Hibázni emberi dolog – Bobory Balázs publicisztikája

Bevallom, nekem végtelenül szimpatikus, ha egy edző „kiveszi a részét” egy vereségből, nem tolja rá a felelősséget a játékosokra, ráadásul még a nagyközönség előtt is beszél a hibáiról, ezzel is jelezve, ő sem mindentudó, tévedhetetlen.

Számtalan szánalmas magyarázkodást hallottunk már a magyar edzői kispadok aktuális elfoglalóitól, persze miután évtizedek óta nem mennek rendben dolgaink a sportágban, miért éppen a szakvezetői attitűd, személyiség lenne kifogástalan.

Ebben a közegben – még ha fájdalmas apropó okán is – üdítőleg hat, ha Marco Rossi megszólal a sajtóban. A múlt hétfői sajtótájékoztatóján éppen arról beszélt, hogy hibázott, amikor a bokasérülése után még nem teljesen egészséges Nagy Ádámot szerepeltette a szlovákok ellen elbukott Európa-bajnoki selejtező mérkőzésen, illetve akkor sem hozott jó döntést, hogy a szintén kisebb sérüléssel bajlódó Pátkai Mátét cserélte be az összecsapás utolsó harmadára éppen a sántikáló, Angliában profiskodó középpályás helyére.

Nem felvágásként mondom, a kapitány a beismeréssel megerősítette meccs közbeni megérzéseimet, mert hiába hozta a kötelezőt Nagy a posztján, tényleg láthatóan erős fájdalmai voltak, nem tudta olyan fürgén forgatni a játékot, ahogy szokta, kevesebbet is vállalt, ezzel együtt is minden elismerést megérdemel, hogy nem mondott nemet a bevetésre, amely egyébként hosszú távon sem vált előnyössé számára, hiszen még mindig csak várják Bristolban, hogy újra pályára lépjen.

No de visszatérve Rossira, az olasz mester éppen az ilyen megnyilvánulásokért válhat hitelessé a szurkolók szemében. Volt már ilyen a történelemben, nem is olyan rég: amikor Dárdai Pál 2014-ben átvette a stafétát Pintér Attilától, azzal tudta megnyerni a közvéleményt, hogy nem hímezett-hámozott, nem ígérgetett, egyszerűen csak megmondta a frankót, amely mindig közelített a realitáshoz, nyelvezetét pedig értették Budától Sajóbábonyig.

Persze – bár nehéz elfogadni a tényt – a szurkolók sohasem nyernek meccset, az a játékosok feladata, akik igazából meghozzák a döntéseket a pályán, és ezekben a drukker csak a hangjával, az edző meg a tanácsaival segíthet.

Az azonban nagy előny, ha a sportoló hisz annak, aki a tanácsokat osztogatja. És itt következnek azok a fontos személyiségjegyek, mint az őszinteség, egyenesség, bajtársiasság, konfliktuskezelő-képesség, kiváló kommunikációs készség. Nem egy szakmailag kifogástalan trénerről derült ki, hogy emberileg nem alkalmas minőségi csapatok vezetésére, mert vagy kiskirálynak és tévedhetetlennek képzeli magát, vagy nem áll ki játékosai mellett, esetleg túl közel engedi magához a versenyzőket és a bratyizástól csorbul a tekintélye.

Ocskay Gábortól, a fehérvári hokipápától hallottam többször is, hogy a magyar sportolónak „korbács” kell, mert ha az edző félrenéz vagy megérzik rajta a gyengeséget, akkor máris jönnek a kifogások, a kiskapuk keresése, és a meló máris nem úgy megy, ahogy kell, az öltöző felzabálja a szakvezetőt.

Nos, ezzel – ismerve a rendszerváltás után az azt megelőző négy évtizedben nevelődött néplelket és annak hatásait például a sportra, sportolókra – nem is nagyon lehetett vitatkozni, hiszen korábban megszoktuk, hogy a szociális háló mindenkit megvéd, ha kell, ha nem, és egy kis ügyeskedéssel, okossággal könnyebben előre lehet jutni, mint megfeszített munkával, és ez szépen belénk is ivódott.

A helyzet javulását onnan is érzem, hogy az olyan határozott, tudatos, elvek mentén és szerint, nem feltétlenül „korbáccsal” dolgozó edzők, mint Dárdai vagy Rossi, képesek kihozni játékosaikból a maximumot, amely hol a világbajnoki ezüstérmes horvátok legyőzésére, máskor meg egy szlovákok elleni fájdalmas, szoros vereségre elegendő.

