Mennyi az annyi? – Thury Gábor publicisztikája

Szombati Hosszabbítás mellékletünkben Mucha Józseffel olvashatnak interjút, az FTC futballistájának hat mérkőzés adatott a válogatottban. Az elsőt a Wales elleni idegenbeli Eb-selejtezőn (0–2) játszotta 1974-ben, az utolsót 1981-ben a Népstadionban az angoloktól elszenvedett 3–1-es vereség során. Az egykori középpályás, balszélső elmondta, az ő idejében más világ volt, a válogatottságszámot befolyásolta az erős konkurencia, s korántsem játszottak ennyi mérkőzést, mint manapság. Példának Rákosi Gyulát említette, aki mindössze 41 alkalommal futballozott a nemzeti csapatban.

S itt tennék egy kis kitérőt. A válogatottságtól már visszavonuló Juhász Roland az idény végén végleg befejezi pályafutását, a Mol Fehérvár FC 36 éves védője 95 alkalommal játszott címeres mezben. Válogatottbeli csapattársa, Király Gábor 108-szor lépett pályára a legjobbak között, ezzel ő a magyar csúcstartó – az ugyancsak ugyanennyiszer játszó, 33 esztendős Dzsudzsák Balázs mellett. S álljon itt egy némiképpen meglepő adat: a korábbi védő, Vanczák Vilmos 79 válogatott találkozón játszott – az ezüstcipős Nyilasi Tibor 70-ig jutott… Óhatatlanul is adódik az összehasonlítás a régi idők nagyjaival, ám nem ez a cikk szándéka.

Kanyarodjunk vissza Rákosi Gyulához. Az FTC balösszekötője 1960 és 1968 között szerepelt az A-válogatottban, nyolc év alatt gyűlt össze neki a 41 szereplés. Baróti Lajosnál mutatkozott be 1960-ban a Népstadionban az angolok ellen (2:0), Sós Károlynál a Moszkvában az Eb-selejtezőn a szovjetektől elszenvedett 3:0-s vereség során búcsúzott. Nyugodtan mondhatjuk, hogy megelőzte korát. A Ferencvárosban és a válogatottban egyik feladata volt, hogy jobbnál jobb labdákkal tömje Albert Flóriánt, emellett páratlan munkabíró képessége lehetővé tette, hogy támadófeladata mellett a védőmunkában is részt vegyen, ha kellett, bárkit levett a pályáról. „Hivatalos” posztja a balösszekötő volt, de taktikai feladattal a 3–2–5-ös és a 4–2–4-es felállásban is szerepelt a bal szélen. Neki elvileg a Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, Fenyvesi ötös fogatból kellett kiszorítania, mondjuk, a nála három évvel idősebb balösszekötőt,

Tichy Lajost, s ismerve a csatársor erejét, ez Baróti Lajosnak fejtörést okozott – még akkor is, ha a szövetségi kapitány nem mindig szimpatizált a Honvéd csatárával. Rákosi játszott jobbösszekötőt is – jelzem, itt a nála néhány hónappal fiatalabb Göröccsel kellett megküzdenie a posztért –, gyakorlatilag univerzális futballista volt. Éppen emiatt előzte meg korát, akkoriban a hozzá hasonló labdarúgók ritkaságszámba mentek.

Az időben ugorva, az FTC-ben a hetvenes években a következő csatársor is pályára lépett: Szőke, Branikovits, Albert, Kű, Mucha. Szőke István 13 alkalommal jutott szóhoz a nemzeti együttesben, de csupán ötször játszotta végig a mérkőzést. Ráadásul egyidős Fazekas Lászlóval, aki posztriválisa volt, ám Kapa nemcsak ezért lett 92-szeres válogatott: az újpesti támadó belső csatárként is megállta a helyét. Pusztán érdekesség, hogy Szőke 1969-ben a csehszlovákok elleni vb-selejtezőn mutatkozott be, helyére a második félidőben éppen Fazekas állt be, akinek ez volt a második mérkőzése a legjobbak között. S amikor Szőke 1973-ban Budapesten az NDK ellen utoljára, tizenharmadszor játszott a címeres mezben, az akkor már 31-szeres válogatott újpesti támadó cseréjeként állt be (0–1). De akadnak még érdekességek: az FTC jobbszélsőjét Sós állította a csapatba, de nála többször nem kapott lehetőséget.

Igaz, Hoffer Józsefnél sem, aki pedig az ifiválogatott edzőjeként rendszeresen játszatta a jobb szélen. Persze éppen abban az esztendőben (1969) az Újpestnek jól ment a bajnokságban és a VVK-ban is, adta magát, hogy a legjobbak között a Megyeri úti csatársor kapjon helyet (Fazekas, Bene, Dunai II, Zámbó). Branikovits esetében is hasonló a helyzet: az FTC belső csatára egy korábbi interjúban a fantasztikus újpesti négyes fogatnak tulajdonította, hogy miért „csak” hatszoros válogatott. Az 1972-es budapesti magyar–románon – második meccsén – ő szerezte a vezető gólt (1–1), ott volt az 1972-es olimpián is: két mérkőzésen szóhoz jutott, talán azért nem többször, mert Lakat Károly, az ötkarikás csapat szakvezetője és Illovszky Rudolf szövetségi kapitány nem mindenben értett egyet – már ami az összeállítást illeti.

