Amikor Marco Rossi Torinóban végleg szögre akasztotta a – fehér köpenyt

Via Dante Alighieri. Ott, ahonnan tiszta idő esetén a nem egészen hét kilométerre fekvő Juventus-stadion is kivehető, Druentóban, a Torinóval szomszédos községben, az Isteni színjáték szerzőjének nevét viselő utcában nőtt fel Marco Rossi. Bár talán helyesebb, ha úgy fogalmazunk, hogy a Via Francesco Petrarcában lett kisgyerekből nagy gyerek, hiszen a szülői háztól egysaroknyira lévő grundon töltötte minden szabadidejét. Mondjuk, akárhogy is nézzük, költői tájon cseperedett fel...

Kiváltképp a szünidőben focizott rengeteget, két öccsével, valamint a barátaival már nem sokkal azután kint volt a pályán, hogy felkelt a nap, s amíg le nem ment, addig nyüstölte a labdát. Ahogyan azt két évvel ezelőtt, a Magyar Nemzetben megjelent írásban felelevenítette, csak enni szaladt haza – kész szerencse, hogy nem kellett messzire mennie...

Arról már a Nemzeti Sportnak beszélt, hogy valamivel nagyobb távolságot kellett megtennie, amikor nagypapája, Giuseppe Bosso, vagy ahogy Druentóban mindenki hívta, Gino egy nap megragadta a kezét, és meg sem állt vele – a Torino edzőpályájáig! Amíg oda nem értek, másról sem regélt az akkor kilencéves Marcónak, mint a Grande Torinóról, a nagy Honvédról és az Aranycsapatról. Hol a szívéhez legközelebb álló futballista, Valentino Mazzola nevét foglalta imába, hol a kispestiek legendájáról, Puskás Ferencről áradozott. „Tudod, Marco, kegyes volt hozzám a Jóisten – citálja újra és újra nagyapja akkori szavait unokája. – Mazzolát sokszor láttam játszani, de egyszer az is megadatott nekem, hogy Puskást csodálhattam élőben. A világ két legjobb tízeséről beszélek most neked. Mazzola és Puskás – jól jegyezd meg ezt a két nevet, kis unokám.”

Amikor odaértek az edzőpályára, a kisfiú ráeszmélt, nem egy hétköznapi edzésre hozta le a nagyapja, hanem egy válogatóra. Nyolcvannál is többen jelentkeztek a kiválasztóra, a végén mind­össze három gyerek arcára csaltak mosolyt azzal a szakemberek, hogy azt mondták nekik: szeretettel várják őket a következő edzésre is. A kis Marco volt az egyik.

Attól a naptól kezdve minden egyes edzésre a nagyapja vitte. Vitte volna édesapja, Vittorio is, ám ő éjt nappallá téve robotolt egy torinói gumigyárban, hogy a családnak ne legyen gondja semmire. „Apám fantasztikus ember volt – idézi fel édesapja emlékét Marco Rossi. – Sokat, túl sokat dolgozott, sokszor már akkor elment, amikor még aludtunk, és akkor ért haza, amikor már aludtunk, mégsem panaszkodott. Kemény, határozott ember volt, aki élt-halt a családjáért. Nem voltunk gazdagok, de amire szükségünk volt, édesapám előteremtette. Viszont annyit volt távol tőlünk, hogy nem mellette, hanem a nagyapám mellett nőttem fel. Édesapámnak is sokat köszönhetek, miként a nagyapámnak is. Egy biztos, ha nincs a nagyapám, sohasem leszek futballista. És később edző sem.”

No de vissza a gyerekkorra: Gino és a Marco nap mint nap együtt járt a Torino edzésére. Amíg az unoka a pályán gyakorolt, a nagyapa a korlátot támasztva könyvet olvasott. Azaz, csak olvasott volna, mert bármennyire is izgalmas volt a könyv, néhány sor után rájött, szívesebben nézi, mit művel Marco a labdával. Nagyapa és unoka mindennapos kalandjai addig tartottak, amíg Marco megszerezte a jogosítványát. Utána már egyedül ment edzésre.

Imádott nagypapáját 1993-ban veszítette el, abban az esztendőben, amelyben labdarúgó-pályafutása csúcsára ért: az 1991-ben fennállása első – és eddig utolsó – bajnoki címét nyerő, 1992-ben a Bajnokcsapatok Európa-kupája döntőjéig jutó Sampdoria futballistája lett. Rá egy évre már bajnoki bronzérmesnek és Olasz Kupa-győztesnek vallhatta magát – mások mellett Roberto Mancini, Ruud Gullit, Gianluca Pagliuca és David Platt társaságában...

