Jön vagy nem? – Thury Gábor publicisztikája

Szívem szerint azt a címet adtam volna, hogy lenni vagy nem lenni, de azt gondolom, a futball nem élet-halál kérdése – igaz, a mondás szerint sokkal fontosabb annál... –, így lemondtam a hamleti ihletésű címadásról. Ez Dárdai Pál idény végi távozása kapcsán jutott az eszembe. Köztudott, a Hertha vezetősége és edzője április 15-én együtt döntött arról, hogy az elmúlt négy és fél évben az együttest irányító szakember a nyártól már nem a német Bundesliga 1.-ben szereplő csapat edzéseit vezeti. A döntés oka abban keresendő, hogy a kieséstől és az Európa-liga-selejtezőtől is távol kerülő gárdának – ahogyan említeni szokták – új impulzusokra van szüksége. Dárdai a sorozatban ötödik vereség után önmérséklettel és méltósággal vette tudomásul a helyzetet („Egy csapat életében időnként kellenek új arcok”), nem kapaszkodott a kispadba, mi több, azt is elmondta, ha az ő távozásától lesz jobb a Hertha, veszi a cókmókját, az első csapattal elért 63 győzelem, 41 döntetlen és 64 vereség után a klubház emeletére költözik, ahol az utánpótlásedzők bázisa van. Az 1997 és 2011 között az egyesület színeiben a legtöbb bajnokin (286) pályára lépő, majd a berliniek utánpótlás-együtteseit koordináló, a felnőtteket 2015 februárja óta vezetőedzőként irányító, a szerződését tavaly decemberben 2020. június 30-ig meghosszabbító szakember persze elfogadhat egy másik ajánlatot – sőt, ahogyan maga mondta, tönkrement bokája miatt élhetné a rokkantnyugdíjasok életét is.

Dióhéjban ennyi a történet, vérmérséklettől függően lehet azon mosolyogni vagy éppen dühöngeni, hogy az egykori játékostárs, Michael Preetz klubmenedzser döntött az ügyben – akinek inkább az lenne a dolga, hogy a Herthával kapcsolatos vágyak mögé tőkeerős támogatói kört toborozzon. Berlinben nyilván annak örülnének leginkább, ha rendre az Európa-ligában szerepelne a klub, mint egyébként Dárdaival (2017-ben a csoportkörben, egy évvel korábban a selejtezőben a Bröndby ellen bukott el végül az együttes), de ezzel a játékosanyaggal a Bundesligában a becsületes középcsapat szintjére lehet eljutni. Ez Dárdai érdemeiből semmit sem von le: eddig 147 Bundesliga-mérkőzésen ült a Hertha kispadján, a berlinieknél nála többször csak Helmut Kronsbein (212) és Jürgen Röber (157) irányított.

De nekünk ne a Hertha miatt fájjon a fejünk: talán nincs olyan, a labdarúgást kedvelő ember, akiben ne vetődött volna fel, mi lesz Dárdai további sorsa. Egyáltalán felvetődhet-e, hogy visszatér Magyarországa? Még emlékszem, amikor 2014-ben kinevezésekor a válogatott élére Csányi Sándor MLSZ-elnök így fogalmazott: „visszakapaszkodunk a remény tartományába”. A frissen kinevezett szakvezető nem tagadta, a magyar futball csak átmenetileg számíthat rá, és épeszű ember nem is gondol(hat)ta komolyan, hogy a németek az Eb végéig kölcsönadják a magyar válogatotthoz, pestiesen szólva, gebinbe. A Herthától már az is nagy szó volt, hogy ebbe belement, nyilván az egykor játékosként, később az utánpótlásért felelős koordinátorként a klubért minden áldozatot meghozó Dárdai Pál iránti megbecsülés és tisztelet nagy szerepet játszott a berliniek döntésében. Ám emlékeztetőül legyen elég annyi, hogy éppen Michael Preetz volt az, aki alighogy elkezdődött, már akkor lezártnak tekintette Dárdai magyarországi szerepvállalását. Nem rosszindulatból tette, hanem miheztartás végett. Azt is nyugodtan ki lehet jelenteni, ha akkor a játékosként 61-szeres válogatott a nemzeti csapat mellett döntött volna, lehet, hogy megtörik a karrierje. Kikerülhetett volna a német futball vonzásából. De a nyártól, legkésőbb jövő nyártól már nem olyan erősek a kötelékek. Nem véletlenül ébredt fel kollégámban, Deák Zsigmondban is a sokakban szunnyadó vágy, s április 17-i széljegyzetében fejtette ki, hogy az MLSZ felelősségteljes pozícióval bízhatná meg, hogy ezzel hazacsábítsa a magyar szakembert.

