Klopp csak nem idióta – Ballai Attila publicisztikája

ROSSI UTOLÉRTE SEBEST! Természetesen nem abban, hogy ő is világbajnoki döntőbe vezette labdarúgó-válogatottunkat, hanem abban, hogy pénteken Hollandia ellen 69. alkalommal dirigált szövetségi kapitányként, így már csak Baróti Lajos előzi meg. Más, sokkal kevésbé lényeges, némileg mégis árulkodó tekintetben azonban máris behozhatatlan előnyre tett szert összes elődjével és utódával szemben: megnyilatkozásai során ő használta legtöbbször az „idióta” kifejezést. Bár egy olasz anyanyelvű, angolul jól, de nem tökéletesen beszélő ember mondatainak fordításakor nagyon kell ügyelni az árnyalatokra is, nemzetközi szó lévén éppen az idióta az, amit képtelenség félreérteni.

A mester péntek éjszakai sajtótájékoztatóján sem lehetett, amikor többek között ez hangzott el: „Aki szerint a Nemzetek Ligájának nincs értelme, az egy idióta, és csak beszél a futballról, de nem ért hozzá.” Remélem, Jürgen Klopphoz nem jut el e vélemény, vagy ha mégis, akkor nem érzi találva magát, hiszen Rossi bizonyára nem rá célzott, pedig a Liverpool menedzsereként, 2018 októberében ő maga jelentette ki: „A srácokra most sajnos újabb kihívás vár, a labdarúgás világának legértelmetlenebb sorozatában, a Nemzetek Ligájában kell pályára lépniük. Mi csak abban bízhatunk, hogy egészségesen térnek vissza és a csapat segítségére lesznek az olyan pitiáner sorozatokban, mint a Premier League, a Bajnokok Ligája és hasonlók.”

Kinek van igaza? Mindkettőjüknek. Mert életünk dolgainak többségében nem létezik egyetlen megingathatatlan és megfellebbezhetetlen igazság, és aki a miénkkel ellentétes álláspontot képvisel, az nem törvényszerűen idióta, rosszakaró vagy gazember. Egy klubedzőnek – különösen, ha az angol bajnokság és Európa élcsapatát vezeti – nyilván minden válogatott meccs pluszteher, kockázat és púp, egy szövetségi kapitánynak ellenben maga a munkalehetőség, együttese tesztelésének, felkészítésének, fejlesztésének egyetlen eszköze. Bár ez sem ennyire kategorikus. Nekünk, magyaroknak a Nemzetek Ligája kiváló alkalom arra, hogy néhány hónapon belül kétszer is két futballnagyhatalomhoz, a némethez és a hollandhoz mérjük magunkat, hiszen barátságos meccsekre nem feltétlenül minket választanának, de kétszer egymás után biztosan nem; ők viszont valószínűleg egész jól meglennének e találkozások, plusz két-két bosnyák kaland nélkül.

Így aztán tökéletesen egyetértek abban Marco Rossival, hogy a Nemzetek Ligája hasznos és fontos sorozat. Nekünk. Ettől még nem mindenkinek. Mi fél évvel a vb-selejtező előtt élesben kipróbálhattuk, mit tudunk és mit nem. Ha „magasan” védekezünk, és mi akarunk nyomást gyakorolni nálunk sokkal erősebb, labdabiztosabb, gyorsabb és jobb egyéni képességeket felvonultató ellenfélre, azt csak ideig-óráig bírjuk futással és koncentrációval, de aztán csúnya vége lesz. Ha viszont nem lépünk ki a saját szerepünkből és szintünkről, a legjobbaknak, a legnagyobbaknak is méltó ellenfelei lehetünk – nem labdabirtoklásban, de ezt a sportágat szerencsére nem arra játsszák és nem is pontozzák –, akár még le is győzhetjük őket.

