Feneketlen kút – Malonyai Péter publicisztikája

Hadd legyek egyszerre fennkölt és nagyképű: az új aréna felavatásával végleg elbúcsúzhatok gyerekkorom egy fontos darabjától. Mert a (most már egykori) Népstadion főszerepet játszott tizenéves életemben, hogy beleszerethettem a fociba, kellett hozzá mindaz, amit ma már csak emlékeimben őrizhetek.

Például a nagyapámról. Családunkban ő volt a futball, mindenki más elnéző mosollyal nyugtázta, hogy mindene a játék, engem viszont – máig nem tudom, hogyan – társává tett a szerelemben. Talán azért is, mert én voltam a szeme fénye, hogy néha méltatlan voltam kitüntetett figyelmére, elnézte, nem emlékszem rá, hogy indulatosan tett volna helyre.

Hogy közelítsek a stadionhoz, elmondom még, hogy a sportágtörténelemnek is része, a debreceninek mindenképpen, hiszen 1931-ben azt írta a Nemzeti Sport, hogy ő lett a „a gazdasági és nemzetközi bizottság elnöke, (…) akinek így a legnagyobb szerep jutott a Bocskai ügyeinek vezetésében, miután emellett még a sportbizottságban is helyet foglal”. Aztán 1936-ban a csapat palesztin túráján ő „vezeti a csapatot, ő viszi át a Vörös-tengeren”. És végül – mert ő sem volt szent – 1937-ben, mint a Bocskai szövetségi képviselőjét „egy hétre eltiltotta az egyesbíró a pályák látogatásától és szövetségi tisztség viselésétől.” (Egy nyilatkozat miatt.)

Dicsekszem? Igen, de talán megbocsáthatóan. Mert ő volt az, aki ha úgy döntött, hogy vasárnap kimegyünk a Népstadionba, gondos, alapos ember lévén szerdán elballagott a Népköztársaság útján (ma: Andrássy út) lévő jegyirodába, hogy ne kelljen sorba állnunk a pénztárnál, s az is, aki ragaszkodott hozzá, hogy fél órával korábban már a helyszínen legyünk.

Nem volt rövid út. A 7-es busszal a Keletiig, majd végig a Verseny utcán, gyalog, persze. Aztán a bejárattól a gyakran nem kellően hengerelt sóderral megküzdve a pilonokig, majd föl a lépcsőn, s csakhamar a tribün felső részére érve már ott is volt a felejthetetlen látvány: a pálya, a zöld fű. Mindig megdobbant a szívem ilyenkor.

Akkor viszont szomorú lett, amikor az Öreg 1965 tavaszán közölte: elég volt, többet nem megy meccsre, vagy legalábbis csak néha-néha. Előtte a stadionban láttuk, hogy kedvenc MTK-ja 4:0-ra legyőzi az Ózdot, majd a Fradi ikszel a Tatabányával (1:1), másnap lelkesen olvasta föl az újságból, hogy a csatársorban három saját nevelésű ifjú (Halácsi László, Major Gyula, Török József) villogott, majd hosszasan beszélt az esetleges bajnoki címről… Aztán egy hét múlva jött a 3:1-es pécsi vereség, és már arról írt a lap: „az MTK igen erőtlen és megilletődött támadósora miatt maradt alul, és főként azért is, mert (…) túl korán feladta a harcot”. A három reményteljes ifjúval a soraiban, de ezt csak a tények kedvéért.

Ettől kezdve egyedül, de leginkább a barátaimmal mentem a Stadionba (a nagybetű kötelező). Legközelebb éppen egy héttel nagyapám búcsúszavai (amelyekhez hozzátartozhatott, hogy 70 esztendős lett) után. Szégyen, nem szégyen, a tánciskolából lógtunk el, ahová iskolai szervezésben könyörtelenül beírattak minket a szüleink. Baba néni mindmáig nem érti, hogyan lehet rosszul öt percen belül négy sportos kinézetű hetedikes, de miután a zongorista Lali (mint megtudtam a lányoktól) aznap reggel adta ki az útját, csak unottan intett.

Így láthattuk, hogy az MTK nem bír a Győrrel, a Fradi a Péccsel (mindkétszer 1:1), a nagyapám mondta is este, hogy „Na, látod…!”, de nekem elég volt, hogy felügyelet híján két csomag nápolyit is elmajszolhattam (a legendás Kalap három forintért árulta), s hogy a már akkor is (és mindmáig) kedvencem, Albert Flóri egyenlített.

