Norvég minta – Deák Zsigmond publicisztikája

Király – Fiola, Guzmics, Lang, Kádár – Gera – Németh K., Kleinheisler (Nagy Á.), Elek, Dzsudzsák (Lovrencsics) – Szalai (Priskin). Három nap múlva: Király – Fiola, Guzmics, Lang, Kádár – Nagy Á. – Dzsudzsák, Kleinheisler (Németh K.), Elek (Pintér Á.), Lovrencsics – Priskin (Böde). Bár a mindössze négy esztendő elég messze áll a történelmi léptéktől, attól a távolságtól, ahonnan visszatekintve már kirajzolódnak a nagy igazságok, s megalapozott következtetéseket lehet levonni a múltbéli eseményekről és hatásaikról, én vakmerően mégis megteszem. Úgy vélem, a magyar labdarúgó-válogatott 2015. november 12-i és 15-i, sikerrel megvívott Európa-bajnoki pótselejtezős párharca – amelynek szinte napra pontosan most volt az évfordulója, s természetesen a citált összeállítások is e két mérkőzésről valók – átvitt értelemben a kovásza lett annak a folyamatnak, amelynek végén újra egymásra talált csapat és közönsége. Továbbmegyek: ez az 1–0-s és 2–1-s győzelem, valamint a 2016 nyári, franciaországi Eb-szereplés helyszíni és itthoni eufóriája adja meg a lehetőségét és az alapját annak, hogy a most felavatott nemzeti stadion, a Puskás Aréna kivételes mérete ellenére sokszor megteljen a válogatott soros hazai találkozóira, majdhogynem függetlenül az ellenféltől és az előző meccs eredményétől.

Mialatt mindenki kedve szerint ízlelgeti az állítást, megpróbálom felsorakoztatni az indokaimat. A csodás új aréna elődjét, a Népstadiont több határidő-módosítás után 1953. augusztus 20-án adták át, mondhatjuk, a magyar labdarúgás fénykorában, olimpiai aranyat követően, két vb-ezüst között. Nem volt kérdés (még az újabb világháborút veszítő, majd kommunista diktatúrába süllyedő ország akkori igen szerény erőforrásait, hatalmas áldozatát figyelembe véve sem), hogy szükség van-e rá, ráadásul az 1960-as olimpiára is aspiráltunk közben. S végül ugyan nem kaptuk meg az ötkarikás rendezési jogot Róma „helyett”, a félkész mivoltában is grandiózus létesítmény ezerszer visszahozta az árát, a beléfektetett energiát, hiszen egyéb sportágak mellett főképp a futball (csúcs)eseményeinek ikonikus otthonává vált. Konkrét példákat ezúttal csak azért nem sorolok, mert az avatást övező múltidézés kapcsán hetek óta ezt tesszük minden fórumunkon, platformunkon, számos rovatunkban; a lényeg, hogy a Népstadion több korosztály sport- és közösségi emlékezetében kitörölhetetlen nyomot hagyott. A sors furcsa fintora, hogy amikor 2002-ben Puskás Ferenc nevét vette fel, már alaposan veszített a patinájából. Aztán jöttek a különböző korlátozások, a felső karéj életveszélyessé nyilvánítása, ám mivel épp labdarúgásunk is életveszélyes volt annak, aki még próbált hinni benne (szívrohamot, agyvérzést, esetleg súlyos depressziót kockáztatott...), fel sem tűnt az egyébként is szégyenletes általános infrastrukturális helyzet közepette a központi stadion egyre nyomorúságosabb állapota.

