Advent Istvánmezőn – Szöllősi György publicisztikája

Egyrészt nagyon unalmas százezredszer leírni ugyanazt, amit annyian elmondtak, megírtak, elmeséltek a napokban a Stadionnal kapcsolatban, hogy már a régibe megérkezni, ott meccset nézni, jegytulajdonosnak lenni, nemzeti zászlót a magasba tartani is maga volt a csoda. Másrészt meg az van, hogy nekünk – nyilván nagyon sokunknak és nyilván nem mindenkinek ugyanúgy és nem minden nemzedéknek egyformán, de nekünk – tényleg az a betonkaréj volt a földi paradicsom, a menekülési útvonal, a közösségi élmény, a szakralitás, az esély, hogy van egy másik világ, ahol léteznek a csodák, ahol megdicsőülnek a hősök, ahol a piros-fehér-zöldbe öltözött futballistákkal annyira, de annyira azonosulni tudunk.

Még a magyar futball szánalmasan sikertelen kilencvenes, kétezres éveiben is. Amikor minden pusztult, a posztkommunista és vadkapitalista elitnek az ország kifosztása közben majdnem mindegy volt, hogy kik és miként képviselik Magyarországot a labdarúgópályán. Nekünk, a lelátón büszkén elázó középiskolásoknak nem volt mindegy, de kit érdekelt ez akkor. Puskásnak sem volt mindegy, kényelmes melbourne-i szerződését bontotta fel, hogy részt vegyen a magyar futball újjáépítésében, mert ezzel hitegették, csak aztán az újjáépítés elmaradt. Olvastam egy levelét, amelyet az aktuális állami sportvezetőnek írt arról, hogy ha folytatódik a magyar labdarúgás országszerte tapasztalható leépülése, később nagyon nagy lesz a baj. A levélnek persze nem lett foganatja egy udvarias, de semmitmondó válaszon túl, és a magyar futballban nagyon nagy lett a baj. És bár az elmúlt években mindenki megtanulhatta, hogy „önmagában a stadionoktól nem lesz jobb a magyar foci”, hadd tegyem rögtön hozzá, hogy nélkülük viszont biztosan nem. És azt is, hogy a Népstadion, majd a Puskás Ferenc Stadion sorsa nagyon is jól leképezte a magyar futball egészének történetét az elmúlt hetven évben. Sőt, az elmúlt százhúsz évben. Hiszen lett volna – amit már akkor is évtizedek óta (!) emlegettek – nagy, központi stadionunk, ha megrendeztük volna az 1920-as olimpiát, amelyet még az Osztrák–Magyar Monarchia részeként pályáztunk meg.

A történelem azonban egészen másként alakult. Az első világháború veszteseként még csak nem is vehettünk részt a végül Antwerpenben megrendezett játékokon. Aztán hiába maradt folyamatosan napirenden a stadionépítés, és hiába készültek jobbnál jobb és kevésbé jó tervek (Hajós Alfréd az egyikkel szellemi olimpiai ezüstérmet nyert), a trianoni trauma, a gazdasági világválság, majd az újabb háború rendre lesöpörte az asztalról a tervrajzokat. Miközben azért Magyarországból a modern kori sport és olimpizmus egyik fellegvára lett, számos sportágban, köztük a legfontosabbakban értünk oda a harmincas-negyvenes évekre a világ legjobbjai közé, csak hát akkor olyan idők következtek, amikor sok minden fontosabb volt a sportnál, a sportversenyeknél és -létesítményeknél. Mégis, a két háború között kifejlődő sportkultúra teljesedett ki 1945 után a londoni, majd a helsinki olimpia magyar világsikereiben, az Aranycsapat diadalmenetében. Más kérdés, hogy a babérokat már a kommunisták aratták le, s kapóra jött, hogy a szovjet világban is elfogadott lett a sport, mint a kultúra szinte egyetlen nemzetközileg is viszonylag szabadon és relatíve ideológiamentesen űzhető ága (a Szovjetunió éppen 1952-ben lehetett ott először a játékokon). Az viszont nyilvánvaló, hogy nem Rákosi Mátyás tanította meg futballozni Puskás Öcsit, vagy Gerő Ernő bokszolni Papp Lacit, a kommunisták legfeljebb ideig-óráig jól kihasználták az ölükbe hulló lehetőséget.

És a Népstadion sem a hatalomra kerülő proletárdiktatúra vezetőinek ötlete volt, még ha aztán a rendszer – nyögvenyelősen készülő – presztízsberuházása lett is belőle, hanem, mint láttuk, sok máshoz hasonlóan a Trianonnal szertefoszló, régóta dédelgetett nemzeti álom megvalósulása. Azaz majdnem megvalósulása. Mert az először 1949-re megígért, de folyton csúszó beruházás csak nem akart elkészülni, s végül 1953-ban átadták a jól láthatóan féloldalas, hogy azt ne mondjuk, félbemaradt épületet. Ahogyan a zilált szakmai és vállalhatatlan politikai hátterű, a pályán egyébként a világ legjobbjának számító magyar válogatott nem tudta feltenni a koronát saját teljesítményére, és éppen története legfontosabb mérkőzésén, a világbajnoki döntőben bukott el 1954-ben, úgy maradt befejezetlen a csapat otthonaként átadott, s az angolok százezer néző előtti 7:1-es legyőzésével már a vb évében halhatatlanná tett Népstadion is. S ahogyan az Aranycsapat két év múlva feloszlott és szétszéledt, úgy lett a magyar futball tragikusan derékba tört sorsának, magára hagyottságának, felemás mivoltának (még a világ legjobbjai közé soroltak bennünket, még töretlenül népszerű volt nálunk a sportág, de menthetetlenül pusztult és züllött a focink) szimbóluma a Stadion. És azon túl, hogy még mindig a legjobban felszerelt futballpálya, a legnagyobb rendezvényhelyszín volt Magyarországon, jelkép maradt a rendszerváltás után is. Javítgatták, fejlesztették néha, lett kivetítő, negyvenöt év után majdnem elfogadható sajtóhely (újabb három év után be is fedték), de maga volt a szégyen, amikor biztonsági okokból le kellett zárni a „felső karéjt” (amelynek, ugye, eleve csak az egyik oldala épült meg egykor), amikor az UEFA már csak befogott orral engedélyezte a Debrecen BL-meccseit itt rendezni 2009-ben, s pusztán azért, mert ha itt sem hagyja jóvá, végképp nem tudták volna hol lejátszani e mérkőzéseket Magyarországon.

