„Fakó” által színesen – Vincze András publicisztikája

Olivér – korábbi iskolai padtársam – egyike volt azoknak a különleges srácoknak, akik egész nap képesek voltak olvasni a Sportot. Pedig a Nemzeti Sport elődje, a Népsport akkoriban nem volt valami vastag napilap, nyolc oldal csupán, az is többségében eredmény, hír, kis tudósítás, imitt-amott egy-egy elmosódott, nyomdafestéktől szinte tocsogó „fotó”, amelyre rátenyerelve garantáltan fekete maradt az emberfia tenyere, azaz le sem tagadhatta, hogy melyik újság nagy rajongója. Na szóval Olivér minden betűt kibogarászott a sportlapból – jellemzően óra közben, az iskolapad alatt, s vele talán még az is előfordult, hogy amikor hirtelen felszólították matekórán, hogy „ánégyzetpluszbénégyzetegyenlő?”, akkor Olivér, hirtelen ráeszmélve a valóságra, zavarában valami olyasmit felelt, hogy „...igen, tanárnő nyert a Honvéd »tarcsi« kettő egyre...”.

Persze, lássuk be, néha megért egy „kisegyest” (sőt, akár egy nagy elégtelent is), hogy az ember pontosan tudta a focieredményeket. A napi sportújság olvasásának haszna is volt (kivéve keddet, ugyanis a régi időkben azon a napon nem jelent meg a Népsport): úgy fújtuk a végeredményeket, félidei állásokat, a sérültek, illetve a felépülőben lévő játékosok nevét, hogy ha lett volna feleltetés az NB I-es tartalékbajnokságból, akkor az e. osztály fiúszekcióját nemhogy kitűnőre lehetett volna osztályozni, hanem a győzelem biztos tudatában indíthatták volna el az országos tanulmányi versenyen – persze kizárólag a futballtantárgyin.

Na, de hogy hosszúra ne nyújtsam: az előző történetszeletben már elrejtettem a lényeget – s remélem, sokaknak fel is tűnt, sőt a kellemes emlék okán nosztalgikus érzetet is keltett a lelkekben –, amely a következő... Nem, nem az óra alatti újságolvasás. Nem, nem a félelmetes matekórák. És nem, nem a nyomdafestékes sportlap.

A tartalékbajnokság!

Az utóbbi időben, s látva a válogatott csütörtöki fakó teljesítményét, egyre többször jut eszembe ugyanis a magyar futball egyik legnagyszerűbb kezdeményezése, amely sok éven, sőt talán évtizeden át hidat jelentett a felnőtt- és az ificsapat között. A „fakóban” (hiszen jó magyar szokás szerint a tartalékbajnokságot is becézni kellett, de úgy, hogy Nagykanizsától Budapesten át Békéscsabáig mindenki tudja, miről van szó) játszottak azok, akik az eltiltásukat töltötték az NB I-ben, akik sérülésből tértek vissza, és persze azok a reményteljes tehetségű ifjak, akik idővel benyithattak a világ egyik legvarázslatosabb, egyben legcsípősebb illatvilágot kínáló termébe, a nagycsapat öltözőjébe. Ám, hogy ne merüljek el teljesen a régmúlt örvényében, így a fiatalabb korosztályhoz közelebb helyezve a „fakófutball” lényegét, a sportlap tartalékbajnokság rovatában lehetett például először olvasni Albert Flóriánról, mármint a kis Floreszról, akit csodálatos képességű, legendás édesapja is a korlát mellett állva nézhetett a tarcsimeccsekre lankadatlan lelkesedéssel kijáró fanatikus magyar futballrajongókkal együtt. Vagy innen eredeztetett a hír, hogy Détári Lajost a kispesti klub intézője, Longa Feri bácsi fedezte fel a Honvéd s így a teljes magyar labdarúgás számára. De ugyanígy érdemes volt bogarászni a Csepel SC összeállítását is a „tarcsiknál”, mert ott bukkant fel Csucsánszky Zoltán (és hogy ne feledjem, a futballrovatban dolgozó kollégánk, a későbbi kétszeres válogatott Zombori András is), vagy a Zalaegerszegét, mert ott játszott például Czigány Csaba, továbbá Vácott Nyilas Elek, Pécsett Lovász Ferenc, sőt a legendás edző, Garami József is ebben a körben „mutatta be” a focinknak Túri Zsoltot – a lap aljáig sorolhatnám, hogy hány játékost ismerhetett, sőt láthatott először felnőttszinten futballozni itt az ember. Arról nem beszélve, hogy a „fakónál” még az edzősködésnek is rangja, tekintélye volt – csak néhány nevet előcsalogatva az emlékek kútjából: a fradista Viczkó Tamás és Mucha József, a csepeli Mednyánszky Rudolf, aki Zombori kollégát is pályára küldte, s aki a legendás Keszthelyi Mihály pályaedzője volt, az újpestieknél a lila-fehérek aranygenerációjának képviseletében Nagy László, s a helyszűke miatt itt is le kell fékezni a felsorolással. Volt kontroll, volt eredmény- és bizonyítási kényszer, és ezzel párhuzamosan voltak nézők is.

