Mintha kezdte volna kiheverni a májusi sokkot (Olaszország: 0:5) a magyar futball, Ausztriát kétszer (itthon: 2:1, Bécsben: 3:2) legyőzve, s a hollandok ellen is sikerrel járva (6:2) készült a válogatott Németország ellen 1930 szeptemberében.
Különösen a bécsi siker volt örömteli, ennek köszönhetően sokan voltak kíváncsiak a válogatott indulás előtti edzőmeccsére. Azaz: lettek volna...
Kezdődött azzal, hogy a Hungária-pályára meghirdetett gyakorlásra a szomszédos BSzKRT-sporttelepen került sor, azt pedig elfelejtették megemlíteni, hogy – zárt kapuk mellett.
A drukkerek pedig érkeztek, „a villamosok úgy ontották az érdeklődőket, mintha valami érdekes bajnoki esemény történne errefelé. A pályavendéglő felőli kapuhoz torlódott a tömeg, és miután útjukat senki sem állta, szépen el is helyezkedtek a tribünökön és a korlátoknál.” Az ellenőrök tehetetlenek voltak, „a hangulat egyre puskaporosabb lett, (...), az egyik ajtónyílásnál néhányan nekifeszítették a vállukat a kapunak és itt már nem volt mentség: egymás hátán törtettek be az emberek”.
Minder Frigyes szövetségi kapitány hajthatatlan volt, nem támogatta a javaslatot, hogy utólag szedjenek be ötven fillért az érdeklődőktől, „azonnal a telefonhoz ment és saját felelősségére a főkapitányság központi ügyeletére telefonált, ahonnan egy szakasz rendőr azonnali kiküldését kérte” . A rendőrök aztán kiürítették a pályát, „minden zegét-zugát átkutatták, sőt még a pályát övező bokrokat is alaposan átvizsgálták, nehogy egy hívatlan szemlélő »tönkretegye« a triálmérkőzés realitását”.
Aztán „kiadták parancsba, hogy ez nem komoly dolog, tessék kényelmesen, csak úgy bumlizva játszani”, ami megkérdőjelezte, hogy van-e értelme az egésznek, az ellenfél, a Hungária vegyes csapata nyert is 6:4-re, említést érdemel még, hogy a játékvezetőnek (is) készülő Schlosser Imre vezette a meccset.
Az indulás előtt azt rögzítette a Nemzeti Sport, hogy „reális körülmények között a drezdai mérkőzést legalább két gól különbséggel kell megnyerni Magyarország csapatának”, mert ugyan a németeknél az igazolt játékosok száma közelít a millióhoz, ám „ennek a seregnek a minősége meg sem közelíti a mennyiséget”.
Drezdában futballünnep volt, a válogatott meccs egybeesett az össznémet futballkongresszussal, az érdeklődés akkora volt, hogy elővételben elkelt 40 ezer jegy, miközben akár 70 ezren is ott lettek volna a DSC stadionjában. Ahol a pálya szokatlan volt a magyaroknak, fű borította, s a mérete nagyobb volt, mint az itthoniak. A városban ünnepi fogadtatást kapott a csapat, a DSC edzője aktuálisan „Jimmy Hogan, az MTK egykori népszerű trénere. A magyar csapat látogatása nagy örömet okozott a derék Jimmy bácsinak, aki magyar barátságának azzal ad nyomatékos kifejezést, hogy állandóan magyarul társalog a fiúkkal.”
Aztán a meccs előtt óriási tömeg a stadionnál, aki tud, átmászik a kerítésen, a rendőrök csak nehezen állják a rohamot. Az öltözőben „a magyar csapat nem kap semmi instrukciót, csak annyi hangzik el, hogy mindenki játsszék szívvel, lélekkel s tegye meg kötelességét” . A németeknél Otto Nerz szövetségi kapitány intése tartalmasabb: „Ne engedjétek magatokat befolyásolni a magyarok fensőbbségének tudatától.”
Mindez annak fényében érdekes, hogy a magyar csapat a szünetben 3:0-ra vezetett, majd kikapott 5:3-ra.
A drezdai hírek előbb megérkeztek, mint Pluhár István tudósítása, s miközben Pluhár diktálta a cikkét, a Nemzeti Sport szerkesztőségi hangulata ilyen volt: „Hogy lehet elveszteni egy meccset, amelynek a félidejében 3:0-ra vezetünk? Mi történhetett itt...? S amikor két órai beszélgetés után letettük a kagylót – még mindig nem értettük a dolgokat teljesen. Mert valahogy nehezen megy az ember fejébe, hogy valami baj van a régi, híres magyar szív körül...”
A beszámoló címei a lényegről szóltak: „A legérthetetlenebb eredmény; A német erő és küzdőképesség győzte le a magyar technikát, amely mögül hiányzott a megfelelő kondíció és harckészség; Teljesen ellentétes két félideje volt a mérkőzésnek, aminek a rejtélyét egyetlen szemtanú sem tudja kielégítően megmagyarázni; Az óriási méretű pályához kevés volt a magyar erő.”
