Futballálmok színháza – Ballai Attila publicisztikája

Ha csütörtök este ismét ott rejtőzködtek a közönség soraiban a Puskás Arénában, bizonyára csalódottan távoztak a FARE, a „Futball a rasszizmus ellen Európában” szervezet ügynökei. Persze nem azért, mert labdarúgó-válogatottunk 1–0-ra kikapott a szerbektől, hanem mert a lelátón semmiféle, rasszizmusra, kirekesztésre utaló jelet, gesztust, molinót nem észlelhettek, így ezúttal sajnos nem végezhették el a megszokott hatékonysággal a munkájukat. Még egy nyamvadt szektorbezáráshoz elegendő muníció, terhelő adat sem gyűlt össze. A B-közép ugyan kifeszített egy öles feliratot, amelyen szerepelt a bizonyos körökben kétségtelenül gyanús csengésű „haza” kifejezés, de attól tartok, az „A hazáért mindent a legjutányosabban” üzenet értelmezése jelenleg is folyik. Ezért segítek, az idézet Gábor Árontól származik, a székely ágyúöntő 1849 májusában írta le: „Ha a haza mindenekfelett, akkor néhány mesterember se emelje magát a haza fölé. Hanem legyen jelszava: a hazáért mindent a legjutányosabban.” Március lévén a forradalom emlékének ilyetén felvillantása talán még napjaink normáit sem feszíti szét, bár a szurkolók kétségtelenül kipingálhattak volna egy-egy mondatot Metternichtől vagy Haynautól is, már csak a tolerancia jegyében. A műsorközlőnek is mindössze egyszer kellett fegyelmező jelleggel megszólalnia, amikor arra kérte a nagyérdeműt, ne dobáljanak papírrepülőket a pályára. Amióta világ a világ és futball a futball, ez az intelem sem hangzott még el soha.

A nép, a Puskás Aréna jó harmincezres közönsége remekül szórakozott. Bevallom, én kevésbé, mert engem még zavar, ha kikap és a második félidő bizonyos szakaszaiban szétmállik a csapatunk, de ezzel a nyűgömmel egyértelműen kisebbségben maradtam. Az emberek örültek a kikeletnek, a télből nem is tavaszba, hanem mindjárt nyárba átcsapó időnek, a pandémia – talán csak átmeneti, de így is áldásos – visszaszorulásának, a párját ritkító labdarúgószentélynek, egymásnak, egyáltalán, mindennek és mindenkinek. A stadionba befelé jövet egyenszerkós, zászlós gyereksereg haladt el mellettem, a kölykök lelkesült arccal skandálták a „Ria, ria, Hungáriát!”, immár európai hírűvé lett csatakiáltásunkat, elöl az edzőjük vezényelte őket, öklét rázva, és amikor az egyik srácot megkérdeztem, melyik klubtól jöttek, olyan átszellemült képpel vágta rá a Kisvárdát, mintha Liverpoolt mondana. Mert lélekemelő szeretni a közeget, amelybe tartozunk, legyen az klub, sportág, város, ország. Aztán több mint két órával később, kifelé menet sem csalódott, vert sereg indult hazafelé, úgyhogy a múlt nyári Eb után ismét bebizonyosodott, hogy a többség már nem élet-halál mérkőzésekért jár ki, amelyeket mindenáron meg kell nyernünk, különben végünk, hanem a társasági eseményért, a közösségi élményért. Nekem ugyan még nem igazán sikerül, de a nálam fiatalabbakban önmagától feloldódott – vagy ki sem alakult – a dicső múltunk és sivárabb jelenünk közti kontraszt.

Ha pedig egyrészt létezik ez a tömegigény – egy tét nélküli, barátságos meccsen többen megjelentek, mint ahányan magyar oldalon történelmünk talán legfontosabb csatájában, ötszáz éve Mohácson –, másrészt végre van hozzá egy párját ritkító, pazar létesítményünk, akkor gyerünk, ezt az igényt ki lehet és ki kell elégíteni! Minél többször. Júniusban egy héten belül kétszer is, az angolok (az ugyan sajnos zárt kapus lesz), majd a németek ellen, a Nemzetek Ligájában, de én gondolatban ennél is tovább hatolok, és akármilyen döbbenetesen hat, kimondom, azaz leírom, meddig. Méghozzá új bekezdésbe szedve, hogy még nagyobbat szóljon.

Legalább egy alkalomra élesszük újra a hajdani kettős rangadót!

A magyar labdarúgás zseniális találmánya kisebb-nagyobb megszakításokkal három évtizeden át létezett, virágkorát az 1970-es években élte, de még az utolsó felvonást 1987. május 2-án – Újpest–Honvéd 2–1, Ferencváros–Vasas 3–1 – is harmincezren látták a Népstadionban.

