Válogatott: micsoda javulás – a második félidőkben idén még nem kapott gólt a csapat

Még egy éve sincs, hogy lehangoló összeállításban mutattuk be a válogatott talán legnagyobb problémáját. A 2021-es év alapvetően nem volt rossz a magyar labdarúgásban, hiszen néhány percen múlt a továbbjutás az Európa-bajnokságon, majd a világbajnoki selejtezőben is voltak kifejezetten jó meccsek, ám akadt egy csöppet sem elhanyagolható szegmense a válogatott futballjának, amely a legrosszabbak közé száműzte a csapatot: a borzalmasan sikerült második félidők. Mert hiába vezetett a találkozók többségén Marco Rossi együttese, a szünet utáni eredményesség csapnivaló lett.

Miközben 2021 első tizenkét fellépésén az első félidőkben gólt sem kapott a magyar csapat, a második játékrészekben tizenhetet. Csak néhány példa: a szünet után egyenlítettek a lengyelek, nyertek a portugálok, egyenlítettek a franciák és a németek, a második félidőben gurítottak egy négyest az angolok, és akkor jött a dupla albán csapás is.

Egy félidős csapatunk volt.

Az ősz második felében kicsit változott a kép, hiszen a londoni 1–1-es állás a szünet után sem módosult, San Marinót mindkét félidőben sikerült legyőzni, Lengyelországban pedig az 1–0-s magyar vezetést 2–1-es győzelem váltotta, de sajnos ezek a meccsek a vb-re jutás szempontjából nem sokat jelentettek.

Legfeljebb némi reményt, hátha az új év új lendületet hoz.

Nos, 2022-ben hat mérkőzésen vagyunk túl: felkészülési meccsen vereség a szerbektől, majd győzelem Észak-Írországban, tétmérkőzésen oda-vissza angolverés, döntetlen a németek ellen és egygólos vereség az olaszoktól. Így jelenleg első hely a Nemzetek Ligája legerősebb csoportjában, és borítékolható telt ház az Olaszország elleni záró meccsre.

Nézzük sorrendben az idei második fél­időket magyar szempontból: 0–0, 1–0, 1–0, 1–0, 0–0, 3–0. Négy „győzelem”, két „döntetlen”, hat rúgott gól. És nulla kapott.

Mi történt?

Az egyik válasz, hogy semmi. Tavaly úgy puffant, most meg így, a válogatott kétségtelenül javult az elmúlt években, de ez csupán bűvészkedés a számokkal, nem kell különösebb jelentőséget tulajdonítani annak, a meccs mely részében jobb a csapat.

A másik válasz, hogy az évek óta tartó folyamatos javulást még egy kis előrelépés követte. Mert ugyan az sem mindegy, hogy melyik játékrészt sikerül megnyerni (nyilván jobb a második félidőt, az nagyobb hatással lehet a mérkőzés egészére), érdemes kicsit boncolgatni a kiváltó okokat. Mentális problémák, gyengébb erőnlét, szűkös cserepad, bosszantó egyéni hibák – ezekről írtunk tavalyi cikkünkben.

„Ha valakinek nincs abban rutinja, hogy kell nyerni, azt sokkolni tudja a lehetséges győzelem előérzete, hiszen még ha ez pozitív stressz is, akkor is stresszhatás” – fogalmazott akkor Faludi Viktória pszichológus.

„Nagyon fárasztó a labda kergetése, főleg minőségi, gyorsan passzoló csapat ellen. Fel lehet őrlődni ebben a játékban, mert rengeteg energiát felemészt. Hatalmas futómennyiségre van szükség, a csatároktól is” – elemzett tavaly Várhidi Péter, korábbi szövetségi kapitány.

„Elég, ha egyetlen játékos elfárad testileg vagy mentálisan, és máris ott a baj, mert mindenkinek megvan a helye és a pontos feladata” – mondta Botka Endre.