Az első félidő maga volt az álom. Takács II József három gólt lő, az elsőnél az ötösig száguldva talál a kapuba (0:1), a másodiknál testcselekkel jut el ziccerig (0:2), a harmadiknál szerencséje van, a fejére esik egy lecsorgó labda, majd hálót ér (0:3).
Három null 45 perc után, ám érdemes idézni Pluhárt: „Mi vezetünk vagy a németek? A félidőben ez a kétely támad bennem, amikor a magyar csapat öltözőjébe benyitok. A csapat hangos szóval felveri a négy fehér falat, annyira vitatkozik.” Minder letolja Mándi Gyulát, majd Ströck Albertet, a hangulat feszült, a kapitány végül ezzel küldi ki a folytatásra csapatát: „Mindent bele! Ennek az eredménynek az egész magyar futballra hatása lesz!”
Ebben legalább nem tévedett.
Az 59. percben lőtték első góljukat a németek (Richard Hofmann kicselezi Kléber Gábort: 1:3), négy perc múlva jött a következő (Ludwig Hofmann egy kényszerítőzés után: 2:3), s „az ordító biztatás közben a magyar csapat visszaesik”. Olyannyira, hogy Johann Ludwigra senki sem figyel (3:3), majd Amsel Ignác habozik, Ludwig Lachner nem (4:3), végül kétszer is a kapufánkon csattan a labda, a bekkek, csak nézik, Ludwig Hofmann cselekszik (5:3).
Senki nem ért semmit, „a nyilatkozatokból sem derül ki, mi volt ez: kondícióhiány, lélektelenség, avagy a nem támogatott csatársor csak ideig-óráig bírta leplezni a védelem fiaskóját?”. Jimmy Hogant azért érdemes idézni: „A magyarok tudhatnák nagy elődeiktől, hogy a szív a futball elengedhetetlen kelléke. Schaffer, Schlosser, Bodnár, Rumbold, Károly, Payer és végig mind a nagy magyar mesterek szívvel játszottak, pedig azoknak is megvolt a nagy technikai felkészültségük, mint ezeknek, akik itt ma játszottak.”
És Pluhár képe is plasztikus: „Olyan volt az a második félidő, mint mikor valami gyönyörűséges palotát földrengés ráz meg s zúz ízzé, porrá. Mint mikor égbenyúló fenyők szépséges gyertyáit töri derékba a vihar száguldó ereje s forgatja meg a sárban, porban a napsugárhoz szokott koronáját. Mint mikor valami paradicsomi szigetet nyel, temet el a tenger háborgása, hogy pompázó parkjai, viruló virágerdei fölé az iszap semmitmondó szürkeségét, terítse.”
A Nemzeti Sport megállapítja még, hogy „fiatalság kell a futballba, mert a futballista gyorsabban öregszik, mint a trópusi nő. Olyan fiatalság, amely még kevesebbet gondolkozik, de szívesebben, önfeledtebben játszik, amelynek lelkében minden nagy esemény az élet egy-egy mérföldkövét jelzi”
Hogy így legyen, „véget kell vetni a babusgatás korszakának. A vezér, a tréner, a bíró, de a fegyelmi bizottság is erőszakolja magára azt a szellemet, amely harcos futballistákat, egészséges, ellenálló, nem kifogásokon és álhibákon rágódó gárdát teremt” .
Ezt a Sporthírlap írja, de a zárszó a Nemzeti Sporté, a vezércikk lényege máig ható, így mondhatni megelőzte korát az újság: „Ma az egész élet ritmusa azt a tanulságot adja, amit a drezdai futball. Ma az élet azokat a tulajdonságokat követeli, amit a német futball. Nem elég a képzettség, a technika, nem elég a tudomány hajlékonysága, a művészet ötletkészsége, ma az értékesítés a fontos. A kíméletlen, mindinkább amerikai tempójú kenyérharcban száraz kenyéren élhet és fel is fordulhat a tudás, a művészet, a képesség, ha nincs meg az energia az értékesítésben.”
Németország–Magyarország 5:3 (0:3) 1930. szeptember 28., Drezda, barátságos mérkőzés Ostragehege (DSC-pálya), 42 ezer néző, vezette: Andersen (dán) Németország: Kress – Shütz, Burkhardt – Hergert, Leinberger, Heidkamp – Albrecht, Lachner, Ludwig, R. Hofmann, L. Hofmann. Szövetségi kapitány: Otto Nerz Magyarország: Amsel (Aknai, 85.) – Mándi, Korányi – Lyka, Kléber, Berkessy – Ströck, Takács II, Turay, Barátky, Titkos Szövetségi kapitány: Minder Frigyes Gólok: R. Hofmann (59.), L. Hofmann (63., 85.), Ludwig (72.), Lachner (77.), illetve Takács II (29., 35., 40.) |