Négy perccel a vége előtt még vezettünk Hugo Meisl csodacsapata ellen 1931-ben

Már az sem mindennapos, hogy a nemzeti tizenegy történetének első harminc évében többször találkoztunk a pályán Ausztriával, mint azóta, hiszen az 1931-es volt a 69. összecsapás, legutóbb, a 2016-os Eb emlékezetes csoportmeccsén pedig 137-edszer mérkőztünk meg a sógorokkal.

Ráadásul az Európa-kupában már túl volt a két fél a bécsi randevún (0:0), Prágából elhoztunk egy pontot (3:3), a svájciakat pedig kiütöttük a Hungária körúton (6:2) – ez utóbbi két mérkőzésen az újpesti jobbösszekötő, Avar István egyaránt három gólt szerzett.

A Nemzeti Sport azonban igencsak óvatosan, Hugo Meisl rettegett Wundermannschaftját felmagasztalva vezette fel a Hungária úti összecsapást:      „Ausztria válogatott           tizenegye már kész. Úgy áll, ahogy a Nemzeti Sport már hetekkel ezelőtt je­lezte, s ahogy szen­zációs győzelmeit el­érte Skócia, Németország és újra Né­metország ellen. Má­jus óta sok víz lefolyt a Dunán, megingott az angol font, lemondott a Bethlen-kormány, Briand és Laval Berlinbe érkezett, csak a Hugó válogatottja áll változatlanul.”

Bizony, Hugo Meisl tizenegyének csodájára járt a világ. Kapujában a később a francia válogatottban, továbbá hadseregben is megforduló Rudi Hidennel, középen a Rapid centerhalfjával, Josef Smistikkel, elöl pedig a kíméletlen Fritz Gschweidllel és a cseh származású „Papíremberrel”, Matthias (Matej) Sindelarral a kontinens legjobbjának számított. Na persze ettől még nem feltartott kézzel álltak fel a meggypiros mezes fiúk, Máriássy kapitány az ifjú klasszisjelölt Sárosi György (ekkor még középfedezet) és Lázár Gyula mellett a gólerős Avar Istvánra és Turay Józsefre is építhetett. A hungáriás Kalmár Jenőre viszont nem, miután a két héttel korábban a csehszlovákok ellen remeklő, gólt is szerző center a combbicepszében izomrostszakadást szenvedett. Így aztán Turay lett a középcsatár, balösszekötőben pedig az újpesti Spitz Illés (az akkori névmagyarítási hullámban éppen: Vörös) került képbe. Ráadásképpen Aknai József, az Újpest kapusa is jelezte, hogy      „egyik vetődése alkalmával a csont­hártyája jött gyulladásba s ez fáj. Reméli, hogy vasárnap minden kö­rülmények között játszhat s a tré­ningen is csak azért nem vett részt, nehogy a sérülés súlyosbod­jék”.      A kapitány mindenesetre helyettesként Gallina Károlyt is készenlétben tartotta, ha a helyzet súlyosbodna.

A válogatott meccs akkoriban valóságos szentség volt, azt lemondani főbenjáró bűn – nem véletlen, hogy az MLSZ-ben nem nézték jó szemmel Szedlacsek és Táncos távolmaradását.      „A két já­tékos ugyanis jó kondícióban vett részt a triálon, s a hírek szerint csak azért mondott le, mert leszál­lították a prémiumot...”      Nem úgy Bukovi és Amsel (akkortájt Bukovay és Angyal), akik indokoltan, valós sérüléseik miatt voltak kénytelenek kihagyni az osztrákok elleni rangadót.

A Lajtán túl Meislnek ilyen gondjai nem voltak, így megtehette, hogy kizárólag a meccsel törődjön, külön telefonált az MLSZ-be amiatt, hogy a nehéz gazdasági helyzetre való tekintettel mindennemű fogadást és vacsorameghívást felejtsenek el, focizzanak egy jót, aztán irány Bécs. (Azt persze nem akadályozhatta meg az osztrák mágus, hogy a meccs előtt a legelső magyar válogatott csapat egyik, még élő tagja, Klebelsberg Géza nyugdíjas postatanácsos ne jelenjen meg a vendégöltözőben, fején a régi válogatottak piros bársonysapkájával – a régi barátot, Hugo Meislt üdvözlendő.)

A második Európa-kupa-kiírás amúgy is felfokozta az érzelmeket, hiszen Budapesten még mindenki emlékezett rá, hogy az 1927–1930 közötti első sorozat végén az olaszok akkor ragadták ki a mieink kezéből a serleget letaglózó 5:0-s sikerükkel, amikor a magyar közvélemény félig-meddig már az MLSZ vitrinjében látta.