És még mindig 1965. A Húsvéti torna. A Bp. Honvéd legyőzte a Rapidot (5:3), az Újpesti Dózsa kikapott az Austriától (1:3). Szokásos locsolási túránk után rohanva foglaltuk el a helyünket a felső 13-as tribünön, teli hassal, mert egész délelőtt édességen éltünk. A Dózsa-meccs azért emlékezetes, mert akkor láttam először színes bőrű futballistát élőben, az Austriában (nagyon jól) játszó brazil Jacaré volt az úttörő. És jóvoltából az első rasszista bekiabálásoknak is tanúja voltam. Hogy mi lett a beceneve a brazilnak, nem idézem, még a végén visszamenőleg kitiltanak a Népstadionból.

Egy esztendővel később (1966), a máig emlékezetes Fradi–Vasason (4:4), amely állítólag holtbiztos bunda volt, s Vadas bíró az utolsó percben Mészöly Kálmánt állította ki a nagy tumultusban őt bokán rúgó Ihász Kálmán helyett, egy ballonkabátot áldoztam a Fradi-egyenlítés oltárán.

Történt pedig, hogy ömlött az eső, fújt a szél, hiába május, csak 13 fok, anyám nem akart kiengedni a meccsre, sőt a meccsekre, hiszen a nagy rangadó előtt az MTK is játszott (és kapott ki a Bp. Honvédtól 3:0-ra). Sokáig hiába könyörögtem, „bosszúból” még az ebédet is visszautasítottam, aztán nagy nehezen eltűnt a szülői szigor. Ebédelni már nem volt időm, mire anyám becsomagolt négy-öt kakaós palacsintát, hogy vigyem magammal. Zsebre vágtam, s persze a nagy rohanásban, s a meccs(ek) izgalmában elfeledkeztem róla. (Főként, hogy a kötelező nápolyikat szertartásszerűen befaltam.) Aztán amikor a Fradi a legeslegutolsó percben Novák Dezső tizenegyesével egyenlített, a mellettem ülő úr diadalmasan a combomra csapott, a széttrancsírozott palacsinták pedig eltüntethetetlen nyomot hagytak a pacallá ázott ballonon.

És ha már víz, jöjjön a tűz is… Csak nagy izgalmak közepette gyűrte le a Fradi 1968 áprilisában a Diósgyőrt (persze hogy Flóri góljával), a DVTK hősiesen állta a rohamokat, s miközben együtt éltem a P-szektor körmét rágó népével, hirtelen valami forrót éreztem, majd rögtön utána a mögöttem ülő erőteljesen csapkodni kezdte a hátamat. Kiderült, hogy éppen rágyújtott egy cigarettára, de szeme a pályán volt, így felgyújtotta az ingemet.

Nem győzött szabadkozni, s kárpótlásul felajánlotta, hogy találkozzunk másnap, és vesz nekem egy inget. Megbeszéltük, hogy miután egyszerre végzünk, ő valamelyik gyárban, én az iskolában, találkozunk pontban két órakor a Mechwart téren. A nevét nem tudtam, az elérhetőségét pláne, mégsem volt kétely bennem, hogy ott lesz. Ott is volt, s a téren lévő Szivárvány Áruházban olyan inget vett nekem, hogy nem csupán a kedvencem lett jó sokáig, hanem még anyám is visszavonni látszott az előző esti, a „Mert te nem tudsz semmire sem vigyázni…!” műfajában előadott dörgedelmeit.

Maradva 1968-nál, ott voltam, amikor a később a mexikóvárosi olimpiáról világgá ment Varga Zoli utolsó meccsét játszotta a Népstadionban. A szeptember 7-i Fradi-siker (1:0) persze alapvetően emiatt emlékezetes nekem, ám a győztes gólt se feledem, szerzője: Varga Zoltán. „Már-már úgy tűnt, hogy gól nélkül végződik a találkozó, amikor a 89. percben mintegy 22 méterről szabadrúgáshoz jutott a Ferencváros. Novák és Varga készülődött, a sípszó után Varga úgyszólván nekifutás nélkül, jobbal a sorfal felett a jobb felső sarokba »ragasztotta« a labdát” – írta a Népsport tudósítója, nem tudhatta, hogy a történelemkönyveknek is. A gól rangját pedig csak emeli, hogy a Bp. Honvéd kapujában egy 23 esztendős fiatalember parádézott: Bicskei Bertalan.

Szándékosan nem a nagy, hanem a nekem egyébként (is) emlékezetes meccsek közül válogattam, s csak a fogékonyságában utolérhetetlen gyerekkorból, kissé vissza is élve a lehetőségeimmel, hiszen korosztályomon innen és túl mindenkinek megvannak a maga maradandó emlékei a Népstadionról, a nosztalgia egyik feneketlen kútjaként.

Az emblematikus pályáknak már csak ez a sorsuk.