A szurkolói érdeklődés nagyjából párhuzamosan haladt ezekkel a szomorú folyamatokkal, előfordult válogatott meccs százas nagyságrendű helyszíni érdeklődéssel, pontosabban érdektelenséggel. Nem véletlen, hogy az 1986-os, természetesen népstadionbeli magyar–brazil hetvenezer nézője – amelyet harminchárom év elteltével épp most, az új Puskás Aréna pénteki avatója tudott megközelíteni több mint 65 ezerrel – a népmesei magasságba emelkedve a múlt ködébe veszett. A legfontosabbal, az eredményességgel együtt, mert ne feledjük, Mezey György gárdája előtte jutott ki a mexikói világbajnokságra, s vezette az aktuális európai ranglistát. No, ilyesfajta csoda azóta sem volt, egy lokális tetőpont azonban igen, a már említett négy évvel ezelőtti magyar–norvég pótselejtezőnek köszönhetően kivívott, s 2016 nyarán az országot eufóriába borító Európa-bajnoki szereplés. Ami a szakmai hátteret illeti, arról is írtunk már eleget, s ez nem egy pro licences edzőképzés tananyaga, hogy „picikézzük” a részleteket. Nagy vonalakban legyen elég annyi, hogy Pintér Attila kudarcos fellépése és leváltása után Dárdai Pál taktikailag és mentálisan összekapta a társaságot az Eb-kvalifikációs sorozatra, az ő berlini visszatérését követően Bernd Storck hasonló szellemben folytatta. A tanulhatatlan komponensnek számító szerencse sem hagyott el minket, pedig azt hittük, amikor a törökök jutottak ki az utolsó pillanatban előzve legjobb csoportharmadikként, nekünk maradt a pótselejtező. De így legalább nem károghatták utólag az ellendrukkerek, hogy csak mázlival pottyant az ölünkbe a lehetőség, hiszen megharcoltunk érte. Storck a nagyképű norvégok („Álomsorsolás!” – kiáltott fel Bernt Hulsker szakkommentátor a tv-stúdióban, aztán rémálom lett nekik) ellen előhúzta a cilinderből, pontosabban az NB III-ból Kleinheislert, Priskin meg bevágta élete gólját a visszavágón. A Gera-, Juhász-, Király-féle idősebb korosztállyal összeértek a fiatalabbak, a kontinensviadal előtti hosszú közös készülés kihozta a csapatból a maximumot, a csoportelsőként kivívott nyolcaddöntőt, de tényleg komolyan gondolom, hogy nem az egyébként várakozáson felüli Eb-eredmény, hanem a csapat és a közönség egymásra találása volt a legnagyobb s azóta is ható siker.

2016-ig nagyon hosszú volt a szünet: 1986 óta nem szerepeltünk nagy tornán, 1972 óta kontinensviadalon, több szurkolói generáció nőtt fel bárminemű, a válogatottal kapcsolatos pozitív lelki hatás nélkül. Szégyenkezve bevallom, a kilencvenes években néha bizony én is nagyobb lelkesedéssel viseltettem kedvenc klubcsapatom meccsei iránt, mert ott még ért valami sikerélmény. S noha a sportág infrastrukturális helyzete ebben az évezredben az állami forrásoknak hála elkezdett érdemben javulni, az eredmények hiánya sokáig inkább az ellenérzést keltette (sőt, némileg még most is, lásd az önkormányzati választások kampányszlogenjeit, de ez más téma). Ebbe a szituációba s a drukkerek szívébe robbant bele a négy évvel ezelőtti kijutás, majd a 2016-os franciaországi Eb-szereplés. Azóta történhetett bármi, kikaphattunk Andorrától, Liechtensteintől, részben vagy egészben megmaradt a bizalom, amit persze táplálhatott egyrészt a játékosok viselkedésének megváltozása – leegyszerűsítve: nagyképűség helyett alázat, de ennek is a kölcsönös egymásra találás az alapja –, másrészt a be-beugró bravúrok (például a vb-ezüstérmes horvátok legyőzése). Adatokkal alátámasztva, 2015 novemberétől, a norvégok elleni visszavágót is beleszámítva huszonegy hazai mérkőzést vívott válogatottunk, ebből tizenegyszer telt ház, több mint húszezer néző előtt a Groupama Arénában. S a maradék tízből kettő, a görögök elleni tavalyi és az azeriek elleni idei zárt kapuk mögött zajlott, pontosabban utóbbin csaknem tizenötezer gyerek teremtett meccshangulatot.

Dénes Tamás, a Meggypiros mezben című kötet egyik szerzője, lapunk korábbi főszerkesztője mondta az e heti könyvbemutatón: „Bár tisztában vagyunk a különböző korszakok válogatottja közötti minőségi eltéréssel, hisszük, hogy a nemzet aktuálisan legerősebb csapatába bekerülni mindig büszkeséget jelent.” Igen, véleményét ebben a sporttörténelmi pillanatban mi is osztani tudjuk, nem csak remélni, sőt továbbmegyek, egyre inkább büszkeség a válogatott helyszíni szurkolói közé bekerülni! A Puskás Arénába azért könnyebb lesz, mint a Groupamába a befogadóképesség különbsége miatt, az Uruguay elleni avatómérkőzés és a jövő heti U21-es találkozó mindenesetre a nem lankadó lelkesedést és érdeklődést mutatja. A kulisszákra már nem lehet panasz, ha a csapat is megteszi majd a magáét, az említett, négy éve érő kovász továbbra is megkeleszti a focisták és a szurkolók közös, ropogós kenyerét.