Tartozik, követel – Thury Gábor publicisztikája

Csak az elmúlt tíz-egynéhány nap publicisztikáiból idéznék tartalmilag és szövegben egyaránt. N. Pál József többek között ezt írja Dzsudzsák Balázsról: „Ő nem vezér, mert nem annak született, amiről persze nem tehet.” (Hisztéria?, november 23.) Ballai Attila a futball Eb-selejtező kapcsán felteszi a kérdést: „Nekünk miért nincsenek jobb játékosaink? És főleg miért nincsenek egyéniségeink, legalább egy vezérünk, akinek puszta léte a társakból is jóval többet kihozhatna, mint amennyire egyáltalán gondolni merészelnénk?” (Vezérre várva, november 25.) Moncz Attila tovább megy: „Nem elhanyagolható szempont, hogy ha én valakire a válogatott vezéreként tekintek, annak valamelyik (európai) topbajnokságban kell játszania.” (Fáklyavivők, november 29.)

Igen, válogatottunk, de talán egész labdarúgásunk legnagyobb baja, hogy nincsenek vezéregyéniségek, vagy ha úgy tetszik, fáklyavivők. Ballai Attila véleménye szerint: „Az akadémiáktól éppen vezéreket, egyéniségeket kérhetünk legkevésbé számon. A futball tanulható elemeit elsajátító, derék iparosokat, megbízható hátvédeket, kéttüdejű középpályásokat, ballal és jobbal is beadni, lőni képes csatárokat igen.”

Nos, én megelégednék, ha az említett típusok elárasztanák a honi futballt, aztán csak kinövi magát valaki. Ám ideje önvizsgálatot tartani: sem az akadémiák, sem az akadémia nélküli klubok utánpótlása nem ontja tömegével a fenti karakterjegyekkel bíró labdarúgókat. A mérkőzések nézése közben egykor éltem a gyanúperrel, hogy a játékosaink nem tesznek meg mindent a győzelemért, de manapság ez fel sem vetődik bennem. Beletörődve állapítom meg, hogy rendre képességbeli hiányosságok, gyorsasági korlátok akadályozzák a mieinket a jobb játékban. Márpedig azt még meg lehet magyarázni, miért nincsenek vezérek, a fentebb említettek számonkérése egyben a szakmai munka hatékonyságát kérdőjelezi meg. S nem felnőttszinten, hanem az utánpótlásképzésben. Mondják, a nagycsapat edzője abból kénytelen főzni, amije van, azaz amilyen a kerete. Aztán ha az ifiből nem lehet felhozni tehetségeket, akkor légióst vásárol...

A sportág jelentős kormányzati segítséggel lehetőséget kapott a felzárkózásra: a magyar futball honi tudatba beágyazottságát tekintve azt is mondhatom, nemcsak erkölcsileg támogatta, támogatja a sportágat, hanem az anyagi források tekintetében is. Tisztában vagyok vele, hogy a szakmai munkához, az eredmények eléréséhez idő kell, a fejlődés nem várható el egyik napról a másikra. Ez nem csupán nálunk van így: Angliában éppen az Aranycsapat londoni 6:3-as győzelme késztette a házigazdákat a megújulásra, Bobby Charlton és társai 1966-ban világbajnokok lettek, még szimbolikusnak is tekinthető, hogy az „évszázad mérkőzésén” az ellenfél hátvédsorában pályára lépő Alf Ramsey volt a szövetségi kapitány. Vagy vegyük a német példát: a 2000-es Eb-t követően a többek között a portugáloktól elszenvedett 3–0-s vereség után újragombolták a kabátot, a National-elf visszakapaszkodott a közvetlen élvonalba, 2014-ben világbajnok lett. Az angolok 13, a németek 14 évvel a váltást követően lettek vb-aranyérmesek, a magyar válogatottól ez nem várható el, ugyanakkor a 2016-os Eb-részvételt sem követte tartós felívelés, s ez még akkor is igaz, ha a 2020-as Eb-szereplés még kiharcolható.

Hol a hiba? Igen, hiba, mert nyilvánvalóan hiba van a rendszerben. Lehet persze azt mondani, hogy nem az akadémiai képzés a járható út, de bárminek is nevezzük, a szisztémának már ki kellett volna „dobnia” nem is egy átlagon felüli képességű fiatalt. Olybá tűnik, a rendszer nem működik, ha mégis, korántsem olyan hatékony, mint ahogyan elvártuk. Felvetődhet, a futballozni vágyó fiatalokban a vágy mellett megvan-e a mindent elsöprő elszántság, hogy megvalósítsák a megálmodott életpályamodellt, továbbá a velük foglalkozó szakemberek ismerik-e a modern szakma csínját-bínját, illetve át tudják-e azt adni. Noha lehet, hogy a sportág szereplői úgy érzik, hogy sértő a feltételezés, a számonkérések színhelyén, a nemzetközi meccseken gyakran dadog a vizsgázó, azaz rosszul játszik a csapat. Persze minden relatív, mert lehet fanyalogni az U17-es együttes vb-szereplésén, ám a világbajnokságra kijutás bravúr volt. Ne feledjük: a magyar szurkolónak kettős énje van. Noha tisztában van vele, hogy a jelen olyan, amilyen, képtelen függetleníteni a múlttól, s ez még akkor is így van, ha személyes emléke nincs, csupán a családi legendárium őriz haloványan még egy-egy dicső diadalt.