Erről ennyit. A továbbiakban inkább Rossi mesternek szentelnék néhány gondolatot. Hiszen bár régóta él velünk, közöttünk, nem ismerhet annyira bennünket, mint mi saját magunkat. Talán azt sem hallotta még, hogy a tízmillió szövetségi kapitány országa vagyunk. Azaz voltunk, évtizedekig, aztán egyre kevesebb honfitársunkat érdekelte a futball, de lassan ismét érvénybe lép a régi tézis a tízmillió önjelölt szakértőről – és ez éppen Rossinak és csapatának, az egykori „Futbólia” vagy „focialista” ország feltámasztásának köszönhető. Olasz trénerünk valószínűleg arról sem hallott, hogy a két háború közti időszak legnagyobb osztrák futballtudora, bizonyos Hugo Meisl azt állította rólunk, hogy a magyarok vagy temetnek, vagy lakodalmat ülnek; kár lenne tagadni, ilyenek vagyunk. Akár egyik mérkőzésről, egyik napról a másikra. Sőt, még akit szeretünk, olykor azt is kibírhatatlanul agyonszeretjük. Első szépségkirálynőnk, akit az 1980-as évek második felének oldódó diktatúrájában nyugati típusú versenyben és kulisszák között koronáztak meg, néhány hónapon belül az öngyilkosságba menekült attól a rengeteg rajongástól, elvárástól, törődéstől, ami hirtelen rázuhant. Az internet és a tömegkommunikáció jelenlegi foka ráadásul minden érzést, szélsőséget felnagyít, hatványoz. De Rossinak mindenképpen különbséget kell tennie e téren is fontos és lényegtelen között. A szurkoló, a magyar futball híve az, aki néhány órával a mérkőzés előtt – illetve akár nappal, hiszen pénteken, a lelátó első sorában láthattunk Gyulakuta feliratú zászlót is, gazdája nyilván a székelyföld szívéből érkezett – már ünneplőbe öltözik, abba öltözteti a lelkét is, és hatvanezredmagával fohászkodja a Himnuszt, üvölt minden szögletünknél, élteti szeretett csapatát és szövetségi kapitányát. Vagy az, aki értelmes, arányos és érdemi kritikát fogalmaz meg szóban vagy írásban, amikor ezt jogosnak tartja. A kommentelő pedig az, aki ezalatt valamilyen zugban egymagában saját kütyüje fölé görnyedve igyekszik kipréselni magából bármi eredetit, és okoskodásának céltáblája messze nemcsak a kapitány és a játékos, hanem a másik okoskodó és nagyjából az egész világ is, amellyel ádáznak hitt, de inkább acsarkodó harcot vív. Akiknek jól megmondja a magáét – mert élő szóban, arccal talán a szomszédnak is nehezen sajtol ki egy „jónapotot”, és inkább gyalog megy le a lépcsőn a hatodikról, ha látja, hogy az ötödiken már várják a liftet. Ugye nem kell hangsúlyoznom, e két típus közül kire kell, kire kellene alapozni általános megítélést, viszontgesztust, sajtótájékoztatón világgá kiáltott érzelmet?

A Maestrónak ideje lenne „beletörődnie”, hogy itt, nálunk őt a döntő többség többnyire szereti. Persze amikor kikapunk, ráadásul úgy tűnik, részben önhibánkból, akkor a rajongók és a szeretet mennyisége csökken. Átmenetileg, a következő győzelemig, vagy, mondjuk, a hollandok elleni döntetlenig. De Rossi esetében érezhetően magasabb a dagály, kevésbé mély az apály, mint általában.

Ezért is jó, ha a mester tudja, hogy a bevezetőben említett Sebes Gusztávot az 1954-ben elveszített vb-döntő után legszívesebben meglincselték volna, az iskolából hazafelé tartó fiát meg is verték. Olvasmányaim, ismereteim alapján sohasem váltam Sebes hívévé, de az a vád, hogy a fináléra felforgatta a csatársort, túlzó. (A nyugatnémetek elleni csoportmeccsen megsérült Puskás, aki a végjátékra bejelentkezett, a brazilok elleni negyeddöntőben pedig ugyancsak kidőlt Tóth II József, akivel addigra első számú jobbszélsőként számolt, és mivel az Uruguay elleni elődöntőben valószínűleg ismét megingott a bizalma a kényszerből visszatett Budai II-ben, a döntőre újra variálni kezdett. Puskás be, Budai ki – ennyi kompetenciája azért legyen egy évek óta veretlen „szövkapnak”.) Marco Rossi Mezey Györgyöt személyesen is ismerheti. Ám azt valószínűleg nem hallotta, hogy amikor Mezey diadalmenetben kivezette az 1986-os vb-re a válogatottat, és öt győzelemmel, megingathatatlan csoportelsőként a hatodik, számunkra holtbiztos vb-résztvevőként már tét nélküli találkozón a Népstadionban merészeltünk 1–0-ra kikapni a Van Bastennel, Rijkaarddal, Kiefttel és éppen Ronald Koemannal felálló hollandoktól, a publikum tüntetett, fütyült és olyan szitkokat szórt Mezeyre, hogy néhány habzó szájúval majdnem én is ölre mentem a tribünön.

No és mi ömlött még Mészölyre, Verebesre, Csankra meg a többiekre! Hozzájuk képest Marco Rossi a sors és a magyar szurkolók kegyeltje. Nem véletlenül, nem érdemtelenül. Ettől persze még ne kapjunk ki hétfőn a bosnyákoktól Zenicában! Főként azért ne, hogy benn maradjunk az A-ligában, erősítsük önmagunkba vetett bizakodásunkat, de azért se, mert akkor óhatatlanul szakérteni kezd a nem idióta, de nem is edzőzseni „másik” tízmillió szövetségi kapitány.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!