A remény rabjai – Pór Károly publicisztikája

Nehezen találni a szavakat olyan sportesemény után, amely ismét megmozgatta az országot, egy kicsit a nemzetet. Összekötötte az embereket a remény, a csodavárás – ha négy éve Oslóban sikerült, ha a vb-ezüstérmes horvátok, sőt egyszer már a walesiek ellen is összejött a győzelem (igaz, Budapesten), talán Cardiffban is... Ezért utazott a walesi fővárosba és vonult csaknem kétezer magyar között a stadionhoz a londoni pultos lány, a szombathelyi villanyszerelő, a közismert menedzser, a debreceni politikus, a fehérvári klubtulajdonos vagy éppen a nyíregyházi, kétgyermekes édesanya, 10 és 12 éves fiával (sőt, még egy olyan családdal is találkoztam, amely babakocsiban ülő kisgyerekkel érkezett a szurkolói gyülekező helyszínére). Ezért üzentek a világhálón keresztül a csapatnak válogatott kézilabdázók, vízilabdázók és a szurkolói menetről sugárzott élő tudósításunk alatt megannyi szurkoló Felvidékről, Erdélyből, Magyarország és Európa különböző részeiből. Megható volt az a kis történet, amikor a budapesti nyugdíjas bácsi az egyik pubban beszélgetésbe elegyedett Vas megyei fiatalokkal, és kiderült, hogy az egyik távoli rokona a srácok szomszédja, majd a telefonjukról felhívta a rokont, akivel már évek óta nem beszélt. Így képes egy futballmeccs összehozni ismeretlen ismerősöket, barátokat, rokonokat.

Nehezen találni a szavakat, amikor a sorsdöntő Eb-selejtezőre úgy kell felállnunk, hogy az ellenfél és a világ egyik legjobbjával, a Real Madrid szélsőjével a Puskás Akadémia balhátvédje találja szembe magát a második (kezdőként az első) válogatott mérkőzésén, aki tavaly még az NB II-es Csákvárban futballozott. Tegyük hozzá, Nagy Zsolt tisztességesen küzdött Gareth Bale-lel szemben, csakhogy a négyszeres BL-győztes egyetlen testcsellel úgy be tudta csapni a mi fiunkat, hogy szegény hirtelen azt sem tudta, hol a labda. Ezen különbségek áthidalásához valóban csoda kellett volna. Néha vannak csodák, a horvátok és a walesiek hazai legyőzése ez a kategória volt, de a csoportkör végére sajnos helyreállt a „világ rendje”. Az említett két válogatott, ahogy a szlovák is, előttünk jár, jobb játékosaik vannak, jobb csapatuk van, versenyre tudtunk velük kelni, a negyedik kalapból sorsolt válogatottak közül egyedüliként továbbjutó helyen vártuk az utolsó mérkőzésünket, ám a papírformának megfelelően vereséget szenvedtünk és csak a 4. helyen végeztünk a csoportunkban.

Tényleg nehéz mit mondani, amikor mi annak örülhettünk a mérkőzés előtt, hogy a 31 éves, a teljes pályafutása alatt csak itthon futballozó Pátkai Máté újra bevethető, a walesiek pedig annak, hogy visszatért a pályára, és az Eb-selejtező során először a kezdőcsapatban szerepelhetett a Juventus középpályása, Aaron Ramsey, aki végül két gólt szerzett. Helyi kollégánk, Mark Pitman a meccs előtt úgy fogalmazott, ő az a játékos, aki ilyen sorsdöntő találkozókon a különbséget jelentheti – igaza lett. A mi támadó középpályásaink az al-Ittihad Kalbából, a Freiburgból és a Red Bull Salzburgból érkeztek, az övéik a Real Madridból, a Juventusból és a Manchester Unitedből – a pályán hasonlóan nagy volt a különbség a két válogatott, illetve az említett három-három klubcsapat között. Ezek a tények, mint ahogy az is tény, hogy minden fogadkozás ellenére a sorsdöntő találkozón csapatunk ismét alulmaradt. Mondjuk Marco Rossi már a meccs előtt arról beszélt, hogy a képességbeli különbséget nehéz lesz áthidalni, és nem is sikerült.

