Kárpótlás a javából – Pór Károly publicisztikája

Vannak emlékek, amelyek örökre beivódnak az ember emlékezetébe. Sosem fogom elfelejteni 1997. október 29-ét… Az 1980-as évek elején, közepén született generáció nagy részének, na meg az utánunk jövőknek a mexikói 0–6 már nem volt átélt katasztrófa, inkább csak elmesélésekből, könyvekből, utólag keseregtünk rajta. Na de az a bizonyos magyar–jugó vb-pótselejtező, amikor a szó szerint kiizzadt, kisírt finnországi továbbjutás után jöttek a jugoszlávok, és az Üllői úton, a régi FTC-stadionban, 13 175 néző előtt már a 10. percben 3–0-ra vezettek. Az volt az én „Irapuatóm”. Emlékszem, az 1–7 másnapján, amikor mentünk focizni a „dühöngőbe”, azzal „büszkélkedtem” a srácoknak, hogy én a teljes meccset végignéztem. „Mind a hét gólt, amelyet kaptunk? – kérdezték a többiek meglepődve. Mire én: „Naná, egy hazafi sosem adja fel!” Aztán jött a kijózanító válasz: „Te nem hazafi vagy, hanem hülye”. Utána a belgrádi visszavágót már nem néztem…„Mind a hét gólt, amelyet kaptunk? – kérdezték a többiek meglepődve. Mire én: „Naná, egy hazafi sosem adja fel!” Aztán jött a kijózanító válasz: „Te nem hazafi vagy, hanem hülye”. Utána a belgrádi visszavágót már nem néztem…

Viszont a haverok jó másfél évtizeden keresztül hülyének néztek, amikor minden egyes nagy égés után újra és újra odaültem a tévé elé, és reménykedtem. Amikor pedig még idegenbe is elutaztam a nemzeti csapattal, hogy lássak mondjuk egy „jó zágrábi égést”, már én is kezdtem magam gyógyíthatatlannak érezni.

Aztán teltek-múltak az évek, „más lett a föld és más a világ”, az ismerősök meg elkezdtek írogatni nekem a közösségi oldalakon, kiváltképp az elmúlt napokban: „Te, nem tudsz szerezni nekem jegyet a magyar–szerbre? Pénz nem számít, csak jegy legyen!” Azok az ismerősök, akik anno kinevettek…

Akkor a 26. percben szerezték a negyedik gólt a jugoszlávok (a szerb válogatott jelenlegi szövetségi kapitánya, Dragan Sztojkovics is játszott azon a meccsen), most viszont mi szereztük meg a vezetést, és akkor sem omlottunk össze, amikor egyenlítettek a szerbek, nem sokkal a középkezdés után Sallai Roland világklasszisokat idéző mozdulattal vette át a labdát és zúdította a kapu jobb oldalába. Később kiderült, hogy az a gól a győzelmet is jelentette, és ha Litvániában is nyerünk, akkor meglesz az újabb Eb-kvalifikáció is. Úgy, hogy több mint egy éve nem kaptunk ki, és eddig egy kivétellel az összes selejtezős meccsünket meg is nyertük, pedig szombaton hiányzott csapatunk egyik legjobbja, a védelem irányítótornya, Willi Orbán is.

Ha 1997-ben a tényleg sorsdöntő vb-selejtező 13 ezres Üllői úti közönségnek valaki elkezdte volna mesélni, hogy majd 26 év múlva lesz egy meccs, amikor csaknem 60 ezer szurkoló előtt, a rangos nemzetközi mérkőzések egész sorának otthont adó Puskás Arénában úgy látjuk vendégül a szerbeket, hogy nálunk játszik a két csapatban pályára lépő játékosok legértékesebbike, aki 70 millió eurót ér, és nem mellékesen a Liverpool ékköve, egy félidő után pedig közönségszórakoztató játékkal vezetni fogunk, akkor ugyanúgy kiröhögték volna, mint engem a haverok…

Amit Szoboszlai Dominikék címeres mezben produkálnak, most már hosszú ideje meccsről meccsre, az az elmúlt évtizedek ismeretében felfoghatatlan csoda – nekem… Ezt azért érdemes hozzátenni, mert a 2010 után született fiaimnak lassan már ez lesz a természetes. Ma reggel is így ébredtek: „apa, mit izgulsz, a szerbek ellen nem lesz gond, szinte mindig jól megy ellenük”. És valóban, az ő életükben a szombati volt az ötödik meccsünk ellenük és a korábbi négyből kettőt megnyertünk, csak egyszer kaptunk ki. Az ő életükben a 2024-es lesz a harmadik Európa-bajnokság, és mind a hármon ott lehetünk, miközben 2016 előtt összesen csak kétszer szerepeltünk Eb-n. Ők már ahhoz szoktak hozzá, hogy hétvégén kapcsolgatjuk a tévét Sallai Bundesliga-meccse és Szoboszlai liverpooli bajnokija között, a szünetben pedig megnézzük, lőtt-e ezen a héten is gólt a Fradiban Varga Barnabás. Az egyetlen, amit nem értenek, hogy nem tudunk kijutni Mexikó óta világbajnokságra, de ezt a témát mindig azzal zárjuk le, majd 2026-ban (ha a sorsolás úgy hozná, akár újra Mexikóban)…