Hogy ilyen díszes társaság tagja lett, addigra már édesapja sem bánta. Holott Vittorio Rossi volt az, aki nem engedett a tanulásból – fiával úgy állapodott meg, hogy addig futballozhat, amíg az edzések és a meccsek nem mennek az iskola kárára. Amire mi csak az elmúlt évtizedben, másként szólva a magyarországi ténykedése alatt döbbentünk rá, arról családtagjai már az idő tájt meggyőződhettek: Marco Rossit kemény fából faragták. Mivel az edzések délután voltak, és az utazás is beletelt némi időbe, sokszor azért kelt fel hajnalok hajnalán, hogy elkészítse a leckét, megtanulja a megtanulnivalót. Hozzáállásából fakadóan a pályán és az iskolában sem akadt gondja, sőt...

De mielőtt elmerülnénk abban, mit takar a „sőt”, szóljunk arról, hogy – amint arról a Mandinernek adott júniusi interjújában mondott – Marco hétéves volt, amikor egyszerre kezdett el síelni és focizni. Druentóban, az Alpok közelében nem volt hiány hegyekből, ha kocsiba ültek, egy óra múlva már fel is csatolhatták a léceket. A három Rossi fiúból a legnagyobbnak, Marcónak kifejezetten jól ment a síelés, 14 esztendős koráig ugyanolyan lelkesen és ügyesen űzte, mint a futballt, akkor azonban válaszút elé érkezett. Hiába csábították a korosztályos síválogatottba, hiába pallérozódhatott volna a következő évben az egyik legjobb síközpontban, a labdarúgás mellett tette le a garast.

Hogy miért? Mert az volt a gyerekkori vágya, hogy futballista legyen.

Az álomból aztán cél lett, a célból pedig valóság. Jó, nem az első fociemléke volt az, ami a hófödte lejtők helyett a zöld gyep felé terelte. Még a hatodik életévét sem töltötte be, amikor édesapjával és barátaival megnézhette az 1970-es, mexikói világbajnokság döntőjét. Keserű emlék: Olaszország Brazíliával, a kis Marco a könnyeivel nem bírt...

Mosolyból persze több jutott, mint könnyből, ha fociról volt szó. Kiváltképpen úgy, hogy a kissrác Marco Rossi semmiben nem különbözik az 57 esztendős Marco Rossitól: ma ugyanúgy a szenvedélye a futball, mint gyerekfejjel volt. Ezt erősítik meg öccse, a mindmáig Druentóban élő, hivatalnokként dolgozó Massimo szavai is. „A fivérem kipróbálta magát több sportágban, például úszásban, vízilabdában, röplabdában, síelésben, de a szíve csücske mindig is a labdarúgás maradt  – árulta el kollégánknak, Csillag Péternek a tavalyi Eb után kiadott, A csoda kapujában című könyvben. – Hétévesen kezdte el a játékot, később a Torino korosztályos csapataiban lépett előre, nagy tehetségként emlegették. Ügyes volt, a szüleink büszkén figyelték a kibontakozását, édesapám szemében azonban mindig kiemelt feltétel volt, hogy a sportolás ne menjen a tanulás rovására. Olyannyira komolyan vette ezt, hogy amikor a Torinónál felvetődött később Marco átigazolása Nápolyba, bekopogtatott az akkori torinói sportigazgatóhoz, Luciano Moggihoz, és tisztázta vele, ragaszkodik fia továbbtanulásához. Nem érdekelte a pénz, a karrier, a tanulásból nem engedett. Marcónak jól is ment az iskola, szorgalmas és kötelességtudó diák volt. El is kezdte a felsőfokú tanulmányait, csinálta, amíg a futballal összeegyeztethető volt.”

S ezen a ponton kanyarodhatunk vissza ahhoz a bizonyos „sőt”-höz... A dicséretes eredménnyel elvégzett egyházi középiskola után Marco Rossi felvételt nyert a torinói orvosi egyetemre. A famíliában volt hagyománya az orvoslásnak, apai nagyapja, Luigi Rossi szolgálta az egészségügyet. Volt idő, amikor Olaszországtól távol. Fájdalom, Afrikában meg is betegedett, és hiába tért haza, az ott összeszedett kór a halálát okozta. Unokája csupán a nagymama elbeszélései alapján tudott a történetéről, de ez éppen elég volt ahhoz, hogy fiatalon arra jusson, ha már úgyis a tankönyveket kell bújnia a foci mellett, legalább nagyapja példáját követi, és orvosnak tanul.

Így fért meg egymás mellett a passzió és a hivatás – egy évig. Merthogy amikor a Torinóban a szamárlétrát becsülettel végigjáró Marco Rossi egy híján húszévesen, két Serie A-meccsel a háta mögött Nápolyba, a harmadosztályú Campaniához szerződött, kénytelen volt befejezni az egyetemet. Anatómiából még sikeresen levizsgázott, aztán szögre akasztotta a – fehér köpenyt. Érzékeny búcsút vett Druentótól, a szeretteitől, és az addigi életét maga mögött hagyva északról délre költözött. Noha országot nem váltott, teljesen új világba csöppent...

(A következő részben: Nápoly, te csodás!)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. július 16-i lapszámában jelent meg.)