Schäfer András: Az Eb-selejtezőkön esélyesként is tudnunk kell nyerni

– Milyen volt ez az esztendő?
– Jó! Sőt parádés! Karrierem alighanem legeredményesebb éve van mögöttem. Mondom ezt úgy, hogy tavaly sem volt okom szomorkodni. Ha a teljesítményemet nézem, talán még sohasem volt annyira kiegyensúlyozott, mint 2022-ben. Az előző évben is nagy áttörést értem el, de idén legalább akkorát, ha nem nagyobbat. Azok után, hogy januárban Dunaszerdahelyről Berlinbe igazoltam, két célt tűztem ki magam elé: verekedjem be magam az Union kezdőcsapatába, és váljak a válogatottban is stabil játékossá. Úgy vélem, mindkettő teljesült, amire büszke is vagyok.

– Nincs is önben hiányérzet?
– Sajnos van, méghozzá a november elején elszenvedett sérülésem miatt.

– Törvényszerű volt?
– Benne van a pakliban. Fáradásos törést szenvedtem, a nevéből is lehet következtetni arra, hogy a jelentős terhelés miatt. Tudjuk, hogy van ez, a sérülés, ha jön, akkor jön, mint Böde Dani... De ha már meg kell sérülni, akkor azért dőljek ki a sorból, mert sokat játszottam, ne egy szerencsétlen mozdulat miatt. Ha minden jól megy, csupán két hónapos kihagyásra kényszerülök, ámbár a lábamnál is jobban fájt, hogy három bajnoki és két válogatott meccsről lemaradtam az idény végén. Ma mégis azt mondom, járhattam volna százszor rosszabbul, vegyük csak szegény Lucas Hernández esetét, aki a világbajnokság első meccsének elején szenvedett keresztszalag-szakadást. Úgyhogy kesergés helyett örülök annak, hogy ennyivel megúsztam.

– Ha egytől tízig terjedő skálán kellene értékelnie az évet, hányast adna?
– Nyolcast. A tavalyira meg kilencest. Az eddig elmondottak tükrében furán hangzik, ám ha abból indulok ki, hogy az adott lehetőségekhez mértem mit értem el, azt gondolom, amiből lehetett, abból a múlt évben még többet kihoztam. Ne feledjük, akkor megadatott nekem, hogy három Európa-bajnoki csoportmérkőzésen pályára lépjek, a németek ellenin gólt is fejeltem. Némi túlzással a semmiből jött ez, amihez kellett szerencse is, de tettem is érte. Megkockáztatom, tavaly nagyobbat ugrottam, mint idén, jóllehet ez az év is csodásan alakult. Megvolt az alap, amire tudtam építeni, és majdhogynem minden úgy történt, ahogyan reméltem, habár azt nem bántam volna, ha az őszi szezonban is szerzek minimum egy gólt.

– Ismerve önt, igencsak dühíti, hogy nem talált be a kapuba.
– Valamelyest igen, mivel mindig a maximumra törekszem. Mindamellett azzal is tisztában vagyok, nem az a legfontosabb, hogy én gólt lőjek. Örültem volna, ha a klubomban vagy a válogatottban, urambocsá, itt is, ott is rúgok egy-két gólt, de már nem rágódom rajta. Vigasznak bőven megtette, hogy sokat játszottam, szerintem még jól is. Ha kevés lehetőséget kaptam volna, az inkább bosszantana, mint hogy nem voltam eredményes.

„ANGOL HETEKET” ÉL ÁT A BUNDESLIGÁBAN

– Ahhoz képest, amiben a Bundesliga-rajt előtt bízott, többet kapott?
– Igen! A középpályán tizenegy futballista pályázik három helyre, topligákat megjáró, válogatott vetélytársakkal kell megküzdenem napról napra. Hozzáteszem, ez a harc nem megy a csapatjáték, az öltözői hangulat rovására, mindannyian többek leszünk tőle. A támadó középpályások közül az ősszel én töltöttem a legtöbb időt a pályán, úgy vélem, ez nagy szó. Ha valaki a nyáron végigböngészte a keretünk névsorát, feltehetőleg nem gondolta volna, hogy a középpályások közül Schäfer András lesz, aki szinte az összes meccsen szóhoz jut. Ráadásul legtöbbször kezdőként.

– Így lesznek a kezdőkből haladók...
– Rengeteget ér az a tapasztalat, amivel az elmúlt hónapokban gazdagodtam. A vezetőedzőnk, Urs Fischer bízik bennem, nekem egy dolgom van: nem szabad vele visszaélnem. Visszakanyarodva egy korábbi kérdésre, több lehetőséget kaptam, amire előzetesen számítottam, na, nem mintha ez baj lenne. Ez azonban felelősséggel jár, újra és újra meg kell mutatnom, hogy méltó vagyok a bizalomra. Rajtam nem múlik! Figyelek az étkezésre, a regenerációra, felszedtem néhány kiló izmot és a hiányosságaimat is próbálom eltüntetni.