Úgy tetszik, a magyar futballválogatott élén megint egy olyan személy áll, aki nem fél az őszinteségtől, a népharagtól, és vélhetően üzeneteit a megfelelő módon és hangnemben tudja eljuttatni a játékosokhoz, akik mindezért cserébe harcolnak a pályán, ahogy tudnak.

Rossi kiváló taktikus, nem fél saját elképzelését is gyökerestől megváltoztatni, ha az nem működik. Emlékezhetünk, a Honvéddal úgy nyert bajnokságot, hogy szinte végig a három belső védős rendszert erőltette, ami tökéletesen ment is a kispestieknek, azonban a válogatottban hamar kiderült – lásd a Szlovákiában elszenvedett 2–0-s vereség –, hogy sokkal több gyakorlás és közös munka kellene, hogy a nemzeti csapatnál is működjön, ezért szépen vissza is tért a régóta meghatározó négy hátvédes szisztémájához. Sőt, ha igazak az információk, a szlovákoktól elszenvedett fiaskó után pedig nem átallotta Szalai Ádámot és Dzsudzsák Balázst bevonni a győztes felállás és taktika megtervezésébe, vagyis kikérte legtekintélyesebb futballistáinak véleményét, akik a pályán belül megint egy más aspektusból látják a játékot, mint az edző az oldalvonal mellől, és több szem többet lát alapon jött is a horvátok, az azeriek, illetve a walesiek elleni győzelem.

És aztán az is szimpatikus volt Rossitól, hogy nem bagatellizálta el a szlovákok elleni hazai meccs fontosságát, nem bújt a szokásos frázis, azaz a „hosszú még a sorozat, sok meccs van még” elcsépelt mondat mögé, és ennek szellemében készítette fel a sorsdöntőnek beharangozott csatára játékosait, akik semmivel sem futballoztak rosszabbul, mint Horvátország vagy Wales ellen, csak éppen a jelenlegi magyar futballválogatott még nincs azon a szinten, hogy behúzzon minden ilyen hazai meccset a minőségi játékosokat felvonultató ellenfelekkel szemben. Speciel én már azzal is beérem, ha látom, hogy megszakadnak a srácok, de van elképzelés a játékukban – volt olyan időszaka a magyar futballnak, nem is olyan rég, amikor még az írmagját sem lehetett felfedezni a szervezettségnek, szenvedélynek.

Lehet, Rossi még abban is hibázott, hogy a szlovákok ellen csak a megszerzett három pont járt a fejében, mert ha most ránézünk a tabellára, nagyon boldogok lennénk, ha egy meglett volna. Én azonban úgy gondolom, a horvátok azeri pontvesztesége után olyan lehetősége volt a magyar csapatnak, amelyet meg kellett próbálni kihasználni – ahogy a helyzeteket is megpróbáltuk, csak ezúttal nem volt szerencsénk.

A szövetségi kapitány tudja, most sem beszélhet félre, ha ki akarunk jutni a részben általunk is rendezett Európa-bajnokságra, bravúr kell Horvátországban vagy (és) Walesben, miközben nem árt, ha ellenfeleink úgy vesznek el egymástól pontokat, ahogy mi szeretnénk. A jelenlegi helyzetben nem várhatjuk el, hogy a magyar csapat biztosan kiharcolja az Eb-részvételt, sőt, az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján elég csekély erre az esély. De én bízom benne, mert egy olyan korban szocializálódtam, amelyet többnyire elkerültek a futballsikerek, engem Rossi meggyőzött és képesnek tartom, hogy valami olyat talál ki, amivel megtörténhet a bravúr, és nem a magyar válogatott nélkül rendeznek Európa-bajnoki mérkőzéseket a csodálatos új Puskás Arénában.

Bízom benne, hogy a labdarúgók továbbra is elhiszik Rossinak, amit mond, amit kér tőlük, és nem engedik el ezt a történetet, saját kishitűségükről, saját kudarcélményeik berögződéséről tanúbizonyságot téve.

Nincs mitől félni, most már főleg, amikor az esélyek ismeretében más a teher a vállakon. És ne feledjük: akkor is őszintének, egyenesnek kell maradni, ha ez a küldetés nem sikerül. Szerencsére erről a karakteréről már tanúbizonyságot tett az elmúlt években ez a válogatott. És Marco Rossi is.