Ünnepek táján – Malonyai Péter publicisztikája

Karácsonytól újévig elcsendesedik a sportvilág, kivéve persze a futballt. Mostanság a Premier League-ben a Boxing Day az esemény, míg a két háború között a túrameccsek szolgáltak érdekességgel, egyébként pedig szinte semmi. Ilyenkor lapunk is megpihent kissé, könnyedebb témák kerültek terítékre – a régi újságokat lapozgatva számtalan a példa rá.

A futball persze mindig aktuális, 1931 decemberében például kiderült, hogy a ferencvárosi Gát utca közepén reggeltől estig rúgják a labdát a gyerekek. A sarkon rendőr áll, ám nem azért, hogy elkergesse a srácokat, hanem a gyér forgalmat felügyeli a játék érdekében. Sportrendőr – állapítja meg a Nemzeti Sport, amit szavai alátámasztanak: „Hát mit csináljanak? Maradjanak inkább azokban a penészes pincékben, ahol laknak? A levegő kell, a nap kell, a mozgás kell! Hát hova menjen ez a sok palánta? Lovaslabdázni a Margitszigetre? Na ugye!”

A másik véglet a Műjég, ahol a legnagyobb magyar zeneszerzőnek titulált Kodály Zoltán is „bravúros figurákat rajzol a jégre”, miközben a nagyterem a társasági élet központja. „Hetyegés. Mamák, gardedámok, ifjú hölgyek, lovagok, halk szavak, költészet és miegyéb... A büffében szól a hangszóró. Pattog a kártya. Bridzs. Tea párolog. Tánc” – így a leírás, a végkövetkeztetéssel pedig nehéz vitatkozni: „Szép dolog húszévesnek lenni...”

Szintén a Ferencvárosban, a Gát utcához közeli Remete utcában (ma: Sobieski János utca) él Birkhus Sándor. A riporter meglepődik, amikor beengedik, „valami valószínűtlen, roppant szoborszerű alak közeleg felém. Fejével szinte veri a mennyezetet... Mint egy modern Laokoon, aki éppen nem viaskodik. Irdatlan óriás”. Bivalyerős, de nincs ideje a sportra, mert reggel hattól este hatig a Vásárcsarnokban gürcöl. Próbálkozott a birkózással itthon, de senkinek sem kellett, aztán fogta magát, kiment Amerikába, ahol szó szerint földhöz vágta valamennyi ellenfelét szinte pillanatok alatt, hiába figyelmeztették a menedzserek, hogy egy kicsit játszadozzon velük, kapjon valamit a közönség a pénzéért. Aztán megsérült, hazajött.

Békés ember. Verseket ír (meglehetősen rosszakat...), a családjának él, néha versenybírónak hívják, de nagy vágya nem teljesül: esélye sincs olimpián indulni magyar színekben.”

A két ünnep között, de már 1938-ban mutatta be a Nemzeti Sport a legkövérebb magyar játékvezetőt, a 140 kilós Skultéty Dánielt, aki termetét meghazudtolva mozgékony a pályán, rövid nadrágban szaladgálva igen érdekes látvány. Róla már volt szó nem is olyan rég (Népsport: 2018. december 31.), itt most legyen elég annyi, hogy jó bírónak tartották, nagy álma, az NB I nem akármikor, 1944. december 24-én (!) a BSzKRT–Szentlőrinc (2:0) mérkőzésen teljesült. A Nemzeti Sport szerint „bemutatkozása sikerültnek mondható. A meglátásai jók. Az előnyszabályt is jól alkalmazta. Csak nagyon a partjelzőire bízta magát és emiatt a lesállások terén néhányszor hibázott. A játékot túlságosan fogta.”

Itt most érdekesebb, hogy minden hangszeren játszott, hiszen nyomdász volt, de a mozivásznon is feltűnt, „láttuk a »Nincsenek véletlenek« című filmben, amint lembetvókot táncol...” Büszkén vallja, hogy „nem is kellett próbálnom, úgy ment”. A mozi a szokásos limonádé (rendezte: Kalmár László, főszerepben: Turay Ida), ami pedig a „lembetvókot” illeti, nem más, mint a Lambeth Walk, amely a Me and my girl című londoni sikermusical jóvoltából lett ismert tánc.

Az 1942-es ünnepi időszakban feltűnő hír, hogy az őszi idényben csak 10. Újpest futballistái titkos értekezleten hűségnyilatkozatot tettek és fogalmaztak meg Takács Géza mellett, azt kérve, hogy maradjon ő az edző. Ellenszavazat nélkül, tehát a nagy nevek (Bíró Sándor, Zsengellér Gyula, az ifjú Szusza) vezérletével azok is aláírták, akik kevesebbet játszottak a csapatban. Érdekesség, hogy Takács, azaz „Mari néni” Fradi-futballistaként volt ismert és válogatott jobbhátvéd, az már kevésbé, hogy a nyilatkozatnak nem volt hatása, a tavasszal már Lutz Lajos ült a kispadon. A korábbi újpesti fedezettel 7. lett a csapat – nem túl nagy előrelépés.