– Milyen téren szorul még csiszolásra a tudása?
– Mindenben tudok még fejlődni! Az akarat megvan hozzá. Ha valami nem hiányzik belőlem, az az odaadás és az elszántság. Könnyíti a helyzetemet, hogy akár a futballt, akár a magánéletet nézem, jó emberek vesznek körül. Ha otthon vagyok, ha a válogatottban, ha a klubomban, remekül érzem magam. S ha valaki jól érzi magát a bőrében, minden könnyebben megy. Egyik meccs követi a másikat, nincs idő a pihenésre? Sebaj! Különben is: egy futballista mit szeret a legjobban? Játszani! Egy kezemen megszámolhatnám, hány olyan hét volt az őszi szezonban, amelyen csak egy mérkőzésünk volt. Pályafutásom során ez volt az első olyan szezonom, amely tele volt „angol héttel”, vagyis heti két meccsel, úgy vélem, jól vettem az akadályt, bírtam a terhelést. Habár az alapokat leraktuk a nyáron: ha azt mondom, kemény felkészülésünk volt, finoman fogalmazok. Brutális volt – de túléltem. Az elmúlt hónapokban jóformán alig tudtunk minőségi edzésmunkát végezni, mert a sok mérkőzés miatt elsősorban a regeneráción volt a hangsúly. Akik keveset játszottak, kompenzáló edzéseken vettek részt, ezekből szerencsére kimaradtam.

– Miben lett több ebben az évben?
– Alapjában véve mindenben. Berlinben már profitáltam a korábbi klubváltásaim tapasztalatából, tudtam, mi szükséges a mihamarabbi beilleszkedéshez. Ment is minden, mint a karikacsapás, de ehhez az is kellett, hogy az Unionnál tárt karokkal fogadjanak. Amit a klubnál kaptam, minden várakozásomat felülmúlta, nem csoda, hogy hihetetlenül szeretek ebben a csapatban játszani! A gondolkodásmódom is változott, optimistán állok mindenhez. Amikor megjöttem, sérüléssel bajlódtam, emésztettem is magam, mások viszont azzal nyugtattak, semmi gond, ez benne van a fociban, fogadjam el és koncentráljak a felépülésre. Ma már ott tartok, hogy a pozitív hozzáállás a pályán kívül is jellemez, mindenben a jót keresem. Ennek is köszönhető, hogy előreléptem, hogy alkalmazkodtam a világ egyik legerősebb bajnokságához. Tudom, mit nem szabad csinálni, és tudom, mit kell tennem a további fejlődéshez. Tökéletes futballista valószínűleg sohasem válik belőlem, de nem is az a célom, hogy én legyek a következő Cristiano Ronaldo. Azt ellenben nagyon fontosnak tartom, hogy amiből csak lehet, tanuljak. Az okos ember úgyis a más kárán tanul, a buta a sajátján sem. Az elmúlt időszak azt bizonyítja, legalább buta nem voltam...

– Úgy látom, a mosoly az arcára ragadt.
– Egy ilyen év után miért ne mosolyogjak? Egyébként sem szeretem, ha feszültség van a levegőben. Természetesen vannak szituációk, amelyek megkövetelik a komolyságot, de inkább nevessünk, mintsem keseregjünk, nem?

– A berlini öltözőben is a jókedv az úr?
– Abszolút! Amikor ennyi meccs van, még a vereségek után sincs idő búslakodni. Miután öt nullára kikaptunk a Leverku­sentől, Christopher Trimmel mosolyogva adott interjút – nem úgy fogta fel, hogy lecsúsztunk az első helyről, annak örült, hogy a „kis” Union tizenkét fordulón át vezette a tabellát. Ha vereséget szenvedünk, nyilván nem bontunk pezsgőt, ám akkor is jó hangulatban telik az úz hazafelé. Korábban sokat rágódtam egy-egy kudarcon, de Berlinben megtanultam, előre kell nézni, nem hátra. Persze dühös vagyok, ha kikapunk, mint ahogyan a társaim is, de nem az van, hogy azt nézzük, ki miben hibázott, hanem azon jár az agyunk, hogyan tudjuk megnyerni a következő meccset. A szakmai stáb úgyis megosztja velünk, mi volt rossz...