De Ausztria az Ausztria, márpedig „az osztrák csa­pat dicsőségének dagadó nimbu­szával övezetten, erejének teljé­ben, felkészültségének tökéletes vértezetében jelenik meg, hogy elragadja a mieinktől a pálmát.”

Pedig Hugo Meisl szíve szerint egy-két helyen belenyúlt volna ragyogó győzelmi szériát futó együttesébe. „A csapatom nem olyan jó, mint volt tavasszal. Már a németek elleni bécsi mérkő­zésen megmutatkozott a csapatnak egy-két gyengébb pontja. Dehát – mein Lieber – ismeri az angol szabályt: never change the winning team!” – mondta az osztrák kapitány, tartva magát a régi elvhez: győztes csapaton ne változtass!

Magát a mérkőzést a címlapján igazán plasztikusan foglalta össze a hosszú cikkben tudósító Nemzeti Sport:      „Izzó hangulatban, lankadatlanul sze­rezte meg a magyar csapat két ízben is a vezetést a nagyszerű osztrák csa­pat ellen – Bauwens fonák ítélkezései állandó forrongásban tartották a kö­zönséget, amely a mérkőzés után be­rontott a pályára, a bírót rendőrkordon mentette ki – Az első izgalom: Aknai kivédi Schall 11-esét, az első gól P. Szabó tizenegyeséből esett, az osztrákok a második félidő elején egyenlítettek – A mérkőzés végéig győztesnek látszott a magyar csapat Vörös remek góljá­val, Zischek hallatlan izgalmak közben egyenlített ki a 41. percben.”

A pontvesztésben a fő bűnös természeten dr. Bauwens, a német játékvezető volt, akit már hét évvel az Anschluss előtt is túlzott osztrákbarátsággal vádolt meg a magyar közönség.  „Az utolsó percek tumultussal teltek a pályán s mikor a bíró utolsó, kettős sípjele után megin­dult a kijárat felé, egyszerre hevesvérű százak vetették magukat utána. Bauwens a pillanatok alatt alakult rendőrgyűrűben bántalom nélkül elérte az öltöző száját, a rendőrség azonban túl hevesen fog­ta fel feladatát s a kivont kardo­kat csak akkor tette vissza, amikor már feleslegesen széles gyűrűt vá­gott a pályát ellepő közönség sorai­ban.

És feleslegesen sokan voltak, akik a már megnyertnek látszó mérkőzés balszerencséjének fájdal­ma mellé friss fizikai fájdalmat is szereztek a szapora kardlapoktól...”

Az első félidőben végig Ausztria irányított, Aknai a 12. percben még Schall gyenge büntetőjét is hárította, így aztán Rainer kezezése után P. Szabó a szünet előtt a legjobbkor szerzett vezetést – a társak Spitz kivételével háttal álltak a tizenegyesnél, nem bírták az izgalmakat...

A folytatásban előbb Zischek bombájával egyenlítettek az osztrákok, de tíz percig sem örülhettek, mert Spitz ballal a léc alá vágott lövésével ismét nálunk volt az előny. Egészen a 86. percig, miközben Bauwens a 80. percben Turay gólja helyett szabadrúgást adott – a javunkra... Aztán a négy perccel a lefújás előtt Vogel rúghatott szögletet:      „A magyar védelem nem éri el, Gschweidl fejjel jobbra nyomja, Zischek pedig közvetlen közelről mel­lel a kapuba sodorja. Gól...   2:2.”

Tragédia persze nem történt, Meislék ellen a döntetlen is megsüvegelendő eredmény, a Nemzeti Sport értékelése is az öröm és a csalódottság között egyensúlyozott: „A mérkőzés, illetve benne a nagy tudású ellenfél, a szél és a sokat kritizálható bíráskodás ala­posan próbára tette a magyar csa­patot, amely örvendetes és kevésbé örvendetes tanulságokkal szolgált. Az örvendetes: az új, megfiata­lított magyar fedezetsor letette érettségi vizsgáját és bátran te­kinthet további, magasabb fokú vizsgái elé. A kevésbé örvendetes: a ma­gyar csatársornak még mindig nincs irányító centere, hiába volt az eddigi minden erőfeszítés, a régi, nagy csatársorvezénylők, Schaffer, Pataki, Orth emlékét visszaidéző utód még nem érke­zett el...”

Hamarosan viszont igen: ehhez ugyanis elég volt a 19 éves Sárosit a támadók közé feltolni, no meg megvárni, amíg az 1931-ben mindössze 16 éves Zsengellér Gyula még izmosodik néhány évet. Világbajnoki döntő lett a jutalma.