Hozz rá…! – N. Pál József publicisztikája

Aligha van még náció e sárteke futballtól megérintett részén, ami egykor volt – fél évszázadig is létező – élvonalbeli pozícióját úgy veszítette el, hogy semmi esélye sem látszik visszaszerezni azt. Ha reményeink fölhorgadnak – s ez így lesz újra meg újra – az európai középmezőny elérésének vágyát, no meg az éppen soros tornán (Eb, vb, kupasorozatok) való rendszeresebb részvétel igényét emlegetjük általában, ám – vélem – ha sikerülne, nem lennénk elégedettek vele pillanatokra sem. Bizony, a világszínvonalat óhajtanánk újra, hisz jártunk ott már egyszer, s ezt futballunk históriájának racionálisan elemezhetetlen mélylélektana képtelen végleg elfelejteni. Labdarúgásunk szakmai történeténél – amihez a romlás folyamatának az eredmények lajstromozásán túlra tekintő analízise is hozzátartozna persze – csak annak lélektani alakulása s e história máig élő hatása, következménye a rejtélyesebb talán.

Mert azt a fellobbanó mámort, ami a 2016-os Eb-re való kijutást, az ottani – a „józanul” reméltnél eredményesebb – játékot kísérte, majd követte, csak e tán nem is annyira rejtélyes rejtélynek vélem betudni én. Hisz a Franciaországba zarándokló, Budapesten meg az utcát elfoglaló, a villamosok tetején is ünneplő tízezrek felbukkanását aligha a negyvennégy (a világbajnokságra nézvést meg harminc) éves szünet utáni „beteljesülés” élménye adta csupán. Abban nemcsak a „kiéhezettségnek”, hanem futballtörténelmünk búvópatakszerű emlékezetének is ott kellett lennie okvetlenül, ahogy ott kellett lennie a sikeresnek tudott kontinensviadal utáni időt övező keserűségben és a – szerintem – kivédhetetlenül bekövetkezett hisztériában is.

Régi tapasztalatom, s a lélektan búvárlói sem mondanak ellent ennek, hogy aki eszeveszetten – érzelmeit kontroll nélkül demonstrálva – örvend, az ugyanígy viselkedik (cselekszik), ha fájdalom, ha csalódás éri, akkor is – csak negatívban mutatkozik meg az egész. Letargiába esik vagy (temperamentumtól is függőn persze) őrjöngeni kezd, pokolra küldené, akiért rajongott előbb, a felelősök megnevezését, irgalmatlan megbüntetését követeli, s míg csalódottságára gyógyírt (újabb sikert) nem talál, nem nyughatik, hogy aztán – mert jönni fog a kudarc is újra – megint fölhorgadjon természetesen.

E játékot a Jóisten úgy rakta össze, hogy ezt kihagyni belőle nem lehet, Magyarországon meg különösen így van ez! S ez az, amit labdarúgásunk történetének törvényszerű rejtélyeként tudnék megnevezni csupán. Nemcsak a futball honi históriája – a visszaesés legalább fél évszázados folyamatának sajátossága –, hanem a magyar szurkoló lélektana is tökéletesen egyedi ugyanis, hogy lenne párja a világon, nehezen hiszem el.

Ha azt mondom, nemcsak futballunk nemzetközi pozíciója, hanem e játék társadalmi megbecsültsége, elfogadottsága, presztízse is példátlanul visszaesett e honban, aligha tévedek nagyot. Hajdanán – gyermek- és ifjúkoromban is még – közös ügy, téttel bíró alkalom, életünk része volt a labdarúgás, nemcsak játszani, nézni, de róla szót cserélni is folyamatosan érdemesnek tetszett. S ez az, ami leginkább megváltozott érzékelésem szerint. Ma a futballról nemigen lehet beszélgetni se az utcán, se a vonaton, se a munkahelyen, megszűnt közös ügynek lenni az egész, ha mégis előkerül, gúnyt, vállrándítást, indulatokat tapasztalunk általában. Csalás, a pénzünket zabáló feneketlen kút az egész, hallatszik mindenütt, ám a közöny az, ami leginkább feltűnő. Futballistának lenni, vele foglalkozni, róla beszélni szinte szégyenné lett Magyarországon – e játék hazai változatára nézvést mindenképpen az.

Ez a felszín, de állítom, a néhai áhítat nem tűnt még el végleg, alszik csupán, mint a titkos társaságokról hisszük a történelemben. S nem a megmaradt, fogyó számú megszállottra gondolok elsősorban, akiknek hozzáállása egyre keserűbb, egyre hektikusabb. Noha a lélek bennük is ünnepre kész, ám – hiába a ragaszkodás maradéka – a csalódások egymásutánja szívükben a gyanakvást, a ki-kitörő haragot lobbantja föl rendszerint, ami egy gyarló folyamat mai állapotának jelzésértékű demonstrációja, de vinni nem visz persze sehova sem.

