Szerbátültetés – Kun Zoltán publicisztikája

Kicsit azért tartok a szerbek elleni válogatott futballmeccstől, nyilván nem szakmailag. Barátságos találkozót manapság ritkán rendeznek, nem is létkérdés az eredmény, legyen olyan a játék jövő csütörtökön, meg majd március 29-én, kedden az északírek ellen, amely arra ösztönzi a szurkolókat, hogy a Nemzetek Ligája csúcsmérkőzésein ismét megtöltsék a Puskás Arénát.

Már amelyiken megtölthetik, ugyebár.

A Németország elleni hatvanezer nézős dzsemboriig viszont a mi előéletünkkel és az UEFA velünk szemben gyakran alkalmazott kettős mércéjével igazán rögös lehet az út, és nem lenne jó hónapokkal korábban elhasalni. Ezért lesz különösen fontos vizsga a szerbek elleni.

Vizsgázik a stadion is. Amely, pontosan tudjuk, egyszerűen gyönyörű, a három szintet megtöltő szurkolósereg elképesztő hangulatot garantál. Eddig vendégdrukkerek ritkán érkezhettek az új Puskásba, kivétel persze a több ezer portugál és francia az Eb alatt, na de az afféle ünnepi programnak minősült, amikor senki sem akarta szétcincálni a másik torkát. Remélhetőleg a jövőben sem nagyon akarja, de azért a szerb sorstársakkal sosem az a kifejezett szerelmi kapcsolat jellemezte a magyar tábort. Kíváncsi voltam, hol lesz majd a stadionban az igazi, „örökös” vendégszektor – nos, a jelek szerint az Eb-hez képest új helyen, mégpedig az egyik kapu mögötti harmadik szinten, oda ülnek majd fel a mindenkori látogatók. Egy ilyen hatalmas arénában persze nehéz ügy a vendégszurkolókat elhelyezni, hiszen, ha lent kapnak helyet, a nyakukba zúdul minden, ha pedig fent, akkor ők dobálhatnak nagy szorgalommal. Bevallom, azért sem tudtam soha lelkesedni, ha gólöröm gyanánt egy-egy műanyag pohárnyi sör talált odafentről telibe, hát még ha más a muníció: régi, de felejthetetlen emlék, amikor a '99-es pozsonyi válogatott meccsen a teljes magyar szektorral nagy elánnal kapkodtuk a fejünket a százszámra záporozó laposüvegek elől. (A műfaj csúcstartói persze az Atalanta-szurkolók, akik az egyik romantikus pillanatukban egy felgyújtott robogót ejtettek az alant tanyázó interesek közé – hogy ez miként sikerült, örök rejtély marad, talán kár volt felengedni a motoros pizzafutárt a San Siro legfelső szintjére.)

Barátságos meccsről lévén szó sok ezernyi vendégszurkolóra most aligha számíthatunk, de akik eljönnek, azokkal tényleg jó lenne valamiféle semleges viszonyt kialakítani. Ez olyan szempontból is érdekes kérdés, a szerbek képesek-e semleges viszonyt kialakítani saját magukkal – már csak azért is, mert alig háromhetes a történet, amikor a Crvena zvezda és a Partizan fanatikusai egy Belgrád melletti kisvárosban estek egymásnak minden mozdíthatónak és eleinte – tévesen – mozdíthatatlannak tetsző tárggyal. Márpedig, ha a budapesti vendégszektorban valakinek feltűnik, hogy éppen a három méterrel odébb álló felebarátja nyomta át a fején a jobb sorsra érdemes szemeteskukát, annak igen kellemetlen következményei lehetnek. További problémát jelenthet, hogy Európában talán egyetlen ország van, amely ebben a szörnyű időszakban inkább Oroszországhoz húz. Úgyhogy arra sem árt az illetéseknek felkészülniük, miként kezeljék, ha néhány száz szerb egyszer csak az oroszokat, vagy pláne a háborút kezdi éltetni, mint ahogy ez éppenséggel többször is megtörtént a szerb bajnokságban. Hasonló esetre nemigen lehetne jó megoldást találni, aki akar, úgyis beleköt abba, hogy erélyesen beleállnak-e a rendezők, vagy sem.