Nem könnyű feladat reálisan értékelni az olasz szakvezető szövetségi kapitányi időszakát sem. Azért nem, mert hihetetlen mélyponton vette át a csapat irányítását, olyan periódust követően, amikor többek között Andorrától, Luxemburgtól és Kazahsztántól is kikaptunk. Ezután legalább hazai pályán sikerült kiegyensúlyozottabbá tennie a csapat teljesítményét, irányításával nyolc itthoni meccsből hatot megnyert a válogatott, négyen gólt sem kapott. Persze mit ér a jó mutató, ha éppen az egyik legfontosabb meccsen, Szlovákiától kikaptunk? Mire megyünk a kedvező hazai mérleggel, ha közben idegenben a nyolc mérkőzésből hatot elveszítettünk, és mindegyiken kaptunk gólt? Az irányítása alatt sikerült lerakni egy megfiatalított, új csapat alapjait Baráth Botonddal, Holman Dáviddal, Szoboszlai Dominikkal, Willi Orbánnal, Vida Mátéval – az elkövetkező években rájuk (is) épülhet a válogatott, de mit ér ez, ha velük sem tudunk szintet lépni, velük sem tudtunk bekerülni Európa húsz legjobb csapata közé, amelyek már kint vannak az Európa-bajnokságon? És ha a top húszba sem férünk be, hogyan akarnánk kijutni a világbajnokságra, amelyre csak tizenhárom európai ország kvalifikálhatja magát? Rossi kapcsán azért is nehéz szavakat találni, mert talán még sohasem dolgozott olyan külföldi edző hazánkban, aki ennyire tisztelte volna Magyarországot – talán már túlságosan is... Egy szövetségi kapitánynak ugyanis néha muszáj az asztalra csapnia, és vezérszerepet kell játszania a hazai labdarúgás megújításában, s ez a szerep túlmutat azon, hogy egy-egy meccsre felkészíti a válogatottat. Persze az is nagy hiba lenne, ha e poszt betöltőjére megváltóként tekintenénk és azt várnánk tőle, hogy mindazokat a lemaradásokat, amelyek láthatóan már az U17-es korosztályunknál is megvannak (lásd U17-es világbajnokság), egy csapásra eltüntesse és egy személyben megoldást adjon az összes problémára, amelyekkel évtizedek óta küzdünk. A horvátok, a walesiek és szlovákok elleni párharc ismét megmutatta, hogy NB I-es játékosokkal (Cardiffban tízen voltak a keretben) nem lehet felvenni a versenyt ezen a szinten, amikor az ellenfél játékosai szinte kivétel nélkül erősebb, nyugat-európai bajnokságban edződnek. Amíg nem lesz a klubok konszenzusán alapuló, megfelelően felépített és végig is vitt programunk arra, miképpen tudnánk minél több, Nyugat-Európában piacképes labdarúgót képezni, addig – függetlenül attól, hogyan hívják az aktuális szövetségi kapitányunkat – hiába várjuk az előrelépést.

Nehéz mit mondani, a cardiffi meccs lefújását követően Rossi sem találta a szavakat. Márpedig ha ő nem tud mit mondani a csapatnak, mit mondjunk a bevezetőben említett két nyíregyházi tinédzsernek, Dávidnak és Szilárdnak, akik maguk is futballoznak, és először kísérték el a válogatottat külföldre, remélve, hogy felejthetetlen élményben lesz részük? A fájó vereség után mit mondhatunk, hogy ne menjen el a kedvük a labdarúgástól? Mondjuk azt, ami egyébként igaz (hiszen gyakran kapunk ki idegenben), hogy előfordul az ilyesmi? Vagy hitegessük őket azzal, hogy majd legközelebb sikerül? Esetleg biztassuk őket, hogy járjanak az NB II-ben bukdácsoló Szpari meccseire, hátha ott több sikerélményben lesz részük? Ez a legnehezebb, Cardiffon túlmutató feladat és a legnagyobb kihívás, szakmának, szülőknek és mindenkinek, aki szeretne egyszer jobb magyar futballt látni, hogy jövőképpel tudjunk szolgálni a gyerekeknek, hogy elhitessük velük, érdemes futballozni, érdemes megszakadni a pályán, érdemes meccsre járni. Jövőkép nélkül nehéz lesz hosszú távon megtölteni az új Puskás Arénát.

Éppen ezért, a hiteles jövőkép miatt kutya kötelessége tovább küzdenie a válogatottnak az Európa-bajnokságért, ha a húszba nem fértünk be, beférjünk a pótselejtezőn a huszonnégybe (ha reális, ha nem), mert ahogy Cardiff össze tudott kötni sok száz magyart egy közös cél, egy közös remény érdekében, az Eb milliókat kötne össze, és sok ezer gyerek elé állíthatna pozitív példát.