Így aztán égető szükség volt a hasonlóképpen pusztuló klubstadionok újjáépítésére is, amelyek meghirdetésekor sokan éppen a nemzeti stadion megújítását tették volna a kívánságlista elejére, hogy aztán részben ugyanazok bírálják ezt is, amikor elkezdődött. Nehezen kezdődött el, Eb-pályázati kampányok sorát pironkodtuk végig látványosabbnál látványosabb makettekkel, üres, soha meg nem valósuló ígéretekkel, mígnem végre tényleg megindult az építkezés – a Népstadion megrázó bontásával alig négy évvel ezelőtt. Ezután már meglepően gyorsan és flottul ment minden (ha csak azt vesszük, hogy hányszor kellett elhalasztani a végül majdnem egymilliárd fontba kerülő új Wembley vagy a még ennél is drágább és kalandosabb történetű szentpétervári futballaréna átadását, hogy egy klasszikus keleti és nyugati rossz példával is szolgáljunk). Pedig tényleg roppant méretekről, mennyiségekről és persze költségekről van szó.

A konstrukció időtállóságát, minőségét később, működés közben tudjuk majd megállapítani. De az azért érdemel egy mondatot, hogy miközben nagyon régóta nem látott mennyiségben zajlott közben jó néhány másik gigaépítkezés is Budapesten és az országban, minden különösebb felhajtás és probléma nélkül, két és fél év alatt elkészült a főváros elmúlt évszázadának legnagyobb épülete. Talán lehet ez is jelkép, talpra állásunk, száz éve tépett büszkeségünk jelképe. Talán egyszer véget lehet vetni annak a (sport)történelmi csikicsukinak, hogy amikor jó (volt) a futballunk, akkor szerény (volt) az infrastruktúra, amikor végre jó stadionok épülnek, akkor gyenge a foci. Hogy amikor rendre ott voltunk a nagy világversenyeken, akkor még véletlenül sem élvezhették a magyar csapatok játékát a helyszínen a szurkolóink, mert nem volt sem pénzük, sem engedélyük útra kelni. Amikor meg végre utazhattunk, évtizedekig nem jutottunk ki vb-re, Eb-re. Ezért volt katartikus a 2016-os Európa-bajnokság, első Eb-részvételünk 44 (!) év után, mert ott is voltunk, jól is szerepeltünk, és össze is jött Bordeaux-ban, Marseille-ben, Lyonban és Toulouse-ban húsz-harminc-negyvenezer magyar.

Ennél is nagyobb szám lenne hazai rendezésű világversenyen szurkolni a magyar válogatottnak, amire máris lehetőségünk lesz legalább két mérkőzés erejéig a jövő nyáron, ha kedden megverjük Walest, vagy utána a Nemzetek Ligájából sikerül a kijutás a tizenkét városban, köztük Budapesten rendezendő Eb-re. Vagyis azok után, hogy nemzedékünk tagjai sokáig mondogatták, „a mi életünkben nem érjük meg, hogy ott legyünk egy nagy tornán” és azt is, hogy „sohasem lesz egy normális nemzeti futballstadionunk”, most sorra látjuk megvalósulni az álmainkat. Igen, kérem, értsék meg, hogy kijutni egy Eb-re vagy felavatni egy ilyen stadiont, nekünk, szurkolóknak felfoghatatlan gyönyörűség. És jól emlékszem, hogy az osztrákok legyőzése vagy a portugálok elleni 3–3 után már nemcsak a futballbolondok, hanem a fél ország lázba jött 2016-ban, aki azt az eufóriát átélte, talán nem kérdőjelezi meg mostani lelkesedésünket sem. Mert megépült és ma birtokba vehető a Puskás Aréna, amely végre méltó otthona a hajdan világverő magyar válogatottnak, s amely végre méltó a névadójához.

És amiként Puskás Ferenc személye integrálja a sok mindenen összeveszni képes magyarokat, úgy ez az aréna is vonzza mindenfelől a honfitársainkat: nemzeti stadion, a nemzet stadionja, remélt nagy sikereink helyszíne. Ahogyan Csurka László szavalta még a régi stadionban Puskás Ferenc ravatala mellett 2006. december 9-én: „Győztes csatáid pástján már halott, / huszadik század vitéze, Puskás, / ölel most Kárpátok, Népstadion – / s ádvent van megint, szent várakozás.”