– Abban, hogy vidáman teljen a már említett hazaút, mennyi segít az új JBL?
– Köszönöm a kérdést... A Malmö elleni Európa-liga-meccsen kapott piros lapom következménye, hogy egy-két hasonló sorsra jutó társammal vendégül kell látnunk a csapatot egy gulyáslevesre, de én vettem egy hangszórót is a buszunkra. A meghívás ugyan még várat magára, egy jó magyar éttermet már találtam Berlinben. A JBL pedig jól szól! Amikor felajánlottam, hogy megvásárolom, senki sem tiltakozott, ezek után élek a gyanúperrel, a lelkük mélyén még örültek is a többiek, hogy kiállítottak, főleg úgy, hogy emberhátrányban is nyertünk! Jellemző ugyanakkor, hogy senki sem bántott a kiállítás miatt, azzal vigasztaltak, hogy addig jól játszottam. Persze tudom, abban a szituációban nagyot hibáztam, miután utolsó emberként elveszítettem a labdát, nem volt más választásom, mint lerántani a támadót. Tekintve, hogy jól jöttünk ki belőle, a többiek utólag mosolyogva intézték el a történteket, és ma már én sem sírok ezen. Különösen jólesett, hogy a következő mérkőzésen is kezdő voltam – az edzőnk ugyanazt kérte tőlem, ugyanazokat a feladatokat adta nekem, mint addig, nem akart kivenni a játékból, nem akart „elbújtatni” a pályán. Ez is arról tanúskodott, hogy bízik bennem.

– Otthon érzi magát Berlinben?
– Gyakorlatilag az első naptól kezdve. Minden reggel boldogan lépek be az öltözőbe. Jobb helyen nem is lehetnék! Mielőtt Németországba igazoltam, hallottam egy-két sztereotípiát a németekről, hogy kissé ridegek, kevésbé barátságosak, de ezt cáfolom. Berlin jó város, szép város, befogadó város. Szeretek ott élni.

SZÉTHAJTJA A SZOBABICIKLIT, DOLGOZIK A GYÓGYTORNÁN

– Amiről még alig esett szó, az a válogatott.
– Az elején emiatt is adtam „csak” nyolcast erre az évre. Ha megnyerjük a Nemzetek Ligája-csoportunkat, járt volna a tízes! De így, hogy Németországot és Angliát megelőzve, Olaszország mögött végezve csupán másodikok lettünk... Komolyra fordítva: szép emlék az NL-szereplésünk is. Mostantól bárki ellen úgy mehetünk ki a pályára, hogy hihetünk a sikerben, és nem úgy, hogy jaj, csak ússzuk meg minél kevesebb kapott góllal. Felvettük a versenyt Európa legerősebb válogatottjaival, az utolsó pillanatig volt esélyünk arra, hogy a csoportot megnyerve bejussunk a négyes döntőbe. Sajnos az olaszok elleni hazai mérkőzést elszúrtuk, holott az összképet tekintve talán megérdemeltük volna, hogy a csoport élén zárjunk. A márciusban induló Európa-bajnoki selejtezősorozatban már másfajta meccsekre kell készülnünk, de nem féltem magunkat.

– Örült a sorsolásnak?
– Annyira nem. Kellemetlen csoportba kerültünk. Persze az erőviszonyok alapján van esélyünk rá, hogy odaérjünk a kijutást érő első két hely valamelyikére, ám az elmúlt két évben ritkán futballoztunk akkora teher alatt, amekkorát az Eb-selejtezőkön el kell viselnünk. Nézzük azonban ennek is a jó oldalát: megmutathatjuk, mekkorát fejlődtünk ezen a téren. Sokat segíthet az a tapasztalat, amit a tavalyi kontinenstornán, majd a Nemzetek Ligájában szereztünk. Ha azzal nem gazdagodtunk volna, a kvalifikációs sorozatba is másként mennénk bele. Fiatalokból nincs hiány a csapatunkban, mégsem mondanám, hogy nem vagyunk kellő rutinnal felvértezve. Egyebek mellett ezért is vagyok bizakodó. Nem szeretném, ha félve vágnánk neki az Eb-selejtezőnek. Természetesen mindenkinek megadjuk a neki járó tiszteletet, ám nincs miért szorongnunk. Nehéz mérkőzések várnak ránk, de be kell bizonyítanunk, hogy esélyesként is tudunk játszani – és nyerni.