Azok, akiknek emlékezete betokosodott fragmentumokat, előfeltevésekkel terhelt emóciókat őrizhet csupán, a romlástörténet lelki felszabadításra váró tagjai, akárcsak a bolydult lelkű, egymás hozzáértését, de leginkább elmeállapotát kétségbe vonó kommentelők jelentős hányada. Ők azok, akik örülnének módfelett, ám erre képtelenek, s nemcsak futballunk eredménytelensége miatt. Számukra – hazug vigaszként – egyetlen dolog maradt csupán. Önnön fontosságukat szeretnék megélni néhány percre legalább, holott egy atavisztikus, de már rég nem racionalizálható, elfelejtett állapot makacs visszajárásáról van szó itt. Aki hétről hétre hajlandó kimenni a lelátóra, izgulni a képernyő előtt vagy a kommentháborúba beszállni alkalmasint, s – a lelke háborgását kisimítandó – hol az ellenfél galádságát, hol a szerinte minden eredményt eleve eldöntő hatalmasokat (általában: a „nagyvezírt”) vagy az általuk irányított játékvezetőket találja meg, nos, ő a magyar futballtörténelem csapdahelyzetének fogságában él. Az agya már nem, de a lelke emlékezik a diadalokra – vagy az annak álmodott apróbb eredményekre – ugyanis, s ennek újraélhetéséért megadna mindent.

S megadna mindent azoknak a tízezreknek – vagy többeknek? – a lelke is, akik egykori megérintettségüket, öntudatlanul szunnyadó álmaikat a világért be nem vallanák, akik rendíthetetlen közönyt, néhanap meg engesztelhetetlen megvetést mutatnak inkább. Higgyük el: megvetni vagy közönyt mutatni csak az képes, aki nagyon szeretett valamit valamikor, s megkockáztatom, ez a közhely történelmi vagy csoportlélektani értelemben is igaz. A magyar futballemlékezet legnagyobb paradoxonja, hogy a nagyság feladhatatlan ideája ma is létezik valamiképp, azok szívében is, akik a világszínvonal idejére nem emlékezhetnek már. Egy csoport – a klub is az! –, sőt egy nemzet tudatának makacsul létező pszichológiai hagyatéka ez, ahol a közöny, a fel-felszökő harag hangos kifejezése egy sajátos menekülési stratégia része igazán. Állítom: az átlagmagyar ezt a játékot – s minden hozzá társított jelenséget – azért veti meg ennyire, mert nagyon fáj neki „valami”, ha „nem akar tudni” az egészről, akkor is! S az ilyen „nem szurkoló szurkoló” a közönyre mindig készen áll, de készen áll az örömre is!

Ballai Attila szellemes mondatát olvasom éppen. Azt írta e hasábokon legutóbbi publicisztikájában, ha kijutunk az Eb-re, nem történhet annyi rossz 2019-ben a magyar sportban, ami a kedvünket elrontaná, ám ha nem, csalódásunkat a legnagyobb egyéb sikerek sem lesznek képesek fölülírni teljesen. Nos, ilyesmin meditálgatok magam is. Mi lesz, nem tudom, mindig óvatosan – inkább a remélt eredmény alá kevéssel – tippelek, így a csoport második helyére kisebb „józan esélyt” látok, mint – mondjuk – a harmadikra. Ám két dologban biztos vagyok. Az egyik: mind a nyolc meccsen roppant észnél kell lenni (nem lehet újabb észtországi produkció), s akkor talán, talán…!

De ami biztosabb: az alvó lélek készen áll, s ha sikerül a terv, az új Puskás Aréna 68 ezer helyére hónapokkal korábban nem lehet jegyet szerezni majd! Kiderül, a foci valóban „mindent visz”, meg az is, hogy labdarúgásunk históriájának reánk kövesedett paradoxonja így vagy úgy, él elevenen: a fékezhetetlen mámor és az önpusztító hisztéria – mint egyedi hungarikum – továbbra is (nemzet)karakterünk fundamentuma.

Mit kívánhatnék? Tán azt, hogy a mámor–hisztéria dimenzió szűküljön valamennyire, hogy a minket fogva tartó pszichikai determinációt a csendesebb bizalom, a szeretetre nyitottság állapota váltsa föl. Hogy jöjjön vígabb esztendő reánk.