Az FTC vezetőedzője, Dejan Sztankovics mondta azt a szombati meccs előtt, hogy a történelem arra jó, hogy át lehet írni – hát a mieink most átírják, méghozzá alaposan (Sztankovics egyébként annak kapcsán mondta ezt, hogy déli szomszédunk 2000 óta nem járt Eb-n, más kérdés, hogy vb-n négyszer is ez idő alatt).

A futball generációkat kapcsol össze, múltat és jövőt, sportot és történelmet, na meg egy egész nemzetet. Az, ahogy a szurkolók időről időre megelevenítenek történelmi személyeket a múltból (volt már itt Mátyás király, a szerbek ellen pedig Rózsa Sándort idézték), eléneklik a Nélküledet, a székely himnuszt, a csapattal közösen, az eredménytől függetlenül a magyar himnuszt, felcsendülnek a magyar népmesék és egyik legszebb népdalunk, a Tavaszi szél vizet áraszt dallamai is, mind mind az összetartozás érzését erősítik. Ahogy persze az is, hogy a Kárpát-medence legkülönbözőbb magyarlakta településeiről is érkeznek szurkolók a mérkőzésekre. A Vajdaságból, Erdélyből, Felvidékről, a Kárpátaljáról, de az internetet bejárta egy Ausztráliából, kimondottan a meccs kedvéért érkező magyar drukker híre is, míg a kollégám a szerbek elleni mérkőzés alatt Kanadából kapott képeket arról, hogyan szurkol a tévé előtt ülve egy helyi magyar közösség talpig piros-fehér-zöldbe öltözve.

Aki egész életében Magyarországon él, az talán el sem tudja képzelni, hogy a külhoni magyarok számára mit jelent a magyar válogatottat látni, az anyanyelvén szurkolni, mit jelent a magyar válogatott mérkőzésein keresztül megélni azt, hogy éljenek bármilyen távol is, ők is ennek a közösségnek a tagjai. A nyáron volt szerencsém Csíkszeredában látni a helyi U9-es csapat edzését. Több mint 40 környékbeli, 8-9 éves Alpár, Hunor, Magor és megannyi olyan névre keresztelt magyar gyerkőc rohangált a pályán, akiknek a keresztnevét még véletlenül sem tudnák románra fordítani a helyi hatóságok (bizony hallani sok ilyenre példát a múltból), mert a nevünk és a nyelvünk az identitásunk része, ahogy a futballunk is. És min vitatkoztak a gyerekek két gyakorlat között? Hogy melyikük legyen Szoboszlai… Szombaton értük is játszottak a fiúk, akik tulajdonképpen nem tettek egyebet, csak betartották azt, amit a szurkolók kértek tőlük: „Ha mindenki úgy tösz, ahogy tönni köll, akkó mindön úgy lösz, ahogy lönni köll!”

Azzal kezdtem, hogy vannak emlékek, amelyek kitörölhetetlenül beleégnek az ember retinájába, és talán nem is adott pillanatban, hanem későbbi események hatására. A napokban a környezetemben történt egy felfoghatatlan tragédia, melynek áldozata a fiaim egyik legjobb, focista barátja volt. Igazolt labdarúgó volt egy kölyökcsapatban. Amikor utoljára találkoztam vele és a parkban játszottunk, mint általában, egyszer csak rám nézett, és azt mondta: „Karcsi, figyelj, most én leszek Szoboszlai, mutatok neked egy cselt!” És csinált egy olyan, jobbal átlépős, ballal visszahúzós figurát, amitől másodpercekig csak pislogtam. Szombaton, Sallai számomra hasonlóan fantasztikus megmozdulásánál is beugrott az a pillanat. Van amit, és van, akit sosem felejtünk el...

A futball legnagyobb csodája az életre szóló élményekről szól. Az olyanokról, mint a szombati is volt, melyek összekapcsolnak minket, és amelyeket egy életre magunkkal visszük, de talán még azon túl is.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!