Természetesen ebben az évben is voltak gyengébb tíz vagy húsz percek, kínos egyéni megoldások, leharcoltnak tűnő játékosok, az összkép mégis azt mutatja, hogy sikerült előrelépni. Eredményességben és játékban is. Ezen a ponton persze néhányan megjegyzik, hogy a Nemzetek Ligája azért más, mint az Eb, alig több egy barátságos meccsnél, normális ország nem veszi komolyan, pláne egy téli világbajnokság előtt – ez részben alighanem igaz, de a fenti gondolatot folytatva, ha az 55 milliós Angliában, a világ legszínvonalasabb bajnokságában nem sikerült tizenegy megfelelően felkészített és motivált futballistát találni, aki esetleg szimpla pofára esésként értékelne egy négygólos hazai zakót, az ne a mi gondunk legyen…

Ha már Angliát és az Európa-bajnokságot hoztuk fel, talán sokan emlékeznek a tavalyi elődöntőre, amelyben a házigazdák a Dánia elleni hosszabbításban úgy eldugták a labdát, hogy sorozatban 53 jó passzig jutottak. Szegény dánok rohangáltak fel és alá, szorította őket az idő, de nem tudtak labdához jutni. Ennyi hiba nélküli átadás szinte példátlan a modern, gyors játékra épülő futballban. Ezek után, ha nem is Londonban, hanem Wolverhamptonban, az angolok újabb mérkőzésén sorozatban 58 jó passzig jutott egy csapat – mégpedig a magyar, amely három percen keresztül labdázgatott kényelmesen az ellenfél közbeavatkozása nélkül.

Ez természetesen csak egy apró példa, és nem azt jelenti, hogy az olaszok ellen meglesz, mondjuk, a száz. De azt igenis jelenti, hogy a pontosabb átadások, kontrolláltabb cselek révén jóval kevesebb az egyéni hiba. Tavaly a válogatott lefülelt passzok (Lovrencsics Gergő, Szalai Attila), rossz cselek (Fiola Attila, Willi Orbán), határozatlanul kezelt pozícióelőny (Nagy Ádám), kapushibák (Gulácsi Péter) miatt rengeteg olyan gólt kapott, amelyek közül ha csak egyet-kettőt megúszunk, továbbjutunk az Eb-csoportból, vagy ott lehetünk a vb-pótselejtezőn.

Az idei hat mérkőzésen már csak időbeli korlátok miatt is kevesebb esély volt hibázni, de talán okkal mondjuk, hogy az eddig kapott négy gól közül egyik sem volt sokkoló, legfeljebb balszerencsés. Ha pedig tovább vizsgáljuk az olyan apróbb részleteket, amelyeken végső soron egy-egy meccs kimenetele múlhat, jusson eszünkbe Nagy Zsolt, aki éppenséggel ballábas és hátvéd, de az öt és felesig loholva jobbal rúgott a németeknek egy bitang nagy gólt; vagy Ádám Martin, akinek a legjobb pillanatban bevillant, hogy bár a legtöbben jobbra várnák a legurított labdát, ezúttal balra kell tenni, így Nagy Zsolt az angoloknak is rúghatott egy hasonlóan nagy gólt; netán emlékezzünk Nagy Ádám néhány zseniális, milliméterre kiszámított passzára, Gazdag Dániel higgadt alábökésére.

És a sok-sok vagány megoldás összessége az a játék, amelyet mostanában olyan örömmel nézünk, hiszen meccsenként hat-hét veszélyes helyzetet is ki tud alakítani a csapat még Európa sztárjai ellen is, ebből pedig bármi lehet. (Akár egy Nemzetek Ligája négyes döntő is – éppen ötven évvel az 1972-es Eb után ismét a kontinens legjobb négy együttese közé kerülhet a magyar válogatott.)

A biztosabb passzjáték és kevesebb egyéni hiba mellett pedig nem elhanyagolható a cserék szerepe sem. Összesen tizenöt olyan cserejátékos volt ebben az évben, aki a második félidőben legalább húszpercnyi lehetőséghez jutott, és míg tavaly éppen a meccsek záró harmadában kapott rengeteg gólt a válogatott, most, mint láthattuk, jól sikerült a frissítés is olyan szempontból, hogy érintetlen maradt a magyar háló. Tavalyi összeállításunkban a rövid kispadot is okkal kárhoztattuk, az akkori 13-14 szereplős „fix” keret mára inkább 16-17 játékost jelent, az idei felfedezettek közül Ádám Martin és Callum Styles képes azt játszani, amit Marco Rossi elvár tőlük, Sallai Roland góljai visszatértek, az Eb-t kihagyó, az ősszel nem tündöklő Szoboszlai Dominik pedig láthatóan újra élvezi a futballt.

Jön hamarosan a szeptember, lehet, hogy a válogatott megnyeri a csoportját, de az sem zárható ki, hogy kiesik. Különbség természetesen van, alighanem sokan kiegyeznének egy második hellyel is, de hosszabb távra talán még fontosabb, hogy miként a játékosok ma már különösebb félelmek nélkül léphetnek pályára, mi is különösebb félelmek nélkül ülhetünk le megnézni a meccseket.