Fejsport – Malonyai Péter publicisztikája

Kifejezetten lenyűgöz Milák Kristóf. A produkciója sem mindennapi (Európa-bajnoki cím, világbajnoki ezüst, tucatnyi arany a korosztályos világversenyeken), ráadásul úszásban, ami egyrészt igazi tömegsport (a glasgow-i Eb-n 48 nemzet indult), másrészt milliméterek, századmásodpercek döntenek, ám engem leginkább a felfogása ragadott meg.

Az önbizalma, vagy hogy korszerű legyek: a pozitív hozzáállása. Amikor szembesítik vele, hogy négy aranyat is nyerhet két év múlva Tokióban, az olimpián, eszébe sem jut szabadkozni, nincs „Hol vagyunk még attól…”, „Majd meglátjuk…”, „Az ellenfelek is nagyon jók…”. Sőt! Inkább megvallja, hogy a győzelem neki kevés, az igazi boldogsághoz az is kell, hogy a legjobb idejét ússza.

Nem divat mifelénk a magabiztosság, ha az esélyekről faggatják a sportolót, leginkább mismásol, hétköznapibban: semmitmond. Hagyománya van ennek nálunk, feltehetően azért, mert mindenki attól fél, ha ne adj' Isten nincs siker, számonkérik rajta, mit mondott – előtte. Főleg a csapatsportágakban ül tort az óvatoskodás, hiába toronymagas esélyes a gárda, a játékos legfeljebb addig jut el, hogy „szeretnének” nyerni. Ugyanez a fordulat akkor is, amikor a sikerhez elengedhetetlen a győzelem, a világ minden kincséért se mondanák ki, hogy nyernünk – kell.

Mondom, ez nálunk már tradíció. Amikor a magyar válogatott 1938-ban világbajnoki döntőt játszott (2:4 Olaszország ellen), a meccs előtti napon a csapatból végül váratlanul kimaradó Turay József így beszélt: „Az olaszok erősek, kemények, kissé erőszakosak. Sosem volt szerencsénk velük. Talán most, itt, idegenben…! Nagy-nagy elégtétel lenne megvernünk őket. Kettős elégtétel: megverni az olaszokat és vb-t nyerni ezzel…” Kétségtelen, a legendás „Suttyó” szavaiban kevesebb az óvatosság, mint mostanság divat, ám szó sincs mindent elsöprő önbizalomról. Pedig lehetne, hiszen a csapat három meccs, három győzelem, 13 szerzett és egy kapott gól birtokában várta a finálét. Mégsem ez számított, hanem: „Talán kifütyülnek otthon, ha másodikak leszünk.”

Az Évszázad mérkőzése, a londoni 6:3 előtt 1953-ban a főszereplők nem nyilatkoztak, a Népsport vállalta magára a mentegetőzést: „Tulajdonképpen csak Buzánszky az, aki formája tetőfokán áll most is. Grosics ugyan nagyjából egészségesnek mondható, az elmúlt hetek azonban nem múltak el nyomtalanul felette. Étel helyett főleg gyógyszerrel táplálkozott hosszú időn át, s a gyakori fájdalmaktól keveset aludt. Lóránt formája sem teljesen megnyugtató. Mintha az ütemérzéke nem lenne rendben, gyakran ugrik fel elkésve a labdáért. Lantoson is csak mérsékelt javulás látható, és amilyen örvendetes, hogy Kocsis meggyógyult, annyira kevésbé örvendetes, hogy a nagy tehetségű jobbösszekötő a sérülése miatt sok edzést mulasztott. Kevésbé örvendetes, hogy Hidegkuti kétségtelenül hanyatlott a bécsi nagy játéka óta. Mindehhez vegyük hozzá a hosszú utazás, az idegen környezet minden testi és lelki hátrányát, akkor bizony megfelelően kibontakozik előttünk a feladat nagysága.”

Maradva az Aranycsapatnál, 1954-ben az NSZK elleni világbajnoki döntő előtt szintén nem beszélnek a játékosok, ismét a Népsport lép a helyükre. Mondhatnánk, hogy végre egyértelmű a fogalmazás (nyerni kell, és kész), ám árnyalja a képet, hogy a határozottság egyértelműen – politikai: „Beszélhetünk akármiről, a vágy, az óhaj, a követelés csak egy: azt a döntőt meg kell nyerni! A magyar csapatnak, amely a legnehezebb körülmények között, a legerősebb ellenfeleken keresztül jutott el a döntőig, győznie kell. Hirdetnie kell e győzelemmel a béke esztendeit, a béketábor akaratát, szabad hazánk fejlődését.”