A miértre egyszerű a válasz. A hazai futball jelenlegi infrastrukturális helyzete megoldódni tetszik, az utánpótlásképzést új alapokra helyezték. Elvileg minden a legnagyobb rendben, csak éppen a labdarúgásunk nem kerül felszálló ágba, vagy fogalmazzunk finomabban: az eredmények még váratnak magunkra. És most tennék egy kis kitérőt. Amikor focistáink úgymond első fecskeként kerülhettek külföldre, azzal engedtük őket útjukra, ha majd egyszer hazatérnek, a kint megszerzett tudással és tapasztalattal vértezik fel itthon a sportágat. Feltételezhető, hogy maguk az érintettek is így gondolták, ám a valóságban ennek nemigen láttuk hasznát. Pozitív példaként hirtelen Nyilasi Tibor és Szentes Lázár jut eszembe. Az előbbi bajnok és kupagyőztes lett a Fradival, az utóbbi 2004-ben az UEFA-kupa tavaszi szakaszába, azaz a 32 közé juttatta a Debrecent. Fazekas László Mészöly Kálmán harmadik szövetségi kapitánysága alatt 1994–1995-ben pályaedzője volt a nemzeti együttesnek, Bálint László pedig 1988 márciusa és 1988 májusa között öt meccsen technikai igazgatóként ült le a válogatott kispadjára, de a konstrukció nem vált be. Tehát a ritka példáktól eltekintve Magyarországon semmit sem profitáltunk abból, hogy legjobbjaink légiósnak álltak, vagy ha úgy tetszik, a honi közegből kitörve magukba szippanthatták a tudást, amelyet nem forgattak vissza a honi futballba.

Lehet arról vitatkozni, hogy kötelességük-e vagy sem, függetlenítsünk a kérdés erkölcsi oldalától, de ne hallgassuk el: a középkorban a céhlegények külföldről hazatérve mesterként már itthon fáradoztak az ipar színvonalának emeléséért. Joggal vetődik fel a kérdés: van-e reális esély, hogy Dárdai hazatérjen? Nos, nem tudom a választ, gyanítható, még a javuló hazai körülmények sem feltétlenül ébresztenek benne óhatatlan vágyat, hogy itthon dolgozzon. Pedig nagy szükség lenne rá. A különböző korosztályos szinteken a célok megfogalmazásában, a megvalósítás mikéntjében. Mert ugyan működik a szövetség égisze alatt egy szakmai bizottság, amelyben Dárdaihoz hasonlóan helyet kapott néhány korábbi légiós, nemrég már edzői pályára lépő fiatal szakember is, elég, ha Lőw Zsoltra és Szabics Imrére gondolunk. Ugyanakkor egy ilyen testületnek nem feladata a számonkérés, pedig az utánpótlás-nevelés egyik legfontosabb feladata a követelmények pontosítása, az eredmények legszigorúbb értékelése.

Dárdai Pál felkészültsége és tapasztalata alapján képes lehetne a gyakorlatban is összefogni ezt a részletek csiszolására is kiterjedő munkát. Az is nyilvánvaló, hogy egyedül képtelenség a feladat minden elemét koordinálni – meglátásom szerint a hazai utánpótlás-nevelés buktatói abból adódnak, hogy az ördög a részletekben rejlik. Talán ha generációjának tagjai úgy döntenek, hogy összefogva hazatérnek és együtt próbálnak segíteni, nagyobb az esély, hogy a képzés a megfelelő mederbe kerül. Más kérdés, hogy az előbb említett Lőwöt és Szabicsot munkája külföldre köti, s tevékenységükben nem feltétlenül az egzisztenciális, hanem szakmai szempont a csábítóbb. Plusz Dárdainál van még egy csavar az ügyben: mindhárom fia tehetséges labdarúgó, a legnagyobb már be is mutatkozott a Bundesligában. Az sem lezárt kérdés, hogyan oldódik meg a Dárdai testvérek esetleges szereplése a nagyválogatottban. Fel kell tenni a kérdést: a német vagy a magyar csapatot választják-e? S noha az edző már többször kifejtette, a fiaira bízza a döntést, nem biztos, hogy a Németországban szocializálódó srácoknak magától értetődő a magyar együttest választani. Még akkor sem, ha ehhez nem kell hazai klubcsapatban futballozniuk. Valljuk be, a kérdésben nehéz állást foglalni. Mert lehet a magyarságtudatra hivatkozni, de mondjuk ki, a német színekben elért sikereknek nagyobb a presztízse, az egzisztenciális lehetőségekről nem is beszélve. Ami azonban a Hertha nagycsapatától nyáron búcsúzó edzőt illeti, könnyebb egy klubnál eredményeket elérni, mint Magyarországon sikerpályára állítani az utánpótlásképzést.

Nem egy Dárdai Pálra volna szükség, hanem seregnyire. Finoman szólva emberes küldetés lenne. De már akkor is megérné, ha visszakapaszkodnánk a remény tartományába.