Ami a magyar futballisták teljesítményét illeti, egy rossz szavam sincs a szlovákoktól elszenvedett vereség után. Rengeteget szajkóztam, hogy leginkább azt várom el egy futballmeccstől, hogy legyen ritmusa, láthatóan sportemberek feszüljenek egymásnak, akik mindent kiadnak magukból a siker érdekében. Nos, ennek alapján le a kalappal a fiúk előtt, más kérdés, hogy ilyen körülmények között még fájóbb a vereség.
Nyerhettünk volna? Persze. A szlovákok megérdemelték a sikert? Egyértelműen, hiszen két gól lőttek, s mi csak egyet. A számokkal sohasem lehet vitatkozni, hiszen ott állt az eredményjelzőn, rögzítik az évkönyvek, a körülmények senkit sem érdekelnek – esztendők múltán.
Még úgy sem, hogy szívesen hivatkozunk rájuk, természetesen különösen egy-egy vereség után. Most is több szó esett, esik Antonio Mateu Lahoz játékvezető hibájáról, mint kellene. Partjelzője (nekem már csak az marad) uszályába kerülve nyilvánvalóan elnézte a lest a szlovákok első góljánál, ezen lehetetlen vitatkozni, a felháborodás jogos. Ám ne feledjük, nem mi állítottuk lesre Róbert Bozeníket, hanem ő futott úgymond tiltott területre (hogy aztán Róbert Mak találjon a kapuba). Akció során, tehát nem csak úgy álldogálva. A második szlovák gólnál pedig Bozeník (újra ő) a két középső védőnk mellett juthatott lövéshez. Magyarán, a játékvezetőn kívül nekünk is közünk volt ahhoz, hogy kettőt kapjunk.
Nincs ezzel semmi baj, a hiba akkor is benne van a játékban, ha az „év meccséről” van szó (ami túlzás, már csak azért is, mert most már a horvátok és a walesiek elleni idegenbelire tehetjük rá a titulust), az már kevésbé (mit kevésbé, egyáltalán nem) tetszik, hogy a hozzáértők közül is sokan leragadtak a bírózásnál.
Tipikus „igen, de” szituáció. Ismerem jól, amikor a kislányom eljutott valamelyik dackorszakába, volt szerencsém hallani egy-egy intő szavamnál, hogy „Igen, papa, de…” Ilyenkor rendre felvilágosítottam, hogy vagy „igen” vagy „de”, a kettő együtt nem megy. A mi futballunkban még senki sem akadt, aki rászólt volna a szereplőkre, hogy nincs „igen, de…”, így aztán visszatérően elvesztünk a részletekben – korábban is. Ezzel nem azt mondom, hogy a „de” kategóriába sorolt körülmények nem feleltek volna meg a valóságnak, ám sok értelme nem volt velük foglalkozni, hiszen előre felkészülni rájuk, pláne beépíteni a taktikába, harcmodorba lehetetlen lett volna.
Ott volt például a két világbajnoki döntőnk. Az 1938-as világbajnokságon úgy kaptunk ki az olaszoktól 4:2-re, hogy a jobbszélső Sas Ferenc a döntő után 50 évvel visszaemlékezésében politikai bundaként aposztrofálta a finálét, szerinte Benito Mussolini akaratának megfelelően le kellett adni a meccset. „Győzni vagy meghalni!” – ez állt a Duce Párizsba küldött táviratában. Mindehhez ráadás, hogy az olaszok visszatérően nehezményezték Toldi Géza erőszakos játékát, s ezt a vezetők mérkőzés előtti „baráti találkozóján” Vittorio Pozzo közölte is kapitánytársával, Dietz Károllyal. Ami biztos, Dietz Korányi Lajos, Turay József és Toldi Géza helyett Polgár Gyulát, Szűcs Györgyöt és Vincze Jenőt küldte pályára – Polgár és Szűcs addig még nem kapott lehetőséget a világbajnokságon. Sas magyarázatával szemben áll Polgár szakmai érvelése, mely szerint nem voltunk jobbak, s akkor sem lettünk volna, ha Korányi, Turay és Toldi is játszik.
Ezt tükrözte a Nemzeti Sport címlapja is, hiszen az olasz csapat „Jobb és gyorsabb futballt játszott – Fedezetsorunkon bukott el a játék – Közvetlen védelmünk mindent megtett, csatársorunk szokott játéka nem lehetett eredményes a kemény olasz védelemmel szemben – Nem lehet vitás: a jobb csapat győzött.” Hogy mi volt a háttérben, volt-e valami egyáltalán, vagy csak a „de” jött elő az „igen” helyett, nincs rá semmiféle bizonyíték, viszont ami a pályán történik, az mindig perdöntő.