Figyelemre méltó, hogy a szövetségi kapitány, Sebes Gusztáv szakmai alapon közelít, a taktikai értekezleten ezt mondta: „Úgy kell játszanotok, mint az uruguayiak ellen a hosszabbításban. Tudásotok megvan, uralkodjatok az idegeiteken, higgadtan küzdjetek, és akkor azt nyújtjátok, ami a csapatban van.” Nincs ok a fanyalgásra, ezt kell mondani egy világbajnoki döntő előtt, persze könnyű akkor, ha az ember csapata Brazílián (4:2) és a kapitány által is kiemelt Uruguayon (4:2) túljutva lesz finalista. Más kérdés, hogy a mindmáig fájó vereség (2:3) után éppen erre a két meccs-re, pontosabban a fáradtságra hivatkozott a kapitány (is), mentség lett a dicsőségből. Azt viszont hozzá kell tenni, hogy a berni mérkőzésen szó sem volt önbizalomhiányról, sőt. Ahogy Feleki László írta: „Maga az a tény, hogy a csapatot óvni kellett az elbizakodottságtól, s hogy egyáltalán szó eshetett az elbizakodottság lehetőségéről, már arra vall, hogy Nyugat-Németország csapatát semmi esetre sem tekintették olyan erős ellenfélnek, mint például a két dél-amerikai csapatot.”

Nem tudom, hogy az utódok olvasták-e Feleki idézett sorait, de mintha irányadónak tekintenék, azóta is attól félnek, hogy túlzott önbizalommal, esetleg nagyképűséggel vádolják őket.

Ami – szerintem – badarság. Legalábbis ha nem a látszatra, hanem a lényegre figyelünk. Mert nincs abban semmi rossz, ha a sportoló a verseny előtt, felmérve a lehetőségeit, tudva, hogy mit és mennyit tett a sikerért, magától értetődően közli, hogy ezek után győznie kell. Kétségtelen, garancia sosincs a sikerre, ám ha elmarad, aligha az a fontos, hogy mit mondott – előtte. Ha azt is a nyilvánosság elé tárja, hogy miért nem nyert, nem érheti szó a ház elejét, hiszen teljes a kép. Megtudtuk, mi volt benne előtte és van utána, ennél több nem tartozik a külvilágra. Legfeljebb a rosszindulatúak kötnek bele abba, hogy diadalra számított, ám ők akkor is támadnak, támadnának, ha nem mond semmit.

Meggyőződésem, hogy a nyilatkozók többségénél nem csupán a szavakból hiányzik az önbizalom – belőlük is. És erről csak részben tehetnek, nagyobb felelősség terheli azokat, akik kézről kézre adták, amíg eljutott odáig, hogy egyáltalán érdekes legyen a véleménye. Feltehetően csak kevéssé vagy egyáltalán nem érdekelte őket, hogy mi van a gyerekben. Mit gondol magáról, a világról, a lehetőségeiről. Mert az eredmények, a sikerek önmagukban nem vezetnek magabiztossághoz, az is kell, hogy az énképe pozitív legyen. Hogy tudja, mire képes, hol tart, mit várhat magától. Ha erős a hite, például abban, hogy nem kerülhet olyan helyzetbe, amelyikből ne lenne képes kikászálódni.

Hogy mindez hogyan érhető el, hatalmas az irodalma. Itt idézni felesleges, az pedig kérdés, hogy az edzők, a nevelők mennyire ismerik, akarják-e egyáltalán ismerni, és persze bennük van-e a szándék az alkalmazására, tudják-e, hogy fejsport is van a világon. Félő, hogy a legtöbben tartanak attól, hogy a versenyzőik sugárzóan magabiztosak lesznek, majd’ azt írtam, önállóak. Véleményük van, s még ki is mondják, ráadásul visszatérően.

Csapatsportokban különösen veszélyes az ilyesmi, aki kilóg a sorból, aki sokat jártatja a száját, nem sok jóra számíthat. Igyekeznek is a játékosok, példa rá, hogy aki egy-egy meccsen kimagaslóan teljesít, igyekszik tompítani a saját érdemeit, visszatérően olvasható egy-egy győztes gólt szerző futballistától, hogy a csapat sikere a legfontosabb. Ami egyértelmű, senki sem vonja kétségbe, s amit egyáltalán nem kisebbít, ha a megkérdezett felszabadultan örül annak, hogy ő volt a főszereplő.

Kicsit eltávolodtam Milák Kristóftól, akinél nem tudom, mitől jön az önbizalom, nem is érdekel, egyszerűen csak jó hallani, olvasni, ahogy beszél, amit mond. Jókedvem lesz tőle, úgy gondolom, hogy a világ roppant egyszerű (pedig dehogy). Itt egy 18 esztendős fiatalember, aki tudja, mire akarja vinni, én pedig hiszem, hogy a céljait el is éri.

És hogy pozitív múltbeli példával is szolgáljak, Kemény Dénest idézem, aki az athéni olimpia (2004) szerbek elleni pólódöntője (5–7-ről 8–7 és arany) előtt így beszélt: „Nem ígérem meg, mert eddig sem ígértem meg senkinek, hogy győzünk, azt viszont igen, hogy önbizalommal teli, a lehető legjobban felkészült csapatot látnak majd.”

Ilyen egyszerű.