Cancún nem Irapuato – Bobory Balázs publicisztikája

Legyen bármilyen futballtorna, 1986 óta magyarként máshogy indulunk Mexikóba. Valahogy mindig eszünkbe jut Irapuato, a szovjetek elleni katasztrófa, Jakovenko második, majd Alejnyikov negyedik percben szerzett gólja, hogy a többiről már ne is beszéljünk.

Az összeomlás kitörölhetetlen emlék marad annak a generációnak is, amelyikbe én tartozom. Hétéves gyerekként engem kevésbé sokkolt, de a nálam idősebbek ugyanúgy kóvályogtak a világbajnokság első meccse után, amelyet 6–0-ra nyert meg a „nagy testvér”, mint a magyar válogatott játékosai a pályán, akik azóta is azt mondják: annyira gyengének sohasem érezték magukat, mint azon a délutánon, nem kaptak levegőt a hőségben, és nem tudtak futni. Persze annak idején ezek a magyarázatok még nem jelenhettek meg, gyerekként pedig nekem fontosabb volt, hogy a gombfocigyűjteményembe bekerüljön valahogy a dán válogatott is, mert rajongtam Elkjaer Larsenékért, de az is sokkal jobban érdekelt, hogy a Mancz utcai dühöngőben a nálam idősebbek, Tiber Krisztiánék bevegyenek maguk közé focizni, és ne csak kívülről kelljen néznem őket, mint oly sokszor.

Szóval Mexikó azóta misztikus vagy inkább elkerülendő terület magyar futballista számára, de talán most lett egy csapatunk, amely jó emléket hagyott maga után, egyúttal rengeteggel gazdagodott is – még ha a szakág elismertsége nem is vetekedhet a nagypályás, hagyományos futballéval.

Két évvel ezelőtt az 5+1-es kispályás futball, azaz a socca (létezik egy másik válfaj, a minifoci is) világbajnokságát épp a közép-amerikai országban tartották volna, de akkor a helyi kormányzat kihátrált az esemény mögül, Magyarország pedig a rövid szervezési, felkészülési idő ellenére vállalta, hogy otthont ad a viadalnak, amely végül sikerrel lezajlott a Kőbányán felállított mobil arénában. Nos, az élet úgy hozta, hogy a szakág első Copa Américájának megrendezésére a mexikóiak újra bejelentkeztek, és el is nyerték, de azt sem felejtették el, hogy a Socca Kispályás Magyar Labdarúgó Szabadidő-sportszövetség kihúzta őket a csávából, és meghívták a mieinket a néhány európai együttessel kibővített kontinenstornára.

Miután tavaly a németországi vb nem sikerült jól soccásainknak, és a legjobb tizenhat közé sem jutottak, a szövetség vezetői váltottak a kispadon: Schrancz Balázs helyét a brazil származású, de több mint húsz éve hazánkban élő és magyar állampolgár Roni Ribeiro Da Silva vette át. Érkezésével fiatalítási hullám kezdődött, és a mexikói túra elvállalása mellett az volt a legnyomósabb érv, hogy az újoncoknak, az átalakuló magyar csapatnak minél többet kell magas szinten játszania, hogy rutint szerezzen; lássa, tapasztalja meg, mi vár rá egy világverseny kieséses szakaszában, legyen támpontja ahhoz, hogy miben kell fejlődnie, előrelépnie. A tervből valóság lett, a magyar csapat tizenegy játékossal a múlt hét elején elindult Mexikóba – csak a csapatkapitány Czerkmann Márk maradt le a gépről az utolsó pillanatban betegség miatt.

Tudni kell, hogy a socca az amatőrök sportja, profi szerződésű labdarúgók – legyen az nagypálya vagy futsal – nem szerepelhetnek ezeken a tornákon, hivatalos mérkőzéseken. Persze aki azt gondolja, hogy a soccacsapatokban csak hobbifocisták szerepelnek, az is óriásit téved; a legtöbb válogatottban olyanok játszanak, akik magas szinten tanulták vagy űzték a futballt, aztán vagy a szerencse, vagy az életkoruk miatt más örömöket, kihívásokat kerestek a sportágban, sokak pedig a civil életet választották, de a labdarúgást sem akarták elengedni. Így van ez a magyar csapattal is, a keretben olyan játékosok találhatók, akik a szakág által megkövetelt dinamikával, technikai képzettséggel, jó cselezőkészséggel vannak megáldva.