Tizenhat esztendővel később, 1954-ben újabb világbajnoki ezüst. Úgy kaptunk ki az NSZK-tól 3:2-re, hogy már mindenki a zsebében érezte az aranyérmet. A sportlap (akkor már Népsport) címlapja ezúttal is hozza a lényeget: „A gólhelyzeteket jobban kihasználó nyugatnémet csapat legyőzte a fáradtan, formán alul játszó magyar válogatottat – Sok gólhelyzetet hagytak ki csatáraink – A nyugatnémetek ezen a vb-n most játszottak a legjobban, a magyarok pedig a leggyengébben – A magyar csatársor összeállítása helytelennek bizonyult.”
A felsoroltakkal nehéz vitatkozni, ám ha szóba kerül a berni döntő, nem ezzel kezdik és nem is végzik a kesergők. A játékvezető itt is előkerül, a szemtanúk szerint kétségtelen, hogy William Ling tévesen ítélt lest 2:3-nál Puskás lövésénél, ám az is elterjedt, hogy le kellett adni a meccset, mert így a kormány Mercedes autókhoz jutott. Minden kacsában van igazság, itt az, hogy 1954 nyarán jelentek meg nálunk a 180-as Mercedesek. Rákosi Mátyás pártfőtitkár az imperializmus ármánykodásával magyarázta a vereséget, a gaz kapitalisták miatt kerültünk nehéz ágra (Brazília, Uruguay) a kieséses szakaszban. Arról nem esik szó, hogy a világ legjobb csapata 2:0-s vezetésről bukta el a vb-döntőt, s az sem, amit a Népsport Puskásról írt: „Olyan utasítást kapott ezen a mérkőzésen, amely megfelelt egészségi állapotának, de az ő megszokott játékstílusának nem felelt meg. Az utasítás úgy szólt, hogy Puskás ezúttal előretolt csatárt játsszék.”
Tehát itt is a „de” van többségben az „igen” (vereség) rovására.
És hogy még egy, már személyes(ebb) példát hozzak, ott volt 1962-ben a chilei világbajnokság negyeddöntője, a csehszlovákok elleni meccs, amelyet a rádión hallgattam végig körömrágva. Ismét a „de”-vel kezdem, s persze a játékvezetővel: Nyikolaj Latisev nem adott gólt, amikor Tichy Lajos lövése után a lécről a gólvonal mögé pattant a labda. Történt ez a 28. percben, amikor már megvolt a végeredmény (0:1), köszönhetően annak, hogy a tudósító szerint Adolf Scherer lövésénél „Grosics elnézte a labdát, (...) váratlan és védhető lövésből gólt kapott csapatunk. Ez a körülmény láthatóan idegessé tette játékosainkat”. Utána pedig Latisev hibájától függetlenül „teljesen elvesztették nyugalmukat játékosaink, és képtelenek voltak a sok-sok helyzetből egyet is értékesíteni”. Ami pedig a csapat kulcsembereit illeti, Solymosi Ernő, Sándor Károly és Tichy Lajos végig idegesen játszott, Albert Flóriánra nem lehetett ráismerni.
Nem folytatom, szerintem nincs olyan drukker, akinek ne lenne olyan mérkőzésélménye, amelynél a „de” játssza a főszerepet. Szurkolóról lévén szó, ez így természetes. Aki nem elfogult, az nem is híve igazán csapatának. Ő megteheti, hogy az érzelmeinek hódolva figyelje a játékot, beleértve azt is, hogy az egész világ „a mieink” ellen van. A tipikus „nyomják Krahácsot” szindróma, hogy az egykori kabarétréfára utaljak, amelynek lényege, hogy az egész világ Krahács ellen van, pedig a legkülönb település, megérdemli, hogy a tenyerén hordja az Isten, de összeesküsznek ellene, elnyomják.
Ismétlem, a drukker ilyen, ilyennek is kell lennie – a végletek emberének. Olyannak, amilyennek a legendás osztrák futballvezér, Hugo Meisl látta egykori honfitársainkat: a magyarok vagy temetnek vagy lakodalmat ülnek. Függően persze attól, hogy nyertünk-e vagy veszítettünk.
Bevallom, hiába igyekszem itt józanul fogalmazni, bennem is ott van a lakodalom kontra temetés ellentétpár. Most például kikaptunk, ám nem vagyok hajlandó a kardomba dőlni, mert azt láttam a pályán, amit mindig is szeretnék. Igen, a hibákkal együtt, amelyek nem hiányoztak, de – voltak, lesznek. Azt viszont egy pillanatig sem feledem, hogy nem Mateu Lahoz bíró győzött le bennünket, hanem a – szlovák válogatott.
Ismétlem: ők két gólt lőttek, mi csak egyet.