Éppen annyian, amennyien csütörtök este a szerbek elleni meccset. Ugyanezt a '87-es párosítást a 2022–2023-as bajnokság első fordulójában is el tudnám képzelni. Ennek természetesen alapfeltétele, hogy jusson vissza az első osztályba a Vasas; bár a sportág egésze szempontjából üdvösebb lenne a Diósgyőr, a Szeged, a Szombathely, a Nyíregyháza felkerülése, szegény, drága Raduly Józsi bácsi miatt egy ideje úgyis a Vasasnak szurkoltam az NB II-ben, hát most a kettős rangadó még egy újabb ok emellett. Egyes idősebb és megkeseredett örökmorgók persze joggal jegyezhetnék meg, hol van a négy pesti „nagycsapat” nívója a 60-as, 70-es évekhez képest, és a válasz nyilvánvaló: sehol. De nem ez a lényeg. Már nem ez. A 2009-es jégkorong A-vb-n, Svájcban 9–0-ra agyonvert minket Kanada, szurkolóinkat mégis majd' szétvetette az öröm, hogy egyáltalán részesei lehetnek a sport ünnepének, és csodájukra járt a világ. Futballunk ifjabb hívei sem régi dicsőségünket keresik az éji homályban, azt meghagyják Vörösmartynak. Hanem szórakozni akarnak. És miért ne tehetnék, ha minden adva van hozzá?

Én magam örökre feledhetetlen, libabőröztető emlékeket őrzök az egykori kettős rangadókról. 1973-tól kezdve, amikor apám először vitt ki, és a felső karéj zöld-fehér tengerét látva egy csapásra megértettem, megéreztem, mi a Ferencváros. Szeptember 9. volt, azon a napon vízilabdában világbajnoki címet nyertünk Belgrádban, méghozzá az első vb-n, de bennem sokkal elevenebben él, amint Páncsics szinte egymaga veri vissza a Honvéd rohamait. 1978. szeptember végén már egyedül mehettem, és tizenötezred magammal három és fél órán át áztam csontig a szakadó esőben, de fel sem vetődött, hogy menedéket kellene keresni, hiszen a fiúk is bírják, ott lenn, a gyepen. 1979 nyarán a Vasas kétszer is 4–2-re verte meg a Dózsát, egyszer 0–2-ről, egyszer 1–2-ről fordítva, és Várady Béla a szememben ekkor emelkedett a legeslegnagyobbak közé. Ugyanazon év őszén az első barátnőm először jött ki meccsre, és a Fradi–Dózsa 7–1-en a szünet előtt már arra fogadott a mellettünk ülőkkel, hogy „Kapa” kihagyja a tizenegyest, miközben aznap reggel még azt sem tudta, hogy létezik egy bizonyos Fazekas László, akinek a beceneve Kapa. 1983 márciusában a katonaságnál egymást követő második hétvégén kértem eltávozást, a századparancsnokom meg is jegyezte, biztosan nem vagyok normális, de amint unszolni kezdtem, hogy csak szombat déltől vasárnap reggelig „írják meg a könyvemet”, mert a kettős rangadóra mennék, és a stadionból jövök is vissza a laktanyába, Győrbe, azt felelte, egye fene, ezt megérti.

A kettős rangadók nélkül egyértelműen szegényebb lenne a gyermek- és ifjúkorom. Most itt az alkalom, hogy a mai tizenévesek is megtapasztalják, amit legfeljebb apáik, nagyapáik valós meséiből ismernek. Május 11-én, a Magyar Kupa fináléjában, a Puskás Arénában megtarthatnák a főpróbát – aminek persze az FTC–Újpest párosítás inkább megfelelne, mint a Paks–Győr, de az elődöntőket még le kell játszani –, aztán nyáron jöhetne a bajnoki nyitány. Irányított sorsolással és egyáltalán nem utolsósorban olyan jegyárakkal, hogy az akár családi részvétel ne pénztárca, hanem kedv kérdése legyen.

A daliás időkhöz képest természetesen számos változás, különbség lenne, ezek egyikeként az első meccset nem követhetné azonnal a második, mert utóbbi résztvevőinek – edzőpálya nem lévén – nincs hol bemelegíteniük. De az a negyven perc pauza már szinte kötelező, izgága utódaink közül ki képes manapság kis híján négy órát végigülni? Lehetne büfézni, szelfizni, csetelni – de mindenekelőtt formát adni a labdarúgás ünnepének. Megemlékezni az idén elhunyt bálványokról, Raduly Józsefről, Fenyvesi Mátéról, köszönteni az újra NB I-es Vasast (ha nem jut fel, az MTK pedig kiesik, vidéki „vendégművész” meghívása a megoldás), felidézni képben és hangban régen volt varázslókat, Albertet, Göröcsöt, Mészölyt, Kocsis Lajost.

Ha túllépnénk két, egymást követő bajnoki kereteit, és a kettős rangadót társasági eseménnyé emelnénk a „magyar futballálmok színházában”, a harmincezres nézőszám szerintem simán összejöhetne.

De állj, máris túlságosan előreszaladtam. Pedig ez csak a kezdőlökés – a kezdőrúgásig. A kétszeri kezdőrúgásig.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!