Ez a téma újabb bekezdést érdemel, annál is inkább, mert még manapság is azt óhajtjuk, sóhajtjuk, hogy legyen minél több nézője, sőt szurkolója a magyar futballnak. Nos, a tartalékbajnokság program volt, „bemelegítés” a nagy meccsre: az ember odahaza megebédelt, s aztán – habitustól és a lelátón elfoglalt helyétől függően – hozzáöltözött a délutánhoz. Aki a kapuk mögé állt be, nyilván sálat, zászlót kanyarított, aki a „nyugdíjasszektorba” váltotta meg a jegyét, eldönthette, elég lesz-e a ballonkabát, vagy elkél majd az esődzseki is. A hangsúly azonban a „meccsrejáráson” volt, s ebben a „fakó” bajnokija volt a fociínyencek első programpontja. A hetvenes, nyolcvanas éveket talán nem, de a kilencvenesek elejét már inkább érdemes egyfajta viszonyítási pontként említeni, ugyanis kiderülhet, hogy mennyire volt érdekes a magyar ember számára a labdarúgás. Az archívumból kibogarászott adatok szerint 1990. augusztus 18-án a Megyeri úton háromezer néző látta a Ferencváros–Újpest rangadót – mármint a tartalékcsapatokét. Azt a meccset a centerpályán játszották (mégiscsak derbi volt), de talán érzékelhető, hogy ha játszott a „fakó”, akkor még érdekesebb volt az NB I-esek kilencven perce is. S hogy a „tarcsi” mítosza mennyire fontos: nem véletlenül emeltem e helyütt ki ezt a bizonyos Újpest–Fradit. Miközben a liláknál Tiefenbach Tamás, míg a zöld-fehéreknél például Telek András stoplija kaparta a gyepet, addig a meccs egyetlen góljának szerzője, sőt a meccs legjobbja bizonyos Somogyi Tamás volt. Nos, az ő nevét ne keressék a magyar élfutball archívumában, ugyanis a fradista nagy „Soma” már nincs a magyar foci körforgásában, annyiban mégis kapcsolódik a sportlap, s azon belül is a labdarúgórovat emlékkötegeihez, hogy kollégánk, Somogyi Zsolt bátyja, s anno igencsak reményteljes neveltje volt a klubfutballnak. Végül nem lett belőle élvonalbeli labdarúgó (hozzáteszem: kár, hogy nem), viszont a földkerekség egyik legnagyobb focirajongója maradt.

Ezért is mondom, írom: legyen újra „fakó”!

Miközben cikkeztünk már arról, hogy kell-e videobíró vagy sem, sok-e az öt játékvezető manapság a pálya környékén, vagy általuk teljes a kontroll, jöjjenek-e a légiósok, vagy már bőven elegen vannak, vagy hogy hány csapatos legyen az élvonal, aközben mindig éreztem, valahol még van hiány ebben a nagy változtatásban. Jó lenne megint viszontlátni a tartalékbajnokság csapatainak összeállítását, mert ezzel együtt az is jó lenne, ha a kluboknál megint felépülne ez a bizonyos híd, ami összeköti az utánpótlást és a felnőttfutballt. Hihetünk abban, hogy – idővel – lenne globális haszna is az „árnyékbajnokságnak”, főleg, ha úgy mint régen, a „tarcsiban” szereplők az NB I-es meccsek előtt léphetnének pályára.

Lehet, botor a remény, a régi emlékek újraálmodásának kiszínezett változata, de tény, a mai lelkesen meccsre járó futballrajongó generációnak is meghatározó elfoglaltsága volt, hogy a sportlapban végigolvassa az összeállításokat, gólszerzőket, tabellát. Valami azt súgja, a „fakótól” manapság sem lenne még fakóbb a futballunk. Sőt!