Magam nemcsak az egyéniségeket hiányolom a honi futballból, hanem a munkájukat magas szinten végző mestereket is. Velük is előbbre tartanánk. S lehet, hogy hajmeresztő, amit írok, de ezeknek az iparosoknak az „előállítása” nem is biztos, hogy szigorúan véve futballszakmai feladat. Iparosnak lenni elsősorban fizikum kérdése. Volt egyszer egy befolyásos kommunista sportvezető, Kutas Istvánnak hívták. Nem tűrte az ellentmondást. Finoman fogalmazva is megosztó személyiség volt, de amikor 1974-ben az MLSZ elnöke lett, döntő lépésre szánta el magát. Labdarúgásunkban akkor még példátlannak számító módon nem jutottunk ki az 1970-es és az 1974-es vb-re. Utóbbi esztendejében választották meg Kutast a szövetség élére, ő pedig elhatározta, hogy a magyar válogatott, ha tűzön-vízen át is, de ott lesz az 1978-as, argentínai tornán. Jó kommunistaként központi elveket hirdetett, bevezette a követelményrendszert, amely fizikai teszt volt, az úgynevezett próbákon 12 perces futással (Cooper-teszt), 10x30 méteres sprintekkel (20 másodperces pihenővel), továbbá tízesugrással. Azért kezdeményezte a szinte kizárólag a fizikai paramétereket tartalmazó vizsgát, mert úgy látta, futballistáink elsősorban a fizikum és a futómennyiség tekintetében vannak lemaradva a világ élvonalától. Ez volt az az időszak, amikor az MLSZ-ellenőrök akár titokban is meglesték, hogy az edzők a tréningeken végrehajtják-e a kiszabott feladatokat, nem mellékesen az első és második vonal futballistái az idény előtt a Lóversenypályán adtak egymásnak randevút, hogy eldöntsék, melyikük a leggyorsabb 3000 méteren.

Az edzők berzenkedtek, szerintünk ez uniformizál, nem ez kell a magyar focistának, akik szintén ellene voltak (nem lovak ők, miért szakadjanak meg?), Kutas mégsem tágított, nem érdekelte, mit mondanak az edzői szakma kiválóságai. Ment a saját feje után, s érdekes módon a Lóversenypályán mindig telt ház volt, már csak azért is, mert a szurkoló (is) kicsit cirkusznak tekintette az egészet. Mégis, meggyőződésem, hogy a követelményrendszer bevezetése közrejátszott abban, hogy válogatottunk Baróti Lajos vezetésével ott lehetett Argentínában (majdnem tűzön-vízen át, a szovjet válogatottat kiejtve). Kutas azért kapott hideget-meleget (persze szemtől szemben csak nagyon kevesen mertek neki ellentmondani), merthogy egy futballmeccsen nem kell egyvégtében 12 percig futni, a tízesugrásba meg csak belerokkanni lehet. Nos, ebben sok igazság van, mégis, ahhoz, hogy a játékosok teljesítsék a feladatokat, készülniük kellett. Voltak, akik elsumákolták a felkészülést, de nem kevesen voltak azok, akik úgy gondolták, az ő stílusuk csak kiteljesedhet, ha tökéletes erőben lépnek pályára. Az utóbbi típusba tartozott Pintér Sándor, aki korának egyik legjobb hazai labdarúgójává fejlődött, nem kis részben futásának köszönhetően. Pedig csaknem öt évtizede is tisztában volt a szakma azzal, hogy a tesztek teljesítése maximum jó alap-állóképességet ad, a pályán nem elsősorban a futómennyiség a döntő, hanem a futás dinamikája és a gyorsasági állóképesség. Azóta ez még hatványozottabban igaz. Felvetődik a kérdés: nem kellene-e egy korszerű (a gyorsaságra, a gyorsasági állóképességre, a regenerációra fókuszáló) követelményrendszert bevezetni, s ezen keresztül ellenőrizni az utánpótlásban folyó munka hatékonyságát? Végigkísérni, hogyan javulnak az utánpótlás-játékosok évről évre, összehasonlítva a nemzetközi trenddel. De ez utóbbi nem is szükséges, az időeredmények önmagukért beszélnének. Ahol a futballisták zöme teljesíti a szinteket, ott jó szakmai munka folyik, ahol nem, ott kevésbé. Tudom, sommás vélemény, de ilyen egyszerű az egész.