De mielőtt a magyarok közül bárki is úgy érezné, neki úgymond kötelessége lesz az igazság­osztó szerepét vállalnia, valamiről nem kellene megfeledkezni. Egyrészt jelenleg a hazai futballszurkoló dolga mindössze annyi, hogy meccsre járjon: énekeljen, szotyizzon, örüljön vagy éppen bosszankodjon, és élje tovább eddigi életét. Sajnos ez már nem mindenkinek adatik meg: az internetet ellepték az „előtte-utána” fotók, amelyek most nem a másfél mázsás, hamburgermániás, szomorkás fiatalasszony anorexiás modellé alakulását mutatják be, hanem a labdarúgás kijevi, harkivi, odesszai fanatikusainak kényszerű átváltozását. A néhány hónappal, netán héttel ezelőtti csoportképeken klubzászlóval, sállal, mezbe öltözve mosolyognak a kamerába az emberek, most a terepszínű ruha, a golyóálló mellény, a sárga karszalag és persze a gépkarabély a fix szerelés. És már a görögtüzek sem a stadionban égnek, hanem a barátok temetésén.

Másfelől azt sem szabad elfelejtenünk, mi történt mifelénk az elmúlt években. Először csaknem egy évtizede, 2012. augusztus 15-én. A magyar válogatott felkészülési mérkőzésen fogadta Izraelt, a vége 1–1 lett, de néhány tucatnyian úgy gondolták, jó poén antiszemita rigmusokat kiabálni. Ráadásul feljelentés-cunami érkezett a FIFA-hoz, diplomáciai botrány is lett a meccsből, a zsidózó szurkolók büntetése pedig az volt, hogy több mint fél évvel később nem „románozhattak” – ugyanis éppen a sorsdöntőnek vélt vb-selejtező lett zárt kapus, amelyen ráadásul a 92. percben egyenlített Románia. Na de ami késik, nálunk sem múlik: két év múltán már megtelt az Üllői úti stadion a románok ellen, a mérkőzés gólt nem hozott, szalonképtelennek minősített bekiabálásokat igen. Ezúttal az UEFA büntetett, de a fellebbezés miatt csak három év múlva, 2018-ban száműzték a nézőket, ekkor a görögök elleni Nemzetek Ligája-fellépésről. Ezek után nem csoda, hogy 2019-ben a Szlovákia elleni Eb-selejtezőtől már mindenki tartott, éspedig okkal, jött a szokásos kórus, és jött a szokásos elmarasztaló verdikt – UEFA-nak most néhány hét is elég volt az ítélethozatalra, de azt legalább sikerült elérni, hogy Azerbajdzsán ellen csak a felnőtteket büntették, több mint tízezer gyerek végül bemehetett a stadionba. A „zárt kapus mániánkra” persze a koronavírus is rátett néhány lapáttal (pedig milyen hangulat lett volna a 60 ezres Puskás Arénában az Izland elleni fordítás perceiben…), de aztán saját erőből is sikerült újrázni: előbb az UEFA lépett, mert az amúgy tényleg fantasztikus hangulatú Eb miatt, egy-két transzparenst kifogásolva sikerült lelakatolni a stadiont egy plusz egy mérkőzésre, majd a FIFA is bekeményített, miután az angolok elleni vb-selejtező első vendéggólja után szegény Raheem Sterling kapott majdnem alkoholmérgezést a hozzávágott söröspoharaktól, így az albánok már az üres Puskásban győztek.

Tudom, nehéz követni a fentieket, ha jól számoltam, a sajátos különmeccsen az UEFA 3–2-re vezet a FIFA ellen, de a már többször emlegetett okok miatt bizony „sokgólos” csörtére számíthatunk. Már csak ezért is lenne fontos a szerbek ellen minimum a taktikai nyugalom: jövő csütörtökre a háromezres és a hatezres jegyek már voltaképpen elfogytak, alig maradt a kilencezer forintosból, tehát jó esély van arra, hogy legalább a Puskás Aréna alsó szintje megteljen, húszezren buzdítsák a magyar futballválogatottat.

Hangosan, sportszerűen, korrekt módon, mert tényleg nem hiányzik egy újabb csapás.

Főleg, hogy a nyáron az angolokat már úgyis nézőmentesen fogadjuk (ez még az Eb-büntetés), és jó lenne elkerülni, hogy bármiféle emberkedés miatt életbe lépjen az a felfüggesztett zárt kapu is, mondjuk Németország ellen.

Azt ugyan tudhatjuk az edzői nyilatkozatokból, hogy mindig csak a következő találkozóra szabad koncentrálni, de azért ne feledjük: ha most meg is ússzuk a szerb meccset, a nyáron majd a németeket sem érdemes holmi térdepléssel, szivárványozással, miegymással zavarba hozni, hiszen akkor meg szeptemberben az olaszokat nem látjuk.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!