Kiválasztottak – Ballai Attila publicisztikája

Hoppá, tényleg, hú, hát nagyon örülök neki – nem állítom, hogy e nyilatkozat minden szavát aranyba kellene önteni, de azt igen, hogy eredeti és árulkodó, spontán reakció, nem a napjainkban szokásos, agyonkoptatott közhely, hanem egy hús-vér sportember érzelemkitörése. Na jó, érzelemkiszivárgása. Hahn János, a Paks csatára, az NB I gólkirályjelöltje hüledezett így az NSO Tv kamerája előtt, miután kollégánktól megtudta, majd telefonján ellenőrizte, hogy immár hivatalosan is tagja a harminc kiválasztottnak. Igen, kiválasztottnak – a szó szoros és átvitt értelmében is.

Hiszen a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya keretet hirdetett. E mondat, e hír évtizedeken át izgalomban tartotta a sportág híveit, különösen az aktuális világverseny előtt. Majd később jó ideig a kutyát sem érdekelte. Az 1980-as évek végétől egészen 2016-ig; érthetően, mert csapatunk sohasem jutott ki sehova, semmire. Válogatottnak lenni többek számára nem jelentett már egyebet, mint pluszmelót és esélyt a leégésre. Tanácsosnak tetszett tehát ettől is, attól is szabadulni. Mígnem eljött 2016 tündökletes kora nyara, a franciaországi Eb, és a magyar futballista egy emberöltő után újra megtapasztalhatta, micsoda felülmúlhatatlan érzés, ha tömegek rajonganak érte. Sokan taglalták, mikor nyertük meg Bordeaux-ban az osztrákok elleni nyitó meccset. Szerintem részben már a bemutatáskor. Amikor a mieink neve hallatán tízezernyi torokból zúgott az égig és a szívekig hatoló kiáltás, és ugyanezek a hangok teljességgel elnyomták az osztrák neveket, mert a műsorközlőt túlharsogva nagyjából ez hallatszott: egyes számmal Conchita Wurst, kettessel Conchita Wurst, hármassal Conchita Wurst. (Emlékeznek még egyáltalán a dalfesztiválgyőztesre?) Az Izland elleni, második meccsen, Marseille-ben másfél órával a kezdőrúgás előtt kisétáltak a fiúk a pályára, elvileg azért, hogy szemrevételezzék a gyepet, valójában persze azért, hogy szokják és élvezzék azt a rajongást, amely már akkor rájuk ömlött a lelátóról.

Csoda volt, sokan azt hittük, egyszeri. Mostanra azonban kétszeri lett belőle, ráadásul nem kell érte ezer kilométert zarándokolni: a portugálokkal és a franciákkal Budapesten, a Puskás Arénában mérkőzik csapatunk, reményeink szerint telt ház előtt! Természetes, ha ennek mindenki részese akar lenni, akár labdarúgóként, akár szurkolóként. Ezért aztán Marco Rossi kerethirdetését nem a távirati iroda mínuszos híréből ismerhette meg a nép, hanem a televízió egyenes adásából. Mintha a mestert is megfogta volna a különleges alkalom, és nem a saját formáját hozta, de ez is érthető. Hiszen sohasem szakadt még rá ekkora felelősség, sem az olasz harmadosztály valamelyik egylete, sem a Honvéd, sem a Dunaszerdahely kispadján. Sőt, Sebes Gusztávnak, Baróti Lajosnak, Mészöly Kálmánnak, Mezey Györgynek sem adatott meg egyszer sem, hogy hazai rendezésű Európa-bajnokságra jelölje ki a fiait.

Húsz, jelenleg harminc játékost kiemelni a teljes mezőnyből egyébként is fogós feladat, minden helyzetben. Akkor is, ha száz jó futballista van, akkor is, ha tíz. Az egyik a bőség, a másik az ínség zavara. Előbbi esetben a „Hogy maradhatott ki X?”, utóbbiban a „Mit keres itt Y?” a visszatérő kérdés. Hajdan, amikor a tízmillió szövetségi kapitány országának mondtuk magunkat, mindezt a kocsmában, a villamoson, a munkahelyen vitatták meg a „szakértők”, néhány ivócimbora, utas- és munkatárs füle hallatára. Manapság azonban a világhálón, amelyen ugyanakkora nyilvánosságot kap a csak a saját laptopja előtt határozott, tornából felmentett kommentelő, mint maga Marco Rossi. Aki e zsivajban minden hangot meghall és nem képes szelektálni, az bele is dilizhet.