– Számolja már a napokat a Bulgária elleni márciusi nyitó meccsig?
– Most még inkább a hónapokat... A viccet félretéve, hihetetlenül várom már! Mindazonáltal pillanatnyilag semmi sem fontosabb annál, mint hogy mihamarabb felépüljek, és újra kiharcoljam a helyem az Union kezdő tizenegyében. Ha nem sikerül, mínuszból indulok a válogatottnál is, márpedig ezt nagyon nem szeretném. Éppen ezért most csak az vezérel, hogy a szobabiciklit széthajtsam, hogy a gyógytornán a lehető legjobban végezzem el a gyakorlatokat, hogy a konditeremben szétizzadjam magam. Aztán ha eljön az ideje, a szárazföldi futásokon akarom a maximumot nyújtani, majd az edzéseken is – ha minden jól megy, a januári edzőtáborban már csatlakozhatok a többiekhez. Ha akad egy-egy holtpont, csak vissza kell gondolnom arra, mit éltem át a németek vagy az angolok elleni NL-meccseken, vagy arra, hogy a Bundesligában legyőztük a Dortmundot és a Lipcsét, míg a Bayernnel döntetlent játszottunk, és máris megvan az extra motiváció. Ugyanúgy feldob az emberek reakciója, amikor találkozunk. A minap a futár kis híján leejtette a csomagot, amikor ajtót nyitottam neki... Amennyire örülnek ők, annyira örülök én is, boldoggá és büszkévé tesz, hogy az utóbbi időszakban emlékezetes pillanatokkal tudtunk megörvendeztetni a szurkolókat.

KÁLMÁN LÁSZLÓ 8-ASÁTÓL KALMÁR ZSOLT 13-ASÁIG

– No és mit szólt ön Kalmár Zsolt görögöknek lőtt góljához?
– Ha azt a szabadrúgást én rúgom, a kapus mellel leveszi a labdát. Mondtam is az én barátomnak, hogy szerethetik a kapusok, mert mindig elugranak a lövései elől... Hú, de örültem a góljának, nagyon megérdemelte! Elképesztő, mit tett azért, hogy a tavaly márciusban, Andorrában elszenvedett súlyos térdsérülése után visszatérjen erre a szintre, sokaknak példát mutatott kitartásból és eltökéltségből. Miután megsérült, a szerelésekért felelős Hegyesi Laci bácsi vetette fel, hogy a távollétében viseljem a tizenhármas mezét, amikor megkérdeztem tőle, nyomban rábólintott. Megígértem neki, hogy amint visszatér közénk, visszaadom. Igaz, a terveimben nem szerepelt, hogy közben én dőlök ki a sorból...

– Ha egészséges lesz, hányas mezt kéri ki a szertárból?
– Mivel a kedvencem, a nyolcas Nagy Ádámé, a huszonhatosnak örülnék. Más kérdés, hogy ha minden igaz, a válogatottban csak huszonötig adnak ki számot. Azért futok egy kört, hátha kivételt tesznek velem. Ha nem, elkérem Szoboszlai Dominiktól a tízest... Ha nem adja, azt veszem fel, ami marad, úgysem a szám a legfontosabb a mezen, hanem a címer.

– Miért éppen a nyolcas áll a legközelebb a szívéhez?
– Szombathelyi vagyok, szeretem a kosárlabdát, a családdal kijártunk a Falco meccseire – a bátyámmal a legendás irányító, Kálmán László játékán nőttünk fel. Ő játszott nyolcasban, mi pedig miatta játszottunk abban. Ha olyan csapatba kerültem később, amelynél ez a szám foglalt volt, a huszonhatost kértem el, egyszerű az oka: kettő meg hat az nyolc. Dunaszerdahelyen is a huszonhatos mez volt az enyém, jó emlékek fűznek hozzá. Amúgy nem vagyok babonás, bármiben eljátszom, de a nyolcas, a tizenhármas és a huszonhatos eddig sok szerencsét hozott.

– Az Unionnál mintha csak önre várt volna a tizenhármas...
– A nyolcasnak és a huszonhatosnak volt gazdája, a tizenhármasnak nem, kézenfekvő volt, hogy azt választom. Gyorsan lekopogom, de azt viselve már eddig is számos csodás pillanatban volt részem, remélem, a jövőben sem lesz másként.

– Mindmáig mi a legszebb berlini élménye?
– Talán a májusi, Freiburg elleni mérkőzés. Azon szereztem meg az első gólomat a Bundesligában, miközben a négy egyes győzelmünkkel biztossá tettük a nemzetközi kupaindulást. A Dortmund és a Lipcse elleni hazai siker is hatalmas élményt jelentett, de ha jobban belegondolok, az egész év az volt. Jól dolgozott az a tizenhármas!

– Mit kíván 2023-ra?
– Mindenkinek egészséget és boldogságot. Magamnak meg egy Ferrarit... De ha ez az óhajom nem teljesül, viszont a következő évem is olyan szép lesz, mint az idei és a tavalyi volt, tőlem akkor is rendben vagyunk.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. december 10-i lapszámában jelent meg.)