Lehetne azt mondani, hogy Kű Lajos válogatottbeli karrierjét jelentősen befolyásolta, hogy 1977-ben külföldre távozott, s nem az MLSZ engedélyével... Mind a nyolc válogatottságát 1972-ben érte el – mondhatni, egy nyáron át táncolt –, ám ezt követően nem vették számításba az A-csapatnál. A románok ellen mutatkozott be Bukarestben (1972, 2–2), játszott az Eb négyes döntőjébe jutásért vívott belgrádi magyar–románon (2–1) is (kitűnően), az Eb-elődöntőben a szovjetek (0–1) és a belgák (1–2) ellen, majd a lengyelek elleni olimpiai döntőben (1–2) is. Életmódja is közrejátszott abban, hogy kikerült a pikszisből, de az is tény, hogy labdarúgásunk akkori mindenható ura, Kutas István szó szerint rászállt. Kű állítása szerint bemószerolták a sportvezetőnél, mondván, szovjet- és rendszerellenes, továbbá antiszemita. Az első kettő igaz volt, az utóbbi nem, de Kutas – noha kedvelte a játékát – idővel száműzte az első osztályból. Ekkor került a Volánhoz, majd lelépett. Kutas keze máskor is messzire nyúlt: a válogatott egyik dél-amerikai túrája után Ebedli Zoltán és Törőcsik András vámügybe keveredett, Kutas eltiltatta mindkettőjüket, majd Barótival azt is közölte, nem szeretné őket együtt a válogatottban látni. Törő maradt, a végül 12 válogatottságig jutó Ebedlit könnyebb volt pótolni.

A regionális lapok minden második szerdán megjelenő Népsport mellékletében a közelmúltban Szabó Józseffel készült interjú. A Videoton 1985-ben UEFA-kupa-döntős csatárának fájó pont, hogy nem kapott meghívót a válogatottba. Nem állította, hogy utaznia kellett volna az 1986-os mexikói vb-re, de a lehetőséget sem kapta meg a legjobbak között. „Igazából sohasem került szóba az akkori kapitánnyal, miért nem lettem válogatott.” Mezey György ült a kispadon, a Ciprus (2–0), Ausztria (3–0) és Hollandia (0–1) elleni vb-selejtezőn így állt fel a csatársor: Kiprich, Nyilasi, Esterházy. Aztán Nyíl műtétjét követően inkább átálltunk a kétékes rendszerre (Kiprich, Esterházy). Az 1986-os vb-keretben a fehérvári Disztl László és Péter, valamint Csuhay József kapott helyet, Burcsa Győző már auxerre-iként érkezett, ám az UEFA-kupában Szabóhoz hasonlóan jól játszó Vadász Imre nevét is hiába keressük a válogatottak között, Csongrádi Ferenc pedig 1984 után már nem kapott meghívót.

Ami pedig a futballnaptár sűrűségét illeti: az FTC 1965-ben, amikor megnyerte a VVK-t, áprilisban, májusban, júniusban az Athletic Bilbao és a Manchester United ellen játszott három-három mérkőzést, emellett bajnokikon is pályára lépett, a válogatott a Wembleyben vendégszerepelt (május 5., 1:0-s vereség), Lipcsében vb-selejtezőn az NDK (május 23., 1:1), Bécsben Ausztria (június 13., 1:0 a javunkra) következett, majd 4:2-es MTK-győzelemmel egy örökrangadó (június 20.), s három napra rá a Juventus ellen 1:0-ra megnyert VVK-finálé. Azért csak egy meccsen, Torinóban mérkőztek, mert az FTC júliusban egy New York-i tornán vett rész, a csapatnak terminusproblémái voltak. Azért mielőtt a zöld-fehérek elutaztak volna a tengerentúlra, a válogatott a Népstadionban megverte az olaszokat (június 27., 2:1), az együttesből Mátrai Sándor, Albert, Rákosi és Fenyvesi kapott helyet a legjobbak között. De az Ú. Dózsa 1969-es VVK-menetelése sem volt pihentető: magyar–csehszlovák (május 25., 2:0), Newcastle–Újpest (május 29., 3:0), ír–magyar (június 8., 1:2), Újpest–Newcastle (június 11., 2:3), dán–magyar (június 15., 3:2) volt a program. Káposzta, Bene, Dunai II és Zámbó minden meccsen játszott, Albertet azzal vádolták az újpesti szurkolók, hogy azért nem nyerték meg a VVK-t a Megyeri úton, mert három nappal korábban Dublinban a Dózsa-futballistáknak a Fradi játékosa helyett is futniuk kellett…

És akkor a 101-szeres válogatott Bozsik József szóba sem került. Tehát érdekes a felvetés: mennyi az annyi?