Mert az ige és az ítélet zuhog, kéretlenül és kérlelhetetlenül. Íme, néhány felvetés, a névtelen, arctalan masszából: „Az döbbenetes, hogy Holman a bő keretbe se fért be, ez a döntés inkább személyes lehet, mint szakmai.” „Schönben van valami pimasz erőszakosság, amivel a legjobb focisták is rendelkeznek. Ráadásul nagyon gyors.” „Schön jó lehet, csak az arcát tegyék helyre a válogatottnál, mert az sokkal nagyobb, mint kéne.” „Nikolics se való már a csapatba.” „Kíváncsi vagyok arra, hogy Hahn kap e 1 percet is.” „Bogdánt jobb kapusnak tartom (mármint Dibusznál – a szerk.), beválogatása helyes lépés.” A bátor ítészek Nikolicsnak vagy Dibusznak szemtől szemben valószínűleg egy szevaszt vagy egy csókolomot is alig mernének elrebegni, de e kortünettel együtt kell élni, felesleges sokat lamentálni rajta. Fontosabb, hogy a vélemény érdeklődést jelez, és most mindkettőből van bőségesen.

A két központi téma, kulcsfigura Dzsudzsák Balázs és Szoboszlai Dominik ügye. Előbbi nem fért be a legjobb harminc közé sem, utóbbi igen, sérülten is. Alapvetésként szögezzük le: mindkét döntés a kapitány szíve joga. Különben is, mi ez ahhoz képest, hogy Dietz Károly az 1938-as világbajnoki döntőre három helyen is felforgatta az addigi sikercsapatot, Toldi Géza, Korányi Lajos és Turay József helyére úgy állította be Vincze Jenőt, Polgár Gyulát és Szűcs Györgyöt, hogy utóbbi kettő addig egyetlen percet sem játszott a vb-n? Hogy 1954-ben Sebes Gusztáv ugyancsak a vb-döntőre rendezte át a csatársort? Hogy Baróti Lajos 1966-ban nem tartott igényt Göröcs Jánosra és Tichy Lajosra sem? Ha őket, valamint korábban Toldit vagy Budai II-t csak úgy ki lehetett penderíteni, akkor Rossinak e tekintetben igazán irigylendő a helyzete: ő ekkorát biztosan nem hibázhat, neki nincsenek az elődökhöz fogható klasszisai. Nem kell azon tépelődnie, hogy Sándor, Budai vagy Czibor legyen-e a jobbszélső, azon sem, hogy Albert, Bene vagy Farkas a középcsatár, és Mészölyt sem tudja lecserélni, mint Sós Károly Prágában, 1969-ben.

Gondjai, dilemmái ettől persze lehetnek, bizonyára vannak, voltak is. Úgy sejtem, ezek egyike Dzsudzsák. Mert azt az érvet, hogy az NB II-ből nincs út a válogatottba, kevésnek, inkább ürügynek tartom. Rossi korábbi megnyilvánulásaiból is azt éreztem, valamelyest feszélyezi a játékos, talán a múltbéli presztízse, a kereten belüli hierarchiában elfoglalt helye és a jelenbéli várható hozadéka közti kontraszt miatt. Ha így van, a saját szempontjából ezt a dilemmát lezárta.

Szoboszlai Dominikét viszont még nem. Az Izland elleni pótselejtező kapitális győztes góljának szerzője, hőse, a tavaly páratlan ívet befutó, már sokkal több, mint ígéret hónapok óta sérült, és a reméltnél lassabban lábadozik. Máris lemondani róla korai lenne. Kérdés persze, meddig az. A bőség zavarával azért nem küszködünk, kihagyhatatlan géniuszt semmiképpen sem szorít ki az Eb-re nevezhető huszonhatok közül. (Nálam ezért férne be Dzsudzsák is, de én, nyilván jóval kevesebb információ alapján azt gondolnám, a puszta jelenléte is segíthet, ám Rossi megalapozottabban lehet más véleményen.) Nincs új a nap alatt, Sebes ugyanezt átélte 1954-ben Puskással, Baróti 1966-ban a fiatal Varga Zoltánnal, Mezey 1986-ban Nyilasival. Mindhárman más választ találtak, egyikről sem igazolódott be megdönthetetlenül, hogy helyes vagy helytelen lett volna.

A lényeg azonban mindezek mellett, sőt előtt az, hogy újra országos üggyé vált a kerethirdetés. Visszakaptuk egyik kedvenc játékunkat, amelyet már örökre elveszettnek hittünk. A kapitánnyal egyetérthetünk, vitatkozhatunk – persze tét nélkül -, X-et hiányolhatjuk, Y beválogatásán értetlenkedhetünk, csak egyet nem teszünk. Nem legyintünk, mondván, eh, úgyis mindegy, a nagy­anyámra is ráadhatnák a négyes mezt, akkor sem változna semmi.

Nos, dehogynem változna. Azaz, már minden meg is változott.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!