Ezek a srácok a szó jó értelmében amatőr profik vagy éppen profi amatőrök. Az egyik tűzoltó, a másik halastavat üzemeltet, a harmadik egy strandfürdő igazgatója, de mellette edzenek heti négyet-ötöt, hogy a pályán is versenyképesek legyenek, mert nemcsak játszani, nyerni is szeretnek. Egy mexikói túrához persze szabadságot kellett kivenniük, de azért egy ilyen kalandért ezt senki sem érezte áldozatnak.

Cancún a Yucatán-félsziget csücskében, a Karib-tenger partján nem is olyan rossz hely, azért ide nem depresszióval küzdve indul az ember, persze nehézségek mindig akadhatnak. Ezúttal néhány csapat mellett még a kezdés előtt a szervezőknek fájt a fejük, mert a nicaraguaiak és a brazilok az érkezés után megakadtak a határon – hogy miért, arról ellentmondásosak az információk, a lényeg, hogy mindkét alakulat éppen a mieink csoportjában szerepelt volna, így újra kellett sorsolni mindent, és új ellenfeleket kaptunk.

Ez sem lett volna baj, ám hamar kiderült, hogy Mexikóban messze nem dívik az a precizitás, amely, mondjuk, a tavalyi németországi vb-t jellemezte. Egy nappal a kezdés előtt még munkagépek dolgoztak a mobil stadionon, a talajt nem műfüvesnek, hanem granulátumosnak lehetett inkább nevezni, annyi gumidarabkát szórtak a játéktérre, ezenfelül olyan hullámosan sikerült leteríteni, hogy alig gurult rajta a labda. Az önkénteseknek nemigen volt fogalmuk, hogy az egyes területekre – játéktér, bemelegítési zóna, VIP-páholy, lelátó – milyen jogosultsággal lehet be- vagy feljutni, így elég sok egymásnak ellentmondó információ keringett. A torna kezdetére sok minden nem állt össze, aztán ahogy a résztvevők, a rendezők is belejöttek.

A magyar csapat viszont nem járt úgy, mint 1986-ban nagypályás nemzeti válogatottunk. Hogy a szállodában figyeltek-e arra, hogy ne egyenek tésztát, azt nem tudom, de az biztos, hogy déli melegben nem edzettek, és a meccsek után megihattak egy-két sört is. Ez nem ment a teljesítmény rovására, a mieink csak a házigazda Mexikótól kaptak ki a sportág első Copa Américáján – igaz, tőle kétszer is, egyszer a csoportkörben, egyszer a döntőben. Guatemala, Uruguay, Panama, az Egyesült Államok és Belgium viszont nem bírt a magyar csapattal, amely elnyerte a szíveket Cancúnban.

Egy hétig valóban profiknak érezhették magukat a játékosok, a körülmények, az ellátás, a kiszolgálás mind olyan volt, amelyet egy státuszában amatőr labdarúgó ritkán vagy sohasem élvezhet. És hogy mennyire máshogy állnak Mexikóban a futballhoz, a futballistákhoz a helyi emberek, az abból látszott, hogy már az első napon számtalan aláírást kellett kiosztaniuk az egyenpólókban pompázó mieinknek, rengeteg helyi kért közös fotót, pedig valószínűleg még nem hallott korábban Szacskó Lászlóról, Hollauer Balázsról vagy éppen Tolnay Rokkóról. A torna gólkirálya, Vörös-Torma Martin esetében a záróünnepély után már érthetőbb volt a felhajtás, mégiscsak egy súlyos aranycipőt szorongatott a kezében, és a vele készült felvételek még mutatósabbra sikerültek. A lényeg, hogy játékosaink megérezték a rivaldafényt, belekóstoltak, milyen, amikor a média figyel rájuk, eljutottak hozzájuk az otthonról küldött biztató üzenetek és gratulációk, láthatóan nagyon élvezték a helyzetet.

S bizony, az utolsó meccs után azért akadtak, akik kóvályogtak az ünneplés után, de nem azért, mert sok volt a tészta, vagy mert túledzettek lettek volna… Ennyi bőven belefért. Az meg nagyon kellett, hogy Mexikóról más emlékünk is legyen, mint a szovjetek elleni 0–6, a magyar futball Mohácsa; a szép ezüstéremnek és a rengeteg felejthetetlen emléknek köszönhetően – nem feledve az 1968-as olimpiai bajnoki elsőséget – ismét fűződik sikerélményünk a latin-amerikai országhoz. A kispályás futball – amely az amatőrök körében kedveltebb, mint a nagypálya, illetve a szigorú szabályrendszerű futsal – még nagyobb népszerűséget szerzett magának a magyar soccaválogatott teljesítményének köszönhetően.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!