A Nemzeti Sport eredményt hirdetett villámpályázatán, a feladvány: Milyennek képzelem a magyar sportot 50 év múlva. Zentai Ferenc hadnagy lett a győztes, érdemes idézni munkájából: „1992-ben a szombat délután a Sportdélután nevet viseli. Déltől teljes munkaszünet mindenhol. Ebéd után a helyből fel- és leszállani tudó légijárművek szállítják a sportolók és szurkolók százezreit a pompás stadionokba. Belépődíj természetesen sehol sincsen. A sportadóból nemcsak a stadionok épültek fel, hanem adója fejében mindenki megkapja egész évre a belépőjegyét is mindenfajta sportversenyre.” És még egy passzus: „A kötelező testnevelés már csak papíron van meg, mert mindenki saját érdekében sportol. Nemcsak az egészsége miatt, azért is, mert bármely állásban felsőbb fizetési fokba csak az emelkedhet, aki bizonyítványokkal igazolja, hogy fiatal korában testi erőjével, ügyességével is szolgálta hazáját.”

Ugorva az időben, 1962-ben, a tavasszal visszavonuló Bozsik Józsefnél vendégeskedik a Népsport újságírója. Családi idill. „Petike közben az első lépéseket próbálgatja. Atyai segítséggel elindul a nagy piros pöttyös labda irányába. Nagyot huppan, de újra kezdi. Apja tekintete a kisfiát követi” – Bozsik Pétert, aki a szövetségi kapitányi poszton követte édesapját. És ha már Bozsik „Cucu”, érdemes idézni tíz évvel későbbről is, 1972-ben így felelt a kérdésre, hogy mit kíván a magyar futballistáknak: „Mindazt, amit én elértem és hozzá azt is, ami nekünk sem sikerült.” Most sem óhajtanánk mást.

Példabeszédben sem volt hiány 1962-ben, bizonyság rá a Megnősült a kapus című riport. Történt pedig Nagykállóban, hogy a MEDOSZ játékosának esküvője arra a szombatra esett, amelynek másnapján a csapat bajnokit játszott a Somsály ellen. Természetesen valamennyi csapattag hivatalos volt a lagziba, így félő volt, hogy a meccsen csak lézengeni fognak.

Az elszánt vezetők azonban cselhez folyamodtak, az ünnepi asztalnál úgy foglaltak helyet, hogy mindegyikük mellé három-négy futballista kerüljön. És amikor a fiúk megemelték a poharukat, hogy koccintsanak, rátették kezüket a pohárra és mondták: „Holnap mérkőzés lesz, fiam...” Tíz órakor pedig felálltak, elköszöntek – a csapat nevében is. A labdarúgók ímmel-ámmal, de szedelőzködni kezdtek, miközben mindenki a kapusra, Tisza Pistára nézett. Az ifjú férj felállt: „Én is lefekszem...” Majd miután a felesége szeméből semmi rosszallást nem olvasott ki, hozzátette: „Elvégre a csapat érdeke is számít...”
Kell-e mondani, hogy másnap a Nagykálló 3:0-ra legyőzte a Somsályt, Tisza remekelt. A csapat megőrizte 7. helyét a tabellán, a célt elérték.

Némi tréfával is igyekezett emelni az ünnepi hangulatot az újság. A gólarányszámítás érdekes módon visszatérően előkerült az olvasói levelekben, a mikéntjét így foglalta össze a Nemzeti Sport, igazán szellemesen: „Az adott gólok négyzetgyökének deciliterét hozzáadjuk a kapott gólok köbméterének az integráljához, ebből kivonjuk a góllövő csatárok életkorának felét, ehhez hozzáadjuk a gólkülönbség egyötödének a háromszorosát. Ami kijön, az nem fog az ön fejébe menni.”

És persze arról sem feledkeztek meg, hogy boldog új évet kívánjanak a magyar futball szereplőinek, sőt szereplőitől, 1931-ben azt emelve ki, hogy kinek, mit jelent a B.U.É.K. A Pécs-Baranyánál, ahol a Szeged elleni meccs botránnyal ért véget: „Bírót Utoljára Értek Kövek”. A túracsapatainknál pedig, utalva arra, hogy mindig csak a körülményeken múlik a vereség: „Balszerencse Után Éppenhogy Kikaptunk”.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!