnek sikerült, sokat mondok. Holott az idő tájt még neves klubokban, jegyzett bajnokságokban légióskodtunk, az számított szenzációnak, ha valaki nem kezdett a csapatában. Ma meg az a hír, ha valakinek jut tíz perc... Tisztelet a kivételnek! Gondolok itt elsősorban Gulácsi Péterre és Szalai Ádámra. Ami Ádámot illeti, őt nem úgy kezelik idehaza, ahogy megérdemelné. Nyolc éve, hogy a Bundesligában játszik, és ugyan nem jut szóhoz rendszeresen, a meccsek többségén pályán van, a gólokkal sem marad adós. Tisztában vagyok a németországi viszonyokkal, hallom, kint mennyire megbecsülik, sajnálom, hogy Magyarországon ez másként van. Jó helyen van, és kívánom neki, hogy még éveken át ott legyen.

– Ön hol volt a legjobb helyen?
– Nem volt gondom sehol. Még úgy sem, hogy amikor külföldre igazoltam, nem én döntöttem el, melyik klubhoz megyek – eldöntötték a fejem fölött. A legjobb helyen mindazonáltal a Juventusban lettem volna, kétszer is komolyan felvetődött a lehetősége, hogy odaszerződöm, sőt a csapat amerikai túráján játszottam is, ám az élet másként hozta.

– Ha jól veszem ki a szavaiból, még ma is bántja, hogy úgy alakult.
– Áh! Már akkor tudomásul vettem, hogy olyan világban élünk, amelyben előfordulhat, hogy fontos kérdésekben mások határoznak helyetted. Így hát ahelyett, hogy a kardomba dőltem volna, inkább örültem annak, hogy külföldre szerződhetek. Amikor Frankfurtba igazoltam, mehettem volna a Monacóhoz is – mindkét egyesület vezetői hajlandóak voltak kifizetni a Honvéd vezetői által megszabott kétmillió dolláros vételárat –, mi több, képben volt a Barcelona is, de utólag nem bánom, hogy Németországba adtak el. Más lapra tartozik, hogy még nem dőlt el a jövőm, amikor Deák Gábor, az Állami Ifjúsági és Sporthivatal elnöke megkérdezte tőlem, a Frankfurthoz vagy a Monacóhoz szeretnék-e menni. Mondtam neki, hogy a Monacóba... Aki azt gondolja, megkeseredett ember vagyok, téved. Jól éreztem magam mindenhol, még ott is, ahol az edző annyira nem kedvelt, hogy hozzám se szólt. Ettől függetlenül minden hétvégén berakott a kezdőbe. A minap is olvastam, valamelyik légiósunk azzal magyarázta a mellőzését, hogy szegény magyarokkal mindent meg lehet tenni. Ez kérem, badarság. Én még olyan edzőről nem hallottam, aki ne vetette volna be a legjobbját, teszem azt azért, mert magyar. A helyzet ennél jóval egyszerűbb a nyugati világban: aki megüti az elvárt szintet, játszik, aki nem, kihagyják. Én úgy mentem ki külföldre, hogy ha a kispadra kényszerülök, összecsomagolok és hazajövök. Hogyhogy nem, erre nem került sor.

– Tehát felejtsük el a „mindenhol a magyarokat bántják” dumát?
– Ha javasolhatom, igen. Az egy dolog, hogy a mi generációnk jóformán mindenhol megállta a helyét, de érdekes, később Király Gábort, Dárdai Pált vagy Gera Zoltánt sem hallottam panaszkodni. Egyiküknek sem volt könnyű, fiatalon, nyelvtudás nélkül igazoltak Németországba, illetve Angliába, mégis maradandót alkottak. Eleinte én is úgy mentem le vásárolni Frankfurtban, hogy előtte a szótárból kiírtam a kenyér és a felvágott német megfelelőjét, idővel aztán a közértben ugyanúgy elboldogultam, mint a pályán.

– Olyannyira, hogy május 28-án lesz harminc éve, hogy a szabadrúgásgóljával az Eintracht elhódította a Német Kupát...
– Szép emlék az is. Frankfurtból ma is sűrűn keresnek, egy hete adtam interjút az egyik magazinnak. Miután a csapat ismét bejutott a kupadöntőbe, a vezetők már jelezték, szeretettel látnak a berlini finálén. Tavaly is döntős volt az Eintracht, akkor is meghívtak, a reptérig el is jutottam, fájdalom, ott kiderült, hogy egy héttel későbbre foglalták a jegyem... De hogy minden rosszban van valami jó: aznap rendezték az utolsó fordulót az NB I-ben, és ha nem is a Bozsik-stadionban, a tévében láttam, hogy a Honvéd legyőzi a Videotont. Amennyire örültem, hogy huszonnégy esztendő elteltével újra Kispestre került az arany, annyira sajnáltam, hogy Marco Rossi nem maradt a klubnál. A magyar futball nagyot nyert Marcóval, minden további nélkül el tudtam volna képzelni, hogy egy-két év múlva átveszi a válogatottat. Habár ez most sincs kizárva...

– Most látom, hogy a zsebéből nem a Honvéd, de még csak nem is a Frankfurt, hanem az Olympiakosz címerével díszített kulcstartó lóg ki. Mégiscsak akad egyenlőbb az egyenlők között?
– Régi ereklye, ennyiről van szó, nem többről. Nem vagyok nagy relikviagyűjtő, noha egy-egy tárgy emlékeztet arra, mely csapatok szerelését viselhettem. Viszont mezeket alig őrzök, amim volt, elajándékoztam. Egy-két klasszissal, mint Walter Zengával, Pierre Littbarskival és Jürgen Klinsmannal előre megbeszéltem, hogy a lefújást követően cserélünk, amúgy nem voltam az a típus, aki szaladt mások dressze után. Általában az enyémet kérték el.

– Még az a tízes mez sincs meg, amelyben Magyarország mindmáig utolsó világbajnoki gólját lőtte?
– Bármilyen szomorú, az sincs meg. Pedig szívesen felajánlanám annak a magyar labdarúgónak, aki legközelebb eredményes lesz vébén...

– A jeles nap alkalmából talán kap egy 55-ös felsőt a barátoktól. Apropó, kedden ünnepelnek?
– Szó se lehet róla